Magyar Hírlap, 2004. április (37. évfolyam, 77-101. szám)

2004-04-30 / 101. szám

6 • Magyar Hírlap • 2004. április 30., péntek-május 1., szombat vélemény vita A nagy illúziótól a nagy eseményig perkilencszáztizenkilenc má­jus 1. Ez volt az első május 1-je, amelyet, mint a munka ün­nepét, tudatosan éltem meg. Illetve akkor kapott el a Nagy Illúzió részegsége, amely a ter­mészet tavaszát a dolgozó nép felszabadulá­sának ünnepévé tette. Gyönyörű idő volt, a képzeletemben óriásira nőtt nagykanizsai Katona­réten - amelyen a Ferenc József ka­szárnyában székelő császári és királyi garni­­zon hadgyakorlatait tartotta még a béke­időkben - sétáltunk édesapámmal, mint vendégek, a gigantikus méretű népünnepé­lyen. Sose gondoltam volna, hogy ennyi em­ber él szülővárosomban, Nagykanizsán. Polgárgyerek lévén addig csak a belváros lé­tezett számomra, számos boltjával, kávéhá­zával, szállodájával, cukrászdájával és közé­pen a barokk városházával, amelynek a föld­szintjét foglalta el a nagyapám által alapított impozáns könyv- és papírkereskedés. Ott, Az Európai Unió nem törli el a nemzete­ket, csak elvár­ja tőlük, hogy kiűzzék ma­gukból az el­lenségesség­­ördögét, a hatalmas gyepen a vörös és nemzeti lobo­gók alatt, az ingyenes virslit osztogató, felvi­rágzott sátrak között, a jókedvű, feketébe öl­tözött férfiak és nők, a mézeskalácsot maj­szoló gyerekek ezrei énekelték a már évtize­dek óta a szocialista párt himnuszává avatott Marseillaise-t és a még csak kevesek által is­mert Internacionálét, amelyből akkor tud­tuk meg, hogy „a győzelem napjai jönnek (...) és nemzetközivé lesz holnapra a világ”. Aztán a nagy zajt nagy elcsendesedés váltot­ta fel, és a hevenyészett tribünökről tüzes szónokokat hallottunk lelkendezni a világ­­megváltó kommunizmusról, amely az orosz proletárdiktatúrából kiindulva már hódító hadjáratba fogott Magyarország megsegíté­sére. A szónokok közt örömmel fedeztem fel az elemi iskola igazgatóját, Kertész Józsefet, akit nagyon szerettem mesemondó tehetsé­géért. Délután pedig a városháza vörös kár­pittal díszített balkonján megjelent a pol­gármester - úgy emlékszem, Sabjánnak hív­ták - serdülő lánya, és lelkesen elszavalta Ady Endre. Fölszállott a páva kezdetű ver­sét, amit a Katona­rétről a belvárosba tódult tömeg dübörgő tapssal és éljenzéssel foga­dott. Estefelé pedig a Polgári Egylet kertjé­ben, lampionok fényében, cigányzenekar muzsikájára táncra perdült a nép­­ öregek, fiatalok, s a kicsinyek a fejkendős asszonyok hátán, így ünnepeltek, látszólag gondtala­nul, feledve éhséget, szűkölködést, inflá­ciót, és éljenezve az újságírót, aki hírt hozott a Vörös Hadsereg szlovákiai győzelmeiről, így érintette meg a XX. század azonnali megváltást ígérő szele a magyar népet. Csak édesapám, aki kezemet fogta, mo­rogta a kackiás bajsza alatt, hogy senki se hallja: „Ez nem sokáig fog tartani, s a kijóza­nodás keserű lesz, fiam.” Ő, a Zala című lap főszerkesztője, előre látta, amit később az if­jú Illyés Gyula a Kora tavasz című művében megírt, a nagy illúzióból a nagy kijózanodás pálfordulását, a részegség utáni macskajajt, amely végül vörös-, majd fehérterrorba és Trianon miatti gyászba torkollott. Most 2004-et írunk, május 1-jét, amelyet történelmünk az újjászületett reménység nagy eseményeként tart majd számon. Nyolcvanöt évet kellett várnunk, több bú­val, mint örömmel megrakodva ahhoz, hogy megnyíljon előttünk az Európai Unió kapu­ja. Abban a tudatban lépünk be, hogy ami vár bennünket, nem a Paradicsom. Európa több mint egy földrész, és több mint egy szö­vetség, inkább egy nagyobb, egy magasabb rendű szolidaritás a nemzetek között. Ugyanakkor erre az Európára érvényes az a meghatározás, amelyet Széchenyi István adott a magyar nemzetnek: nem volt, ha­nem lesz. Olyan lét