Magyar Hírlap, 2004. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
2004-08-28 / 201. szám
30 • Magyar Hírlap • 2004. augusztus 28-29., hétvége ahogy tetszik - kritika Gyúanyag a háborúban színház A színpad közepén zajlik a „sápkerrevü”, a közreműködők tetszetős rongyokban, kecses mozdulatokkal táncolva jelzik a háborút, baloldalt pedig erős reflektortól megvilágítottan az egyik főszereplőként Szinetár Dóra szenved, húzkodja a ruháját, kétségbeesett arcot vág, mutatja, hogy milyen reménytelen helyzetben is van ő. A fiatal rendező, Somogyi Szilárd rossz zenés színházi konvenciókat működtet, az egész jelenet úgy hamis, ahogy van. A rendező azt gondolhatja, hogy rögtön az elején fénnyalábbal kell körülölelni a sztárt, föl kell rá hívni a figyelmet, meg kell mutatni az ő édes publikumának. Hogy közben éppen rejtőznie kellene a véresen otromba események elől, hogy kivilágítva csak észrevennék a rútul lövöldözők, az nem számít. Az pedig ebben az előadásban végképp gyakori, hogy az egyik jelenet szereplői még kimenőben vannak, de a másikra már jönnek be, akár az ellenségeik, látniuk kellene őket, de vaknak mutatkoznak, pedig nem azok. Az ilyesmi ügyetlenség, illetve bizonyos mértékű ízlésficam. Amikor a közelmúltban Béres Attila Egerben színre vitte a Valahol Európában című musicalt - Radványi Géza legendás filmje nyomán -, a kezdő képben nem revüt adtak, hanem őrült robajjal szinte összedőlt az egész világ, és megsemmisült, megrettent, kisemmizett emberek lepték el a színpadot. Torokszorító volt a látvány. Béres valódi drámát csalt elő az operettszínházi ősbemutatón is a kissé cukrozottan adagolt háborús históriából. Az egri előadás annak ellenére fájdalmasan könynyeztetőre sikerült - közönség- és szakmai sikernek is bizonyult -, hogy az énekhangok erősen csökevényesek voltak. A városmajori színpadon vannak jobb hangok. És van lelkesültség, ügybuzgóság is, a Petőfi Musical Stúdió, Lakner Bácsi Gyermekszínházának tagjai lázas tekintettel, élénk tenni akarással vesznek részt a produkcióban, az ezen a helyen ritkaságszámba menő, zsúfolt nézőtér előtt. Az előadáson érződik az ügybuzgóság, az, hogy szeretettel csinálták. Kissé amatőr módon, de jó szándékú odaadással. És ez az odaadás fokozatosan hatni kezd. Erősödnek a tömegjelenetek. Lendületesen énekelnek a gyerekek a magnózenére. Állítom, hogy színpadon - ha már muszáj spórolni - egy szál zongora több, mint a gépzene. Az Én és a kisöcsém Koltai Róbert által rendezett, a Városmajorban is játszott, üdítő színművészetis vizsgaelőadásában kevésbé zavart, hogy mindössze egyetlen zongora szolgáltatja a kíséretet, mint ezúttal a gépzene, amely képtelen igazodni a színház lételeméhez, a pillanatnyi hangulathoz. Az pedig külön fejezetet érdemelne, hogy a Városmajor lepusztult technikájával mennyire nem lehet behangosítani a zenés produkciókat, az elöl ülők számára bömböl a hangszóró, hátul pedig igencsak fülelni kell, hogy mindent hallani lehessen. A Szabadtér Színház három budapesti színpadának gyalázatos technikája a főváros szégyene. Az előadás azonban minden fogyatékossága ellenére sem szégyen. Dolhai Attila elkeseredetten elszánt bandavezér, jól énekel, markánsan játszik. Szinetár Dóra a másik elárvult suhancbanda vezetőjeként hihetően öltözik fiúnak, és pontosan énekel. Jantyik Csaba sok mindenbe beletörődött emberséges művész a megfáradt zongorista szerepében. Kerényi Miklós Máté nyalkáskodó, lázongó Ficsúr. Somogyi Tamás kedves Kuksi. Az Egyenruhás, az örök gonosz kellemetlenül sematikus szerepében azonban Szűcs Péter Pál kellemetlenül sematikus. Amúgy sincsenek agyonárnyalt, mélyen átélt, sokrétegű szerepek a produkcióban, bár az egész ennek ellenére mégis hatásos. Dés László, Böhm György, Horváth Péter, Korcsmáros György, Nemes István a kiszolgáltatottságról és az összefogás esélyéről regélő musicaljében mostanában van gyúanyag. Bóta Gábor - Dés László-Böhm György-Horváth Péter-Korcsmáros