Magyar Hírlap, 2004. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)

2004-09-13 / 214. szám

8 • Magyar Hírlap • 2004. szeptember 13., hétfő interjú Beszélgetés Platthy Ivánnal, az állami egyházügyek egykori címzetes államtitkárával Az egyházak igényei és a realitás Platthy Iván a „kormányokat átívelő” szakállamtitkárok közé tartozott. Négy kormányban is az állam és az egyházak kö­zötti kapcsolatok koordinálása volt a feladata, előbb főosztályvezetőként, ké­sőbb címzetes államtitkárként. Az Orbán­­kormány hivatalba lépése napján leváltot­ták, de máig foglalkozik a modern állam és az egyházak kapcsolatának kérdéseivel. Szále László Nemrég nyilatkozott az állami egyház­ügyek felelőse, és azt mondta, az államnak nincs szüksége egyházügyi koncepcióra. Vannak idevonatkozó törvények, van kialakult gyakorlat, s ha az jó, azt­ kell folytatni. Meglepő kijelentés, de van ben­ne egy közvetett dicséret is, hiszen ön egy évtizeden át részt vett ennek a gyakorlat­nak a kialakításában. Hogy jó-e a gyakorlat vagy nem, azt ál­talában nem az azzal foglalkozó szervezet tudja a legreálisabban minősíteni. De az kétségtelen: a másfél évtizede lerakott ala­pok kiállták az idő próbáját. Mire gondo­lok? Elsősorban az alkotmány 60. §-ára és a Németh-kormány idejében kidolgozott 1990. évi IV. törvényre, amely garantálja az emberek lelkiismereti és vallásgyakor­lását, és teljes - hangsúlyozom: teljes - szabadságot biztosít az egyházaknak, fele­kezeteknek és vallási közösségeknek. Mindez nem jelenti azt, hogy ne kellene szükség esetén korrigálni a gyakorlatot. Mikor jöhet el a „szükség esete”? Például akkor, ha új kormány áll föl, mert annak eminens érdeke, hogy végig­gondolja a legfontosabb társadalompoliti­kai kérdéseket. S az egyház és állam viszo­nya közéjük tartozik. Ám az eredmény csak akkor lesz érvényes, ha megfelelő valóság­ismeret és szilárd koncepció áll mögötte. Ön, amíg Glatz Ferenc miniszter föl nem kérte, nem foglalkozott egyházügyekkel. Mi lehetett az oka, hogy önre esett a választás? Majdnem napra pontosan tizenöt évvel ezelőtt kért föl Glatz Ferenc, hogy szervez­zem meg az állam és az egyházak közötti kapcsolatok koordinálásával foglalkozó főosztályt. 1989. július 1-jével ugyanis jog­utód nélkül megszűnt az Állami Egyház­ügyi Hivatal, s a kormány részéről a mű­velődési tárca kapta a koordinációs feladatokat. Úgy vélem, elsősorban azért esett rám a választása, mert a helyi és a központi államigazgatásban jártas em­berként talán jobban tudtam segíteni az állam és az egyházak közötti együttgon­dolkodást. Mi a leglényegesebb különbség a két álla­mi szerepkör (diktatúra-, illetve demok­ráciabeli) között? Az állam és az egyházak kapcsolatában negyven évig direkt irányítási és kemény ellenőrzési rendszer működött. Nemcsak szervezetekre, hanem személyekre szó­lóan. Még a támogatást is az irányítás alá rendelték. A három T itt is működött. Az emberi méltóság sárba taposása lehet, hogy nem is elég erős kifejezés a diktatóri­kus módszerekre. A rendszerváltozás után lehetett kialakítani egy új alapokra, valódi emberi kapcsolatokra épített jogi szabá­lyozást és annak végrehajtását elősegítő koordinatív szervezetet. Az akkor készülő lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény kimunkálásában az egyházak kép­viselői is részt vettek. Ma már lehet, hogy nevetségesnek is hat, hogy a törvényben ilyen bekezdésre - „Az állam az egyházak irányítására, felügyeletére szervet nem hozhat létre” - miért van szükség. Az új kapcsolatrendszerben a legnagyobb problémát az elvett egyházi javak ügyé­nek rendezése okozhatta, illetve az egyház­finanszírozás új elvei. Hogyan alakult ki az egyházak és az állam közötti megegye­zés a visszaadás körét, mértékét illetően, és mi volt ennek a lényege? A tulajdonrendezés koncepciója arra épült, hogy nem reprivatizálásról van szó és nem is kárpótlásról, hanem