Magyar Hírlap, 2004. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
2004-08-28 / 201. szám
22 • Magyar Hírlap • 2004. augusztus 28-29, hétvége ahogy tetszik Esszék Európáról - az Folytatás a 21. oldalról Ó, Európa... Itt tanuljuk a legélesebben, hogy az Én és a Világ nem egy... Innen indult ki az a szokás, hogy elválasztjuk a leírást és az ítélkezést, vagy az, hogy megpróbáljuk beleélni magunkat a másik ember helyzetébe, mielőtt erkölcsi ítéletben részesítenénk. Agyunk nem éri be a jelenségek egyféle magyarázatával... Aki az eszmék tisztaságán őrködik, annak az eszméi tisztátalanok... Aki nem szabad, az nem egészen megbízható. Annak a beszéde mögött más van, mint amit mond, kénytelen vagyok találgatni, hogy micsoda... Ha az emberek nem merik azt mondani, amit gondolnak, akkor kezdik gondolni is azt, amit mondanak.” „Valamirevaló író nem szolgál. Nem hasznos. Az irodalom szelleme garázda szellem. Az írás civil mesterség, az író a civilek közt is civil... Ki az, akit tanítómesteremnek, írói munkámban felsőbb tekintélynek ismernék el? Semmiféle államot, pártot, közvéleményt, egyházat, akadémiát, piacot. Senki embert. Akármit állít. Akárminek a szószólója. Amúgy mindenkit érdeklődéssel meghallgatok, és mindenkitől tanulok... A mi hatalmunk nem több és nem kevesebb, mint a munkáinkban megjelenő szavahihetőségünk. ..” E ma is igéző mondatok bűvös erejét nemcsak a szabad - a diktatúra bukásával magát igazolva látó - szellem öntudata adja. Inspiráló volt a közeg is, amelyben megjelentek. Konrád a tőle eltérő világfelfogású népi írók lapjában, a Hitelben tette közzé a fenti sorokat 1988-ban. A más közeg kihívása máskor - egy évvel előbb - is imponáló teljesítményre sarkallta. A lakiteleki sátorban Csengey Dénes szavaira felelt. A kötetben nem kapott helyet, mégis ide idézek a szövegből pár mondatot. Előbb az MDF tizenhárom éve halott, izzó szívű és agyú fenegyerekétől: „Talán úgy tűnhet fel... kóros beszűkülése a szemléletnek a vidéki Magyarországról külön, önmagában ejteni szót. Különösen azok előtt tűnhet föl így, akik már a magyarságról sem mernek úgy gondolkodni, hogy közben ne kiáltoznák folyvást és torkuk szakadtából Európa nevét, akik lassan a kisdolgukat is csak úgy tudják elvégezni, hogy előbb megnyugtatták magukat, bírják e művelethez a szellem első kontinensének jóváhagyását.” Konrád szót kért, s többek közt ezeket mondta: „Én igenis hangsúlyozom azt a tényállást, hogy Magyarország Európában van. És ezt nem kiabálom, nem rikoltozom, csak megállapítom. Azt is megállapítom, hogy a gazdaságban enélkül nem lehet létezni. Azt is megállapítom, hogy valamennyi fogalmunk, a tudományos fogalmaktól a teológiáig,a nemzetfogalomtól a szociológiai fogalmakig, európai diskurzus eredményei. Mi ebbe az európai diskurzusba elhívottak vagyunk... olyan európai közösségként, amely megfogalmazza a maga különös elképzelését, nemcsak a múltjáról, hanem a jövőjéről is. Már 12 ország tartozik az Európai Közösséghez, amelyek mind elfogadják az európai emberek jogegyenlőségét, politikai, emberi, gazdasági és kulturális jogait, személyi méltóságának alapelvét... Ez az európai elv nem új keletű.... A kétezer éves európai kultúra hagyományaiból táplálkozik, és fölvette magába mind a zsidó, mind a keresztény, mind a görög-római, mind a középkori gondolkodás - gyakran eretnek gondolkodás -, a humanista és a felvilágosult gondolkodás alapértékeit. Ezeknek az értékeknek a fő csomópontja az egyetlen emberi személy joga, szabadsága és méltósága, valamint ezeknek az emberi személyeknek az elhivatott kötelezettsége arra, hogy egymással közeledésbe és szolidaritásba bocsátkozzanak.” Hanyatlás a közélettel Mindezt élőszóban, papír nélkül. Lenyűgözött, ahogy a folytatás is: „...egy olyan népi politikai csoportosulás önmegfogalmazását, amely kezdeményező lehetne abban - nem mondanám, hogy kezdeményező, de mindenképp idejében felzárkózó -, hogy a magyar pluralizáció alakot öltsön... hogy megjelenjünk mindannyian a magunk valóságában, és hogy egymás számára érthetőekké legyünk. Egymás számára való érthetőségünk nem azt jelenti, hogy egyet kell gondolnunk. De mindenki értse, hogy én miért gondolok mást, mint ő.” Hol van már a mai közélet ettől a hangtól! Ha másért nem, ezért érdemes volt fölidézni. De térjünk vissza a kötethez. Ha természetesen szó sincs ahhoz fogható szellemi és erkölcsi zuhanásról, mint amilyet a magyar közélet mutat, sajnos Konrád egymásra sorjázó írásaiban is láthatók a hanyatlás jelei. Konrád György az elmúlt másfél évtizedben intézménnyé lett. Már a rendszerváltozás előtt kivívott magának egy becses írói státust Nyugaton. Elsősorban a magatartásával. Ő volt a kelet-európai író, aki nem engedte odakötni magát a diktatúra pórázára akkor sem, amikor