Magyar Hírlap, 2004. április (37. évfolyam, 77-101. szám)
2004-04-30 / 101. szám
6 • Magyar Hírlap • 2004. április 30., péntek-május 1., szombat vélemény vita A nagy illúziótól a nagy eseményig perkilencszáztizenkilenc május 1. Ez volt az első május 1-je, amelyet, mint a munka ünnepét, tudatosan éltem meg. Illetve akkor kapott el a Nagy Illúzió részegsége, amely a természet tavaszát a dolgozó nép felszabadulásának ünnepévé tette. Gyönyörű idő volt, a képzeletemben óriásira nőtt nagykanizsai Katonaréten - amelyen a Ferenc József kaszárnyában székelő császári és királyi garnizon hadgyakorlatait tartotta még a békeidőkben - sétáltunk édesapámmal, mint vendégek, a gigantikus méretű népünnepélyen. Sose gondoltam volna, hogy ennyi ember él szülővárosomban, Nagykanizsán. Polgárgyerek lévén addig csak a belváros létezett számomra, számos boltjával, kávéházával, szállodájával, cukrászdájával és középen a barokk városházával, amelynek a földszintjét foglalta el a nagyapám által alapított impozáns könyv- és papírkereskedés. Ott, Az Európai Unió nem törli el a nemzeteket, csak elvárja tőlük, hogy kiűzzék magukból az ellenségességördögét, a hatalmas gyepen a vörös és nemzeti lobogók alatt, az ingyenes virslit osztogató, felvirágzott sátrak között, a jókedvű, feketébe öltözött férfiak és nők, a mézeskalácsot majszoló gyerekek ezrei énekelték a már évtizedek óta a szocialista párt himnuszává avatott Marseillaise-t és a még csak kevesek által ismert Internacionálét, amelyből akkor tudtuk meg, hogy „a győzelem napjai jönnek (...) és nemzetközivé lesz holnapra a világ”. Aztán a nagy zajt nagy elcsendesedés váltotta fel, és a hevenyészett tribünökről tüzes szónokokat hallottunk lelkendezni a világmegváltó kommunizmusról, amely az orosz proletárdiktatúrából kiindulva már hódító hadjáratba fogott Magyarország megsegítésére. A szónokok közt örömmel fedeztem fel az elemi iskola igazgatóját, Kertész Józsefet, akit nagyon szerettem mesemondó tehetségéért. Délután pedig a városháza vörös kárpittal díszített balkonján megjelent a polgármester - úgy emlékszem, Sabjánnak hívták - serdülő lánya, és lelkesen elszavalta Ady Endre. Fölszállott a páva kezdetű versét, amit a Katonarétről a belvárosba tódult tömeg dübörgő tapssal és éljenzéssel fogadott. Estefelé pedig a Polgári Egylet kertjében, lampionok fényében, cigányzenekar muzsikájára táncra perdült a nép öregek, fiatalok, s a kicsinyek a fejkendős asszonyok hátán, így ünnepeltek, látszólag gondtalanul, feledve éhséget, szűkölködést, inflációt, és éljenezve az újságírót, aki hírt hozott a Vörös Hadsereg szlovákiai győzelmeiről, így érintette meg a XX. század azonnali megváltást ígérő szele a magyar népet. Csak édesapám, aki kezemet fogta, morogta a kackiás bajsza alatt, hogy senki se hallja: „Ez nem sokáig fog tartani, s a kijózanodás keserű lesz, fiam.” Ő, a Zala című lap főszerkesztője, előre látta, amit később az ifjú Illyés Gyula a Kora tavasz című művében megírt, a nagy illúzióból a nagy kijózanodás pálfordulását, a részegség utáni macskajajt, amely végül vörös-, majd fehérterrorba és Trianon miatti gyászba torkollott. Most 2004-et írunk, május 1-jét, amelyet történelmünk az újjászületett reménység nagy eseményeként tart majd számon. Nyolcvanöt évet kellett várnunk, több búval, mint örömmel megrakodva ahhoz, hogy megnyíljon előttünk az Európai Unió kapuja. Abban a tudatban lépünk be, hogy ami vár bennünket, nem a Paradicsom. Európa több mint egy földrész, és több mint egy szövetség, inkább egy nagyobb, egy magasabb rendű szolidaritás a nemzetek között. Ugyanakkor erre az Európára érvényes az a meghatározás, amelyet Széchenyi István adott a magyar nemzetnek: nem volt, hanem lesz. Olyan lét lesz