lesz ez, amelynek fejlesz­tésében ezentúl mi is részt veszünk, amely­ben a szabadságot nem csak élvezni fogjuk, hanem - amint azt Goethe Faustjában elő­re mondotta - szabadok leszünk, de annak tudatában, hogy ezért a szabadságért min­den nap újra meg kell küzdeni, hogy ezentúl nem csak a saját országunk sorsáért leszünk felelősek, hanem a civilizáció sorsáért - mégpedig az egyetemes civilizációért. „Csak ami nincs, annak van bokra (...) ami van, széthull darabokra” - írta egy ide­jét megelőző európai költő, mondhatnám „fehérek közt egy európai”, akit József Atti­lának hívtak. Egy másik nagy európai, a francia Emmanuel Béri, Gide és Proust jó barátja írta a második világháború után és az európai egység hajnalán: „Az európai egység kétségkívül akkor lesz jó, mikor a na­cionalizmusok kimúlását jelenti majd, ame­lyeknek véres valóságai már a nyugati művelődés fennmaradását veszélyeztetik.” A nagy angol történész, Toynbee állapította meg, hogy a nagy civilizációk mind a ben­nük munkáló nacionalizmusok konfliktu­saitól mentek tönkre. Az európai egység az­zal kezdődött, hogy az egymással több száz év óta egyre hevesebben viaskodó Fran­ciaország és Németország immár végér­vényesen véget vetett a rivalizálásnak, és együttműködésre kezdett berendezkedni. Ez volt a Vas és Acél Szövetsége, amelyhez Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxem­burg is csatlakozott. Az Európai Unió nem törli el a nemzeteket, csak elvárja tőlük, hogy kiűzzék magukból az ellenségesség ör­dögét, amely a nemzethalál felé sodorná őket. Ahogy a nemzeti állam megalkotásá­nak is az volt az ára, hogy a nemzetalkotó törzsek mintegy vérszerződést kötöttek egy­mással a béke és a közös munka érdekében. Az Európai Unió annyiban lesz tagjainak hazája, talán azt is mondhatnám, második hazája, amennyiben egy újabb fokot jelent majd az emberiség világszövetsége felé ve­zető lépcsőn. Ugyan lesznek határai, de ezek olyan határok, amelyek egyre inkább kinyíl­nak majd a földkerekség többi pólusa felé. Ezek a határok egyébként is illuzórikusak lesznek, akár a Gibraltár vagy a Boszporusz, sokkal inkább közelebb hozzák, mintsem elválasztják a partjaikon élő nemzeteket. Az európai öntudat gyökerei messze ve­zetnek, először a reneszánsz és a humaniz­mus korában szöktek szárba, Erasmus és Spinoza szellemében, a XVIII. századi felvi­lágosodással. Montesquieu Törvények szel­leme című halhatatlan művében találjuk ezt a mondatot: „A dolgok úgy állnak Európá­ban, hogy minden állam függ a másiktól. Franciaországnak szüksége van Lengyelor­szág és Oroszország jólétére, mint ahogy a Guyenne-nek szüksége van Bretagne-ra, és Bretagne-nak az Anjou-tartományra. Európa egységes állam, amely több provin­ciából áll. Mikor az egyik állam szomszédja hanyatlik, a szomszédos államnak ügyelnie kell arra, hogy ezt a romlást ne gyorsítsa.” Európa találta ki a türelem fogalmát, hogy arra alapozza a béke követelményét, és hozzátehetném még azt is, hogy - amint azt a már idézett Béki írta - Európa irtózik min­den imperialista jellegű rendtől; amit elfo­gad, az a stílus és a célkitűzések egysége. Európa találta ki a villamosságot és az auto­mobilt, a romantikát és az enciklopediz­­must, az értelem uralmát. Brüsszel Európá­ja egy olyan életformát kíván és óhajt magá­nak, amelyet sem a türelmetlen Amerika, sem az elnyomásra hajlamos oroszok nem ismernek. Viszont Európa előharcosai tuda­tában voltak annak is, mi mindent adtak az Egyesült Államoknak annak születésekor, és annak is, amit azóta kaptak tőlük. A brüssze­li Európa nem kezdett volna kibontakoz­ni az Egyesült Államok védőszárnya nélkül. Azért tartom nevetségesnek azokat az idejét múlt, nacionalizmusból származó törekvé­seket, amelyek k­valitást, sőt konfliktusokat próbálnak szítani az egyesült Európa és az Egyesült Államok között. Nemcsak közgaz­daságilag szorulnak egymás segítségére, kö­zös védelemre a barbárság újabb formái el­len, de civilizációik is összefonják őket, elvá­laszthatatlanul. Ezért otrombaság a most belépő tagokat felszólítani, hogy válasszanak az európaiság és az amerikanizmus között. 