György-Nemes István: Valahol Európában Városmajori Szabadtéri Színpad Rendező: Somogyi Szilárd A városmajori színpad előadása fokozatosan javul, egyre jobbak a tömegjelenetek, jól énekelnek a színészek fotó: Hegedűs Márta Halál és a lányka helyett az Élet és a fiúk a tánc A Nemzeti Táncszínház Karmelita udvara építészetileg kitűnő hely a szabadtéri színjátszásra. A zárt udvar méreteiben, arányaiban olyan, mintha a szegedi Dóm téri nyári színház stúdiószínpada volna. Városközpontban található szabadtéri színpadokon előadás közben is számítani kell beszűrődő távoli zajokra. A Karmelita udvar ebből a szempontból is kitűnő adottságokkal bír: a belső teret körülölelő tekintélyes épülettömbök tökéletesen védenek a külső hangszennyezés ellen. De a belső ellen, úgy látszik, vagy inkább hallatszik, egyelőre nincs orvosság. A nézőtér mögötti épületszárnyban étterem üzemel. A Budapest Táncszínház Vizuális hangjegyek című előadásán, a csendes lírai részek közben az étterem mosogatószekciójának kézilánya a konyhában - feltehetően - tányértörmeléket hajigált bádogtála kupacokra. Vukán György élőben előadott lenyűgöző zongorajátéka magabiztosan győzte le profán hangellenfelét, de jobb lett volna, ha verseny csak a színpadon, a hallható hangok és a „látható” hangjegyek között bontakozik ki. Ez utóbbi, egymásért vívott békés küzdelem győztese is toronymagasan Vukán lett, aki vagy tizenöt Chopin-darabot játszott el, saját ízlése szerint összefűzve, improvizációkkal kiegészítve. A koreográfia vizuális hangjegyei testhangszeren eljátszva csak kísérték a nagyszerű zongoraprodukciót. A szünetben a Táncszínház büféje komoly forgalmat bonyolított le, mert a közeli étteremben nemcsak tányérzúzók működtek, hanem mesterszakácsok is serénykedtek, melynek következtében már az első felvonás közben étvágygerjesztő illatok terjengtek a karmeliták egykori sétaterén. Az est másik egyfelvonásosát az izraeli Kombina Dance Company mutatta be Schubert híres vonósnégyesére, Halál és a lányka címmel. Félő volt, hogy a téma és Schubert felkavaró, fájdalmas zenéje nem tud természetes szimbiózisba szervesülni az életszeretetet hirdető, kulináris örömök emlékét idéző szagintarziával. De ismét győzött a művészet. Néhány perc elmúltával már nem volt zavaró a fáradt olajban sülő panír szaga, és ez leginkább annak volt köszönhető, hogy a koreográfus Amir Kolben - a zenemű eredeti hangulatával kiáltó ellentétet képező - groteszk táncjátékot alkotott. Kedvesen bugyuta, első ránézésre sérült, hátrányos helyzetű embereket (vagy betegesdit játszó gyerekeket) formáló táncosok tipegtek be a színpadra, jöttek-mentek, kapcsolatokat alakítottak, élték furcsa életüket, mígnem az egyik, éppen várandós lányka fogta magát, és látszólag meghalt. Párja manószerű mozdulatokkal vizsgálgatta, játékosan próbált életet pumpálni belé, közben kíváncsian hallgatgatta a magzat szívhangját. A Halál és a lányka helyett valójában az Élet és a fiúka című balettet készítette el a koreográfus. A játszadozva érkező társak labdáikat a fekvő lányka teste alatt cserélgetve elkezdték kifele tolni-gördíteni a hullát. A hulla egy idő után vélhetően megunta ezt, mert - mintha mi sem történt volna - egyszer csak felpattant, és szökdécselve elvegyült a többiek között. Utána egy dzsesszes betétdalra előadott minirevü következett, amely végképp eloszlatta minden addigi kételyemet: ezek a fiatal izraeli művészek tényleg - látszólag egykedvűen, de igazából direkte pofátlanul, szembefordulva vele -, egyszerűen kiröhögik a halált. Kölben Halál és a lánykájában az Élet legyőzte a Halált. Miközben az élet a Karmelita udvarban majdnem megnyerte a színházzal szemben az aznap esti csatát. Kutszegi Csaba • Budapest Táncszínház: Vizuális hangjegyek Korerográfus: Földi Béla • Kombina Dance Company: Halál és a lányka Koreográfus: Amir Kolben Nemzeti Táncszínház, Karmelita udvar Magyar haiku, avagy kerti háromkák könyv Ha látunk