Magyar Hírlap, 2007. június (40. évfolyam, 126-151. szám)
2007-06-09 / 133. szám
25 KOHÁN GYÖRGY TEREMTÉSHIMNUSZA Supka Magdolna, a nemrég elhunyt művészettörténész, megannyi kilakoltatásra ítélt életmű és csönddel bebábozott művész életre keltője írta monográfiájában: „A Kohánkérdés valódi tragikuma ott kezdődik, hogy a művészt életében, a saját korában nem értették meg, nem is foghatták fel az életmű mélységes társadalmi jelentését és hangnemét, a maga felemelő s egyben drámai mivoltában.” Önkéntelenül adódik a kérdés: és mi van ma? Modern korunkban, az elgépiesedett, rabszíjra fűzött ember és a pénzt mindennél nagyobb talapzatra helyező globalizáció világában. Ha akkor nem értették Kohánt, amikor még eső után volt eső - a maga természetességével nőtt a fű, és a munkától megfáradt ember nem csupán a döndödöm hangrobbanását érezte tisztító erejűnek, hanem az erdők-mezők szellőjét s kiváltképp a napsugarat is, hogyan is férkőzhetnének közel hozzá megváltozott életünk zűrzavarában. Alighanem a kozmikus létérzékelés - minden igazi életmű alfája és ómegája - hiányzik belőlünk. Egyenként, mintha mindenik elem külön-külön volna, szerethetjük a természetet, a füvet, fát, a szántóföldet és az állatokat, becsülhetjük a munkát mint önkifejezésünk - önalakításunk - legfőbb mozgatóját, áldozhatunk egyidejűleg (noha ez nem annyira egyszerű) ég és föld szentségének, a művészetben, amely a fölemelkedés záloga is lehet, ráérezhetünk a szépre szomjazó ember érzelmi-gondolati törvényeire, de így együtt - a kozmoszi szivárvány alá bújva és a beethoveni zene hangulati tökélyéhez menekülve -, valóság és álom nemegyszer a történelem által megsebzett vizein hajózva, már nem tudunk arra a parancsra figyelni, amely Kohán György sajátja volt. Aki drámaian élte meg, a föld sebét az ember sebével azonosítva, a paraszti sorsot parasztmadonnáiban a fájdalmak mellett azért ott az egyenes tartás fensége (Hunyt szemmel - 1948; Asszonyfej - 1956; Parasztasszony II. - 1960; Messzeség - 1964), aki a világra gyötrelmet hozó háborút az emberiség legnagyobb bűnének tartotta (Háború emléke - 1941. Ám a fájdalom, a szenvedés, a küzdelem mellett grafikáin, vásznain, farost képein helyet kaptak a kiteljesedő erő szimbólumai is (Bivalyok - 1939; Répaszedés - 1949; Küzdő bikák - 1950). És a pozsgő növekvés mitológiai gyökerű teremtéshimnuszán (Termés - 1959; Pávás asszony - 1965) kívül mindazok a női szépséget gyakran a természet dús áldásával azonosító, jelkép erejű példázatok (Nyár - 1959; Gyümölcsszedők - 1959), amelyeken a tudás és a szépség páratlan megjelenítő erővel párosult. Amit tudott Kohán, azt többnyire az ösztöneiben rejlő lázas mindenségszomjjal tudta. Egyes képei mintha a zene és az építészet igézetében születtek volna. Monumentalitásuk talán innen is ered: a színes ívekben a stilizálás tökéletes katedrálisok feszülnek. Az átszellemítésnek ezen a fokán a természetből vett élmény (Pásztor - 1963) és a nőt életfaktorrá emelő érzéki rend (Leány korsóval II. - 1962) rokonok. A képek - az olajvásznak és a viasztemperák - attól lebilincselők, hogy a szerkezeti rendjükön, az erős kontúrok keretezte színosztásukon kívül mítoszi sugallatukkal is hatnak. Az előbbin a „kihalt” őrző ember kozmoszi rendje erősíttetik meg a több minden mellett az Igazságosság szimbólumaként is ismert, izzó Nappal. Az utóbbin pedig a korsó jelenik meg kultikus tárgyként, visszautalva az alföldi táj kévei között is megőrzött „görögségre”, bibliai jelképként meg az Isten bárányának vérét fölfogó kehelyre. Gyász keretezte, drámai képei - rajtuk akár az ember, akár a természet áll ítélőszék elé - az indulatok, érzések, fájdalmak arzenálját adják (Fájdalom). Színeikben - hangsúlyos a fekete, a vörös, a sötétzöld, a kék és barna, szerkezeteikben és nehéz légzésű motívumaikban is szinte fáznak. Velük szemben viszont - ezt a békéscsabai kamaratárlat meggyőzően mutatja - ott van Kohán György boldogságeldorádója. A teremtésvágy, a virág (Virágcsokor zöld háttérrel), az ünnep, a zene, az asszonyiság (Napozó), megannyi meghitt pillanat (Kenyérszelő) úgy koszorúzza ennek a depresszióra hajlamos, kétségek között élő alkotónak a művészetét, hogy expresszív olajfestményei és viasztemperái - ezek az érzelemmel teli színkáprázatok - az intenzív élés fölszabadító üdeségével hatnak. Formáit a gyulai „kubista” geometrikusan megbontja, s ezek a kompozíció szerinti, organikusan konstruktivista színtömbök, akárcsak az ég kupolája, egymásba hajolnak. Ha a Madártojás (1950) ünnepi pillanatát vesszük, a mitológiai élménykörön és motívumkincsen túl azonnal szemünkbe szökik a farostlemezre fölvitt viasztempera érzéki telítettsége. Madonna lépked itt, a természetes boldogság templomában bebocsátást kérve, mintha saját megszületendő gyermekét tartaná maga előtt abban a - jelenleg még csak madártojásokat tartalmazó - kosárkában. És a nagyhatású Csellistába (1959), ebbe az instrumentumot csaknem a test részévé tevő zeneképbe sem nehéz belelátni - holott a színek világosabbak, a motívumok bontása részletezőbb - a zongora mellett ülő, szemét összehúzó Beethoven (a zeneszerző több kép előhívója volt) viharos indulatát. A vihar drámai, de tisztító erejű; aki kupolája alatt meghúzza magát, az fölér a fénybe. SZAKOLCZAY LAJOS