az hosszabbra nyúlt, s látszólag egyre szabadabb futást engedett. Meghívásokat, ösztöndíjakat, díjakat kapott, a műveit kiadták. Fő műve azonban a szabadsága volt. Ma már látszik: az életműve is. A rendszerváltozással idehaza is új státust nyert. Megkapta a Kossuth-díjat, művei kiadása elől eltűntek a korlátok. Ám a régi szerep nem eresztette: továbbra is kelet-európai író maradt Nyugaton. Újabb díjakat kapott, és vég nélkül meghívásokat, felkéréseket. Konrád becsülettel eleget tett nekik. Megírta és felolvasta a kért előadásokat. Különféle - főként német - egyetemeken, akadémiákon, konferenciákon, évfordulós ünnepségeken. Mindig megfelelt a várakozásnak, és méltán aratott sikert. Igényes volt, szellemes, elegáns és méltóságteljes. A kötet írásainak kétharmada - az utóbbi évtizedben születettek szinte mindegyike - ilyen felkérésre íródott. S ami külön-külön, az adott közegben hallva felvillanyozó volt, az együtt, egy könyvben olvasva egyre lehangolóbb. Amikor az ember már kilencedszer vagy tizenharmadszor találkozik ugyanannak a gondolatnak a (mindig jó színvonalú s kicsit mindig módosított) megfogalmazásával, miszerint az Európai Unió azért kell, hogy a jövőben ne folytatódhassék a kontinensen az ezeréves háborús öldöklés; vagy hogy az európai irodalom uniója a gazdasági és a politikai egyesülés előtt már ezer éve létezett; továbbá, hogy Európa sajátossága az, hogy egy nemzet vezetését nem tűri maga fölött; meg hogy a nemzeti és a vallásos érzés előbb-utóbb dühös őrjöngésbe csap át stb., stb., az nyelvi színvonal ide vagy oda - egy idő után érdektelenné és unalmassá válik. Egy idő után a nyelvi színvonal se tartható. Ha az írás indítéka nem a belső kényszer, hanem a külső felkérés, ha a mű terjedelmét, formáját nem a mondandó szüli, hanem a kitöltendő másfél óra s az ehhez mért flekkszám, akkor nem sodró, egylevegőjű esszé születik, hanem gondosan - de jórészt panelekből - összeszerelt szöveg. Konrád György esszéművészetének halványulása azonban nemcsak külső okok következménye. Az írónak két alapvető politikai és emberi élménye van: az egyént nemzeti-faji alapon elnyomó és gyilkoló totális jobboldali diktatúra, valamint az osztályalapon elnyomó és gyilkoló totális baloldali diktatúra. Az előbbi zsidóságában, az Hol van már a mai közélet ettől a hangtól! Ha másért nem, ezért érdemes volt fölidézni, utóbbi íróságában jelentett számára végső fenyegetést. Egyik a lététől, másik a lételemétől akarta megfosztani. Életét a szerencse, szabadságát a saját erkölcse és akarata révén sikerült megtartania. A két brutális fenyegetésre adott emberi és írói válaszként született meg Konrád erős, megalkuvásmentes, mondhatni vegytiszta liberalizmusa. Ebben egy alapérték létezik: az egyetlen emberi személy, az individuum szabadsága és méltósága. Amelyet védeni kell. E hősies önvédelem adja Konrád korai esszéinek poézisét és pátoszát. A csizma szaga Ám a diktatúra összeomlása után jobban megmutatkoznak az immár doktrinernek ható elvi liberalizmus gyengéi a korai művekben is. Az író számára az egyén mellett legföljebb még egy posztulátum létezik: az emberiség. A kettő közti létkeretek nem fontosak vagy egyenesen ellenségesek. A családról nincs sok szava Konrádnak, a nemzeti érzésről és a vallásos hitről annál több. Ezek kizárólag rossz szavak. Minden nemzeti vagy vallásos érzés előbb-utóbb gerjedelemmé, majd őrületté válik, és erőszakot szül. Látva a híradók Európán kívül rögzített képein a nemzeti-vallási fanatizmus gyilkos-öngyilkos merénylőinek rémtetteit, elborzadva a törő-zúzó, őrjöngő emberi lények vonaglásától hajlunk rá, hogy elfogadjuk Konrád álláspontját. De aztán eszünkbe jut a triviális igazság, hogy a nemzeti lét nem jár mindig elnyomással, hisz a franciák, a svédek, az amerikaiak is nemzetállamban élnek szabadon. „A középkor nem ismerte a nemzeti romantikát, a XIX. század gerjesztette nemzetállami bürokrácia költészetét, Nietzschének, Marxnak kellett lenni hozzá, hogy valaki ne kábuljon bele, s megérezze ebben a költészetben a hivatal- és katonacsizmaszagot” - olvassuk Az autonómia kísértésében, és Kölcseyre, Petőfire, Vörösmartyra, Jókaira gondolunk, s zavarba jövünk, mert mi sem érzünk csizmaszagot. „A közösségek összeeszkábálnak egy idealizált önarcképet a kor valamilyen stiláris hulláma szerint, és ehhez nemzeti drámákat, operákat, lovas szobrokat igényelnek. Az ünnepi beszédeknek... kellenek ezek az egyszerű képek, amelyek... a politikusnak sikert biztosítanak” (Még csak a kaland kezdetén). Itt Katona és Erkel jut az eszünkbe meg a reformkor. Nemcsak Kossuth, hanem Eötvös és Deák ► Michelangelo „hosszúra nyúlt árnyéka" Domenico Beccafumi: Fekvő férfi akt tájképbei 1540-1544■ Nyerges András szabadságát tölti, rovata átmenetileg szünetel.