a funkcio­nalitásra épülő részleges kártalanításról. Az igények tehát az állam és az önkor­mányzatok tulajdonában lévő házas in­gatlanokra terjedjenek ki, amelyek az egy­házak hitéleti és közfeladataik ellátását segíthetik elő. Például a vallásgyakorlás­hoz szükséges ingatlanokra, valamint a szerzetesrendi közösségi házakra, oktatá­si, nevelési, egészségügyi, szociális, gyer­mek- és ifjúságvédelmi, kulturális ingat­lanokra. Mivel nem terjedt ki a törvény az egyházak és szerzetesrendek volt birto­kaira (földekre, erdőkre, szőlőkre, bérhá­zakra), így természetesen az állam az egy­házak társadalomban való szerepvállalá­sának ellátása érdekében anyagi támoga­tást biztosít különböző formákban. Ezt a két kérdést egységesen kellett és kell a jö­vőben is kezelni. Van rá megoldás, de ez egy külön téma. Mi az oka, hogy még tizenöt év után sem került pont a rendezés ügyének végére? A hiba a koncepcióban volt, vagy a végre­hajtásban? Minden olyan új törvénynek, amelynek nem volt magyarországi előzménye, illet­ve joggyakorlata, a végrehajtás során jön­nek elő a hibái, így 1991­ július 22-ei meg­jelenése óta ez a törvény is módosításra szorult. Például a parlament által biztosí­tott kártalanításhoz szükséges összegek­hez nem állt rendelkezésre egy névleges igénylista. Ez csak 1997-ben, a törvény módosítása alapján alakult ki. És az akko­ri hozzávetőleges számítások szerint az igények kielégítéséhez sem az idő, sem a pénz nem látszott elegendőnek. Ezért kezdeményeztük 1996-ban az érintett egyházak önálló gazdálkodását is elősegí­­tendően a törvény módosítását, az osztrák gyakorlat magyarországi adaptálását. Ez mit jelent? Azt, hogy ha az egyház lemond jogos igényekről az állam javára, annak összér­téke után örökös járadékot kap 4,5, illetve később ötszázalékos kamat értékben. Ezt szabadon használhatja. Hogyan lehetne fölgyorsítani ezeket a fo­lyamatokat? Csak szándék kell hozzá, és természete­sen koncepció. A legérintettebb az Okta­tási Minisztérium, hiszen a rendezetlen ügyek kb. ötven százaléka az oktatás terü­letét érinti. De az egészségügyi-szociális szférát szintén érinti, valamint a kulturá­lis területet is. Vagyis a három tárca közös előterjesztést is készíthetne, ha a felada­tért felelős szervezet nem kezdeményezi az ügyet. A kormányhatározat természe­tesen az érintetteknek hitelképességet je­lentene - pénzben, ingatlan vagyonban. A 2011-ig történő kifizetési kötelezettsé­get fenn kellene tartani, így ez a költség­­vetésnek nem jelentene igazán többletet. Egy hitelkonstrukciós rendszer bevezeté­sével is meg lehet oldani az egész ügyet, ekkor a költségvetésben az erre biztosított összeg (jelenleg hétmilliárd forint) egy ré­szére lenne szükség. Ennek egy változatát hét-nyolc éve a Járai Zsigmond által veze­tett bank dolgozta ki, ma is adaptálható lehetne. Azt hiszem, nem kell ecsetelnem, hogy ez miért aktuális éppen most, a jövő évi költségvetés készítésekor. Szét lehet-e teljesen választani államot és egyházat akkor, amikor mindkettő „ugyanazokból” az emberekből áll (a hí­vők állampolgárok is), mindkettő végez oktatási, szociális, egészségügyi munkát, a legnagyobb és legrangosabb műemlékek „közösek”: az egyházaknak s az országnak is ékességei? Jó a kérdés, és benne van a válasz is. Az állam és az egyházak szétválasztása nem jelenti az állam és a társadalom szétvá­lasztását. Hiszen mindkettő az állampol­gárok bizalmából létezik, és az állampol­gárok szolgálatára hivatott. Az emberek döntését tiszteletben tartó állam és egy­ház mellérendeltségben folyamatos pár­beszédet igényel. Nemrég írtam le a kor­mány aktuális egyházpolitikai tennivalói­ról szóló javaslataimat, s címnek én is a magam ars poeticáját adtam: „Párbeszéd az emberért”. A párbeszédre elsősorban a „közös” - oktatási, szociális, egészségügyi, műemlékvédelmi - témákban van szük­ség. Hiszen ezekben az állami vagy önkor­mányzati