2004. május 1-jétől kezdve a magyarok egy­szersmind magyar állampolgárok és európai állampolgárok lesznek. Egyszer pedig talán világpolgárok is, mint ahogy azt Csokonai, e szó feltalálója, megálmodta. Fejtő Ferenc író, történész (Párizs) . Magyarok Európában, Európa Magyarországon újságíró, az Europäische Rundschau főszerkesztője (Bécs) Egy magyarnak talán sehol sem volt kelle­mesebb az Európai Unió kibővítésével kap­csolatos vitákat, előkészületeket és a ka­nyargós utat a happy endig követni, mint Ausztriában. Már évek óta minden közvéle­mény-kutatás azt mutatta, hogy a kelet-kö­­zép-európai népekkel szembeni nagyon saj­nálatos előítéletek Magyarországra nem vo­natkoztak, hogy a magyarok iránt érzett ro­­konszenv már a németek és a svájciak nép­szerűségével is vetélkedik. Ezt persze nem lehet minden európai államról elmondani. A Nyugaton eltöltött negyvenhét év alatt azonban sem gyűlöletet, sem ellenszenvet nem tapasztaltam. Annál inkább Bukarest­ben és Pozsonyban, Kassán és Újvidéken, amikor mint külföldi tudósító a magyar kisebbségek helyzetét feszegettem. Már a rendszerváltás után vágta szemembe egy kereszténydemokrata szlovák pártfunkció-M­agyarország mint a stabilitás ritka szimbólu­ma jelenik meg a sokszínű ke­­let-közép-euró­­pai képben. Márius, hogy én az ő problémáikat nem ért­hetem meg, hiszen magyar vagyok. Bibó Ist­ván A kelet-európai kisállamok nyomorúsá­gában elemezte az állami és nemzeti hatá­rok elválásának mélyreható következmé­nyeit. „A félelemtől és bizonytalanságtól megkínzott és nagy történelmi megráz­kódtatásoktól és sérelmektől elferdült lé­lek egyik legjellemzőbb vonása, hogy nem a maga való mivoltából akar megélni, ha­nem abból, hogy neki az élettől, a történe­lemtől, a többitől követelnivalója van... A birtokló oldal mindenekelőtt a békét, a követelő oldal az igazságot hangoztatta.” A politikában sosem csak a gazdasági té­nyezők, hanem kulturális, történeti és pszi­chológiai befolyások és örökségek játszanak nagyon fontos szerepet. Ezért olyan tanul­ságos az 1939-ben megjelent, Szekfilí Gyula által szerkesztett kötetből - „Mi a magyar?” - Eckhardt Sándor ötvenoldalas tanulmá­nyát (A magyarság külföldi arcképe) elol­vasni. Amit 1848-49-ről írt, vonatkozik szó szerint 1956-57-re: „A magyarság külföldi hírnevének fénykora a szabadságharc volt.” Azóta is a magyarokat a „szabadság bajno­kainak” és a zsarnok Ausztria, illetve majd száz évvel később Szovjet-Oroszország „ál­dozatának” látták. S ehhez még valami: 1989-90-ben első­sorban Németországban és Ausztriában, később egész Európában dicsérték az akko­ri reformkommunista budapesti kormány merészségét, amikor a keletnémet mene­kültek előtt megnyitották a magyar-osztrák határt. S ha sokak számára ez blaszfémiá­­nak tűnik is, ki kell mondani, a magyarság külföldi arcképét ezeknek az események­nek az építészei, Kossuth, Görgey, Széche­nyi és Deák ugyanúgy formálták, mint Nagy Imre és Maléter Pál vagy egy történelmi pil­lanatban Horn Gyula és Németh Miklós. Sőt a magyar tekintély megalapozásához az a szembeötlő különbség is hozzájárult, amit külföldi megfigyelők a hatvanas évek végé­től hangsúlyoztak a csatlós országok között, amiben természetesen a kádári „kis szabad­ságok” taktikája is szerepet játszott. Forduljunk újra Bibóhoz: „Nem hiszek a történelemben százszázalékos szükségsze­rűségekben, hanem hiszek bizonyos vonala­kon belül több-kevesebb lehetőségben, me­lyet lehet elpuskázni