ez, amelynek fejlesztésében ezentúl mi is részt veszünk, amelyben a szabadságot nem csak élvezni fogjuk, hanem - amint azt Goethe Faustjában előre mondotta - szabadok leszünk, de annak tudatában, hogy ezért a szabadságért minden nap újra meg kell küzdeni, hogy ezentúl nem csak a saját országunk sorsáért leszünk felelősek, hanem a civilizáció sorsáért - mégpedig az egyetemes civilizációért. „Csak ami nincs, annak van bokra (...) ami van, széthull darabokra” - írta egy idejét megelőző európai költő, mondhatnám „fehérek közt egy európai”, akit József Attilának hívtak. Egy másik nagy európai, a francia Emmanuel Béri, Gide és Proust jó barátja írta a második világháború után és az európai egység hajnalán: „Az európai egység kétségkívül akkor lesz jó, mikor a nacionalizmusok kimúlását jelenti majd, amelyeknek véres valóságai már a nyugati művelődés fennmaradását veszélyeztetik.” A nagy angol történész, Toynbee állapította meg, hogy a nagy civilizációk mind a bennük munkáló nacionalizmusok konfliktusaitól mentek tönkre. Az európai egység azzal kezdődött, hogy az egymással több száz év óta egyre hevesebben viaskodó Franciaország és Németország immár végérvényesen véget vetett a rivalizálásnak, és együttműködésre kezdett berendezkedni. Ez volt a Vas és Acél Szövetsége, amelyhez Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg is csatlakozott. Az Európai Unió nem törli el a nemzeteket, csak elvárja tőlük, hogy kiűzzék magukból az ellenségesség ördögét, amely a nemzethalál felé sodorná őket. Ahogy a nemzeti állam megalkotásának is az volt az ára, hogy a nemzetalkotó törzsek mintegy vérszerződést kötöttek egymással a béke és a közös munka érdekében. Az Európai Unió annyiban lesz tagjainak hazája, talán azt is mondhatnám, második hazája, amennyiben egy újabb fokot jelent majd az emberiség világszövetsége felé vezető lépcsőn. Ugyan lesznek határai, de ezek olyan határok, amelyek egyre inkább kinyílnak majd a földkerekség többi pólusa felé. Ezek a határok egyébként is illuzórikusak lesznek, akár a Gibraltár vagy a Boszporusz, sokkal inkább közelebb hozzák, mintsem elválasztják a partjaikon élő nemzeteket. Az európai öntudat gyökerei messze vezetnek, először a reneszánsz és a humanizmus korában szöktek szárba, Erasmus és Spinoza szellemében, a XVIII. századi felvilágosodással. Montesquieu Törvények szelleme című halhatatlan művében találjuk ezt a mondatot: „A dolgok úgy állnak Európában, hogy minden állam függ a másiktól. Franciaországnak szüksége van Lengyelország és Oroszország jólétére, mint ahogy a Guyenne-nek szüksége van Bretagne-ra, és Bretagne-nak az Anjou-tartományra. Európa egységes állam, amely több provinciából áll. Mikor az egyik állam szomszédja hanyatlik, a szomszédos államnak ügyelnie kell arra, hogy ezt a romlást ne gyorsítsa.” Európa találta ki a türelem fogalmát, hogy arra alapozza a béke követelményét, és hozzátehetném még azt is, hogy - amint azt a már idézett Béki írta - Európa irtózik minden imperialista jellegű rendtől; amit elfogad, az a stílus és a célkitűzések egysége. Európa találta ki a villamosságot és az automobilt, a romantikát és az enciklopedizmust, az értelem uralmát. Brüsszel Európája egy olyan életformát kíván és óhajt magának, amelyet sem a türelmetlen Amerika, sem az elnyomásra hajlamos oroszok nem ismernek. Viszont Európa előharcosai tudatában voltak annak is, mi mindent adtak az Egyesült Államoknak annak születésekor, és annak is, amit azóta kaptak tőlük. A brüsszeli Európa nem kezdett volna kibontakozni az Egyesült Államok védőszárnya nélkül. Azért tartom nevetségesnek azokat az idejét múlt, nacionalizmusból származó törekvéseket, amelyek kvalitást, sőt konfliktusokat próbálnak szítani az egyesült Európa és az Egyesült Államok között. Nemcsak közgazdaságilag szorulnak egymás segítségére, közös védelemre a barbárság újabb formái ellen, de civilizációik is összefonják őket, elválaszthatatlanul. Ezért otrombaság a most belépő tagokat felszólítani, hogy válasszanak az európaiság és az amerikanizmus között. 