egy háromsoros költeményt, amelynek első és utolsó sora öt szótagos, a középső pedig hét, rávágjuk, hogy haiku. És ez igaz is, meg nem is. Ennek a japán származású versnek ugyanis eredendően nagyon sok formai és tartalmi kötöttsége létezik, ám európai honosításakor idomulnia kellett az itteni nyelvi sajátosságokhoz. Jellemzően természeti képekből építkező vallási és egyéb szimbolikája is elmaradt, egyszerűsödött vagy átalakult. Annak idején a nyugatosok fedezték fel Magyarországnak a haikut. Kosztolányi, aki maga is sok japán háromsorost fordított (rímekkel díszítve az eredendően rímtelen verseket), így jellemezte az alakzatot: „sejtetésre megannyi alkalmat adó nyelvi tétovaság.” Mostanában gyakorta látni folyóiratokban és kötetekben haikukat. Divatba jött napjainkban ez a versforma. Sőt a haikudömping láttán az olvasó azon is elgondolkodhat, vajon valamiféle kihívás, belső kényszer íratja-e a költőkkel ezeket a háromsorosokat, vagy esetleg versképmaradékokat gyömöszölitek kellő formába, mint amikor a háziasszony újragyúrja,szaggatja a széle tésztát. Bertók László folyóirat-publikációiból és tavalyi verseskönyvéből már tudható, hogy a nemrég Kossuth-díjassá emelt költőnk is bűvkörébe került ennek a formának. Háromkák című kötete csak haikukat tartalmaz, szám szerint kettőszáznegyvenhármat. Ennyi költői pillanatot igyekszik megragadni Bertók az elégikustól az ironikusig terjedő sávban. „A végtelenbe / megy folyton, s jó, ha eljutsz / megint a kertbe.” - írja az egyik háromkában, ugyanis nemcsak témavilágában, de még elnevezésében is magyarítja, bertókosítja a haikut: „Csak a pillanatban marad meg minden. Jó, ha némelyiket meg tudod jelölni (állítani?), ha másképp nem, akkor egy haikuval, egy tizenhét szótagos, háromsoros verssel. Talán az se baj, ha a klasszikus japán formát kicsit a saját kultúrádhoz, élményeidhez, levegővételedhez igazítod, rímelteted, s magyarul úgy hívod, hogy háromka.” A könnyűnek látszó, áttetsző haikuszárnyak („Haiku-lepke? / Öt-öt igen a szárnya, / hét nem a teste”), a jól konstruált képiség mögött ott kell, hogy legyen valami tömörebb (vagy még megfoghatatlanabb?) anyag - gondolat, érzés, félelem, sóhaj. Bertóknak ez a kötete a kertszimbolikára épül. Ugyanakkor minden egyes darab „önmagáért felel... S a kapu nyitva van.” („Oldalt a bokrok / elfagytak mind. A kertben / középen volt jobb.”; „Nagy őszibarack. / Ki tud többet belőle, / te vagy a kukac?”) De miért a haikuk, vagyis a háromkák? Szepes Erika Ezredvégi önarcképünk: a haiku címmel tanulmányt szentel ennek a magyar költészetben valóban divatos jelenségnek. Többek között azt írja, hogy „a haiku és a szonett a világlíra két legkötöttebb formája, ezért is kedvelik a szabadvers szabadságából menekülő költők.” (A menekülésről viszont nekem egy Utassy-sor ugrik be: „Futnék, de gömbölyű földön hova?!”) Bertók egyébként a nyolcvanas, kilencvenes években három kötetet töltött meg a másik legkötöttebb formával, pontosan kétszáznegyvenhárom (ez annyi mint Három az ötödiken - később ezen a címen egybevonja a köteteket) szonettel, amelyeket sajátos, nehezített rímtechnika s többnyire a töredezettség érzetét keltő, kihagyásos mondatszerkesztés jellemez. Persze nem csak némely Bertók-versnek sajátossága a szinte védjegyként értelmezhető töredezettség, de a hétköznapok tükörcserepei is legfeljebb kegyelmi pillanatokban állnak össze fölismerhető képpé. A szemlélődő, az élet apró-cseprő, éppen ezért fontos dolgait megverselő költő a Háromkák verseivel pontos fogalmazásra kényszerítő, feszes haikuformában keresi önmagát, történetesen nem japán, hanem egy pécsi kertben, kisvilágban, amelyben persze - ahogyan cseppben a tenger - ott a mindenség. Mit is mond Szepes Erika az ezredforduló magyar haikujáról? :Menekülés - rejtekezés. A legszemélyesebb vallomás a legidegenebb formában.” Jenei Gyula • Bertók László: Háromkák Magvető Kiadó, 2004 1490 forint BERTÓK LÁSZLÓ HÁROMKÁK