és lehet szerencsés vá­gányokra irányítani.” Függetlenül a belső konfliktusoktól s az időnként gyűlölködő po­litikai támadásoktól és ellentámadásoktól, a rendszerváltás óta a külföld a magyar fej­lődést pozitívan (néha túl pozitívan) értékel­te. A magyar államférfiak - Antall és Göncz, Horn és Orbán, Mádl és Medgyessy - min­den stílus- és jellembeli különbségük elle­nére sohasem váltottak ki olyan kritikákat, mint cseh, lengyel vagy szlovák kollégáik. Ebben a tekintetben Magyarország mint a stabilitás ritka szimbóluma jelenik meg a sokszínű kelet-közép-európai képben. A belépés azonban a magyar politikai elit számára is új helyzetet teremt. A nagy lehe­tőségeket gazdaságilag és politikailag is na­gyon könnyen „lehet elpuskázni”. A nyugati márkák és címkék még nem jelentik az egész Európát Magyarországon. Az unió történe­te minden kisebb-nagyobb válság ellenére példátlan siker az újkori európai történe­lemben. Ehhez azonban Brüsszeltől Ró­máig, Párizstól Bécsig a fejekből is el kellett tűnniük a háborúk és a diktatúrák pusztító következményeinek. Ez nem ment egyik napról a másikra például Olaszország és Ausztria (Dél-Tirol) vagy Franciaország és Németország között. Magyarországon is nemcsak az áruk versenyképességéről és a forint szilárdságáról van szó. Európai ran­gunk attól is függ, hogy ne jusson az ország politikailag zsákutcába, hogy az idegengyű­lölet, a rasszizmus és az antiszemitizmus ne legyen „szalonképes” a lapok hasábjain, a te­levíziók és a rádiók műsoraiban és abban a kiadói gyakorlatban, amely a múlt szeny­­nyes és fertőző írásait piacokon és aluljárók­ban, kirakatokban és politikai rendezvénye­ken terjeszti. Ahhoz, hogy a bibói „szerencsés vágányokon” legyen és maradjon a függet­len és demokratikus Magyarország, nem­csak szerencse, hanem elsősorban a politi­kai és kulturális elit felelőssége is szükséges. Paul Lendvai BOZSIK YVETTE táncművész:­­J)A magyarok küzdeni tudását. Q A tolerancia hiányát, valamint a kör­nyezetszennyezést. BUZÁNSZKY JENŐ, az aranycsapat játékosa: ’J) A focilabdát és a csapatjátékokat vin­ném magammal, amelyek sok megbecsülést hoztak ennek a népnek. · Itt hagynám a sportszerűtlenséget. DÁVID IBOLYA MDF-elnök: J) Kreatív, leleményes, befogadó, alkalmazkodó, hagyományainkra büszke nemzeti képességünket.­­ A megosztottságunkat, depressziós rosszkedvünket, veszekedős, önpusztí­tó világunkat, kisországi státusunkat és kishitűségünket. DEBRECZENI JÓZSEF közíró: J) A magyar köz­jogi intézményrendszert - változtatás nélkül! - mindenképp magammal vinném. · Az MSZP-t és a Fi­deszt „itt felejteném", hogy kiélezett küzdelmük ne mérgezze tovább a közéletet. DEMJÁN SÁNDOR üzlet­ember: Y) A magyarság összefogását vinném.­­ A magyarok megosztottságát pedig száműzném. DEMSZKY GÁBOR főpolgármester: Ú) Azt a magyar nyelvet, kultúrát és irodalmat, amely páratlan értékeivel eddig is gazdagította Európát.­­ A rasszizmus és az idegengyűlölet bármely formáját. DÉS LÁSZLÓ zene­szerző: 1j Olyan országot, amely hat, alkot és gyarapít. ( Elfeledném a süket, üres hőbörgést és az élet minden részét átható gyűlölködést. EPERJES KÁROLY színművész: J) A kereszténységünket vinném.­­ A pogányságunkat hagynám. FARKASHÁZY TIVADAR humorista: Y) A határon túli magyarokat, az itt­hon kettévágott nemzetet, hogy ott hárman váljunk eggyé. ( A szénanáthát, amely az unióban már szin­te sehol nincs. FERGE ZSUZSA szociológus: ,(j) A XIX. századi reformkor politikai vezetőinek szellemiségét, amely a demokratikus, a közjót értő és az újra nyitott értékrendet képviselte.­­ Az intoleranciát, az ordas eszméket, a faj- és az idegengyűlöletet, valamint a korlátlan önzést, amely egyre nyíltabban érvényesül. MIT VINNE MAGÁVAL AZ UNIÓBA?­MI AZ, AMIT MINDENKÉPPEN MAGA MÖGÖTT HAGYNA?

Next