2004. május 1-jétől kezdve a magyarok egyszersmind magyar állampolgárok és európai állampolgárok lesznek. Egyszer pedig talán világpolgárok is, mint ahogy azt Csokonai, e szó feltalálója, megálmodta. Fejtő Ferenc író, történész (Párizs) . Magyarok Európában, Európa Magyarországon újságíró, az Europäische Rundschau főszerkesztője (Bécs) Egy magyarnak talán sehol sem volt kellemesebb az Európai Unió kibővítésével kapcsolatos vitákat, előkészületeket és a kanyargós utat a happy endig követni, mint Ausztriában. Már évek óta minden közvélemény-kutatás azt mutatta, hogy a kelet-közép-európai népekkel szembeni nagyon sajnálatos előítéletek Magyarországra nem vonatkoztak, hogy a magyarok iránt érzett rokonszenv már a németek és a svájciak népszerűségével is vetélkedik. Ezt persze nem lehet minden európai államról elmondani. A Nyugaton eltöltött negyvenhét év alatt azonban sem gyűlöletet, sem ellenszenvet nem tapasztaltam. Annál inkább Bukarestben és Pozsonyban, Kassán és Újvidéken, amikor mint külföldi tudósító a magyar kisebbségek helyzetét feszegettem. Már a rendszerváltás után vágta szemembe egy kereszténydemokrata szlovák pártfunkció-Magyarország mint a stabilitás ritka szimbóluma jelenik meg a sokszínű kelet-közép-európai képben. Márius, hogy én az ő problémáikat nem érthetem meg, hiszen magyar vagyok. Bibó István A kelet-európai kisállamok nyomorúságában elemezte az állami és nemzeti határok elválásának mélyreható következményeit. „A félelemtől és bizonytalanságtól megkínzott és nagy történelmi megrázkódtatásoktól és sérelmektől elferdült lélek egyik legjellemzőbb vonása, hogy nem a maga való mivoltából akar megélni, hanem abból, hogy neki az élettől, a történelemtől, a többitől követelnivalója van... A birtokló oldal mindenekelőtt a békét, a követelő oldal az igazságot hangoztatta.” A politikában sosem csak a gazdasági tényezők, hanem kulturális, történeti és pszichológiai befolyások és örökségek játszanak nagyon fontos szerepet. Ezért olyan tanulságos az 1939-ben megjelent, Szekfilí Gyula által szerkesztett kötetből - „Mi a magyar?” - Eckhardt Sándor ötvenoldalas tanulmányát (A magyarság külföldi arcképe) elolvasni. Amit 1848-49-ről írt, vonatkozik szó szerint 1956-57-re: „A magyarság külföldi hírnevének fénykora a szabadságharc volt.” Azóta is a magyarokat a „szabadság bajnokainak” és a zsarnok Ausztria, illetve majd száz évvel később Szovjet-Oroszország „áldozatának” látták. S ehhez még valami: 1989-90-ben elsősorban Németországban és Ausztriában, később egész Európában dicsérték az akkori reformkommunista budapesti kormány merészségét, amikor a keletnémet menekültek előtt megnyitották a magyar-osztrák határt. S ha sokak számára ez blaszfémiának tűnik is, ki kell mondani, a magyarság külföldi arcképét ezeknek az eseményeknek az építészei, Kossuth, Görgey, Széchenyi és Deák ugyanúgy formálták, mint Nagy Imre és Maléter Pál vagy egy történelmi pillanatban Horn Gyula és Németh Miklós. Sőt a magyar tekintély megalapozásához az a szembeötlő különbség is hozzájárult, amit külföldi megfigyelők a hatvanas évek végétől hangsúlyoztak a csatlós országok között, amiben természetesen a kádári „kis szabadságok” taktikája is szerepet játszott. Forduljunk újra Bibóhoz: „Nem hiszek a történelemben százszázalékos szükségszerűségekben, hanem hiszek bizonyos vonalakon belül több-kevesebb lehetőségben, melyet lehet elpuskázni