kötelező feladatokban az egyhá­zak is részt vesznek, munkahelyeket te­remtenek, így az államnak kötelessége a tapasztalataikat, véleményeiket, javasla­taikat a döntéseket megelőzően megis­merni és figyelembe venni. Ön végigszolgálta a Németh-, az Antall-, a Boross- és Horn-kormányt, mit gondol, miért nem felelt meg az Orbán-kormány­­nak? Mivel indokolták a felmentését? Semmivel. A kormány beiktatásának másnapján kaptam egy levelet, hogy föl vagyok mentve. Se több szó, se beszéd. Azt nem kérdezem, helyesnek tartja-e a szakpolitikusi gárda négyévenkénti szin­te teljes lefejezését, de azt igen, ön szerint hogyan lehetne megállítani vagy legalább mérsékelni ezt a pazarló gyakorlatot? A nyugat-európai országokban a ha­sonló feladatokat ellátó partnereim álta­lában nem változtak. Nem egy helyen év­tizedeken át. A volt szocialista országok­ban zömében pártpolitikusokat neveztek ki erre a posztra (is). Itt értelemszerűen ciklusonként teljes a csere. Célszerű olyan szakembert állítani erre a posztra, aki nem ciklusokban gondolkodik, hiteles, is­meri a területet, és az sem árt, ha szereti, amit csinál. A ciklusonkénti csere rosszat tesz az ügynek is, a partnerkapcsolatok­nak is, mert a partnerek mindenütt - nemzetközi, állami, önkormányzati, egy­házi területen egyaránt - nehezen viselik az új ember betanulásra elvesztegetett idejét. Az uniós csatlakozás teremtett-e olyan új helyzetet, amely a magyar állam és az egyházak viszonyának újragondolását kívánná? A csatlakozás nagyon jó alkalom lehet arra, hogy végiggondoljuk például, az EU-alkotmány 51. cikkelyében lefektetet­tek milyen tennivalókat jelenthetnek a jo­gi vagy szervezeti változtatások terén. Magyarország vállalhatná, hogy az uniós országok állam és az egyházak kapcsola­tának témájában rendszergazda lenne. Például egy dokumentációs központ lét­rehozásával, tudományos kutatóhely, nemzetközi találkozások és tanácskozá­sok állandó színhelye lehetne. Mi ennek az 51. cikkelynek a lényege? Legcélszerűbb, ha az olvasók teljes ter­jedelmében megismerik: „1. Az unió tisz­teletben tartja és nem sérti az egyházak és vallási szervezetek vagy közösségek nem­zeti jog szerinti jogállását a tagállamok­ban. 2. Az unió ugyanígy tiszteletben tart­ja a világnézeti szervezetek jogállását. 3. Elismerve identitásukat és különleges hozzájárulásukat, az unió nyílt, átlátható és rendszeres párbeszédet tart fenn ezek­kel az egyházakkal és szervezetekkel.” Az 1. és a 2. bekezdés gondolata a már sokat idé­zett alaptörvényünkben majdnem szó sze­rint benne van. A 3. bekezdés fontosságát 15 éve vallom, és a gyakorlatban is próbál­tam inspirálni nemcsak az állam különfé­le szerveit, hanem az önkormányzatokat is a rendszeres együttgondolkodásra. Ez fon­tos mindkét félnek, és sok felesleges fe­szültséget előzhet meg. Sok helyen fölis­merték és gyakorolják ezt. A pozitív ta­pasztalatok visszaigazolják, hogy nem volt hiábavaló az a csaknem tíz év, amit e szép feladat kapcsán az élet adott nekem. Korábbi interjúk: www.magyarhirlap.hu/interju Platthy Iván sze­rint az állam és az egyházak szétvá­lasztása nem je­lenti az állam és a társadalom szét­választását fotó: Hegedűs Márta közelkép Platthy Iván 1939-ben szü­letett Budapesten. Érettsé­gi után egy évig a pécsi bá­nyában csillés, aztán a ta­nárképző főiskola elvégzé­se után pedagógusként, majd járási népművelési felügyelőként dolgozik. 1973-tól a mai Nemzeti Kulturális Örökség Minisz­tériumának elődeiben járja végig a szamárlétrát az előadótól a főosztályveze­tőig - tizenegy miniszter alatt. 1995-től 1998-ig a Miniszterelnöki Hivatal ál­lamtitkára. Az állam és az egyházak kapcsolatainak normalizálásában betöltött szerepéért több egyházi kitüntetésben részesült. Megkapta a Máltai Lovag­rend parancsnoki címét, s a belgrádi szerb ortodox egyház legmagasabb pol­gári kitüntetését, a Szent Száva-díj I. fokozatát.

Next