és lehet szerencsés vágányokra irányítani.” Függetlenül a belső konfliktusoktól s az időnként gyűlölködő politikai támadásoktól és ellentámadásoktól, a rendszerváltás óta a külföld a magyar fejlődést pozitívan (néha túl pozitívan) értékelte. A magyar államférfiak - Antall és Göncz, Horn és Orbán, Mádl és Medgyessy - minden stílus- és jellembeli különbségük ellenére sohasem váltottak ki olyan kritikákat, mint cseh, lengyel vagy szlovák kollégáik. Ebben a tekintetben Magyarország mint a stabilitás ritka szimbóluma jelenik meg a sokszínű kelet-közép-európai képben. A belépés azonban a magyar politikai elit számára is új helyzetet teremt. A nagy lehetőségeket gazdaságilag és politikailag is nagyon könnyen „lehet elpuskázni”. A nyugati márkák és címkék még nem jelentik az egész Európát Magyarországon. Az unió története minden kisebb-nagyobb válság ellenére példátlan siker az újkori európai történelemben. Ehhez azonban Brüsszeltől Rómáig, Párizstól Bécsig a fejekből is el kellett tűnniük a háborúk és a diktatúrák pusztító következményeinek. Ez nem ment egyik napról a másikra például Olaszország és Ausztria (Dél-Tirol) vagy Franciaország és Németország között. Magyarországon is nemcsak az áruk versenyképességéről és a forint szilárdságáról van szó. Európai rangunk attól is függ, hogy ne jusson az ország politikailag zsákutcába, hogy az idegengyűlölet, a rasszizmus és az antiszemitizmus ne legyen „szalonképes” a lapok hasábjain, a televíziók és a rádiók műsoraiban és abban a kiadói gyakorlatban, amely a múlt szenynyes és fertőző írásait piacokon és aluljárókban, kirakatokban és politikai rendezvényeken terjeszti. Ahhoz, hogy a bibói „szerencsés vágányokon” legyen és maradjon a független és demokratikus Magyarország, nemcsak szerencse, hanem elsősorban a politikai és kulturális elit felelőssége is szükséges. Paul Lendvai BOZSIK YVETTE táncművész:J)A magyarok küzdeni tudását. Q A tolerancia hiányát, valamint a környezetszennyezést. BUZÁNSZKY JENŐ, az aranycsapat játékosa: ’J) A focilabdát és a csapatjátékokat vinném magammal, amelyek sok megbecsülést hoztak ennek a népnek. · Itt hagynám a sportszerűtlenséget. DÁVID IBOLYA MDF-elnök: J) Kreatív, leleményes, befogadó, alkalmazkodó, hagyományainkra büszke nemzeti képességünket. A megosztottságunkat, depressziós rosszkedvünket, veszekedős, önpusztító világunkat, kisországi státusunkat és kishitűségünket. DEBRECZENI JÓZSEF közíró: J) A magyar közjogi intézményrendszert - változtatás nélkül! - mindenképp magammal vinném. · Az MSZP-t és a Fideszt „itt felejteném", hogy kiélezett küzdelmük ne mérgezze tovább a közéletet. DEMJÁN SÁNDOR üzletember: Y) A magyarság összefogását vinném. A magyarok megosztottságát pedig száműzném. DEMSZKY GÁBOR főpolgármester: Ú) Azt a magyar nyelvet, kultúrát és irodalmat, amely páratlan értékeivel eddig is gazdagította Európát. A rasszizmus és az idegengyűlölet bármely formáját. DÉS LÁSZLÓ zeneszerző: 1j Olyan országot, amely hat, alkot és gyarapít. ( Elfeledném a süket, üres hőbörgést és az élet minden részét átható gyűlölködést. EPERJES KÁROLY színművész: J) A kereszténységünket vinném. A pogányságunkat hagynám. FARKASHÁZY TIVADAR humorista: Y) A határon túli magyarokat, az itthon kettévágott nemzetet, hogy ott hárman váljunk eggyé. ( A szénanáthát, amely az unióban már szinte sehol nincs. FERGE ZSUZSA szociológus: ,(j) A XIX. századi reformkor politikai vezetőinek szellemiségét, amely a demokratikus, a közjót értő és az újra nyitott értékrendet képviselte. Az intoleranciát, az ordas eszméket, a faj- és az idegengyűlöletet, valamint a korlátlan önzést, amely egyre nyíltabban érvényesül. MIT VINNE MAGÁVAL AZ UNIÓBA?MI AZ, AMIT MINDENKÉPPEN MAGA MÖGÖTT HAGYNA?