Magyar Hírlap, 2008. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

2008-01-12 / 10. szám

MAGYAR HÍRLAP­­ 2008. JANUÁR 12., HÉTVÉGE______________________________________________________________________________________________________________________________________________________ vezető szerkesztő: Várkonyi Balázs, e-mail: varkonyi.balazs@maagyarhirlap.hu vélemény­­rőlvita a hír szent, a vélemény szabad Elméletileg minden rendben BAYER ZSOLT főmunkatárs a kormányzati negyed és az igekötők közötti szerves kapcsolatot mutatja ki Ha fogékonyak vagyunk a szimbolikára, úgy végtelen örömmel tölt el bennünket a kormány­zati negyed ügye. Sorsa. Benne van abban minden, amit erről a kor­mányzatról tudni kell és tudni érdemes. Már ahogy a kormányszóvivő hölgy bejelen­tette a dolog végét. Jaj, annyira szép volt az, olyan megnyugtató volt hallani! Tudni, hogy nincs semmi másképpen, mint ahogy eleve gondoltuk, eleve feltételeztük, eleve tudtuk. A kormány úgy döntött, hogy a kormányzati negyed projektet megállítja - mondá a kormány­zóvivő hölgy. Jól kitalált mondat igen. Ezektől ezt a mondatot várta az ember. S akinek van érzéke a szimbolikához, azonnal látta lelki szemeivel, ahogy a kormányzat kom­munikációs tanácsadói kitalálták ezt a mondatot. Mert ugye, nagyhatalom az igekötő! Különösen fontos szerep jut az igekötőknek az íjjbeszélben. Manapság ugye mindent „átbeszé­lünk”, a fiatalok pedig „behánynak". No, éppen ilyen a kormányzati negyed „megállítása”. Mert a régi beszédben, a tisztességes beszédben, ha valamiről elhatározzuk, hogy nem valósul meg, azt leállítjuk. Újbeszélül viszont „megállítjuk”, ugyanis a „megállítjuk” szerkezetben benne resz­ket az újrakezdés ígérete. S éppen ez a cél - ezt kellett megoldaniuk a kommunikációs tanács­adóknak. Hogy miért? Hát azért, mert amikor az első hírek érkeztek, hogy a megalomán és ostoba tervből semmi sem lesz, akkor Gyurcsány Ferenc kommunikációs kormányfő és PR-politikus a maga megszokott, agresszíven határozott és buta modorában azt nyilatkozta, hogy a kormányzati negyeddel kap­csolatban minden rendben. Hát persze, éppen, mint a Svejkben: „Oberleutnant úrnak alázatosan jelentem, a csomagokat valószínűleg akkor lopták el, amikor jöttem Oberleutnant úrnak alázatosan jelenteni, hogy a csomagokkal minden rendben van...” így. Csak sajnos Gyurcsány Ferenc nem egy szerethető, kedves hülye, hanem egy agresszív és kártékony miniszterelnök. De ha egyszer ő de­cember 20-án még azt mondta, hogy a kormány­zati negyed az eredeti tervek szerint, határidőre felépül, akkor azt nem lehet leállítani. Akkor azt csak megállítani lehet. Hát most megállították. Hivatkozás a piacra Majd összesereglett az összes kártékony hülye, és sok kártékony hülyeséget beszélt. Ikvai-Szabó Imre főpolgármester-helyettes szavai magaslanak ki a mezőnyből. Ikvai-Szabó Imre a következő fonémákat hullajtotta el az éter­ben: A kormányzati negyed terve nagyszerű terv volt; remek terv volt; maximálisan támogattuk, de nem volt jó terv. A piac nem igazolta vissza. És amit a piac nem igazol vissza, az nincs. Ezt az utolsót, ha megengedik, még egyszer: „Amit a piac nem igazol vissza, az nincs.” Nos, Ikvai-Szabó Imre főpolgármester-helyet­tes, akaratán kívül ugyan, de ebben az egyetlen mondatban kristálytisztán összefoglalta ezeknek a kártékony idiótáknak az egész világnézetét. És én azóta azon töprengek, vajon Ikvai Szabó Imre főpolgármester-helyettes édesanyját visszaiga­­zolta-e valaha a piac... Mert ha nem, nos, akkor... Hagyjuk is. Inkább emlékezzünk meg még Demszky Gá­­ lf Ha valakinek van érzéke a szim­bolikához, akkor pontosan tudja, kikkel élünk mi együtt. bár főpolgármesterrel, aki novemberben lelkesen sertepertélt a kormányzati negyed körül, elővette legszebb PR-mosolyát, most pedig úgy tett, mint­ha ott sem lett volna. Most elsőként határolódott el ez a jellemes férfiú, gúnyosan „álmok álmodói­nak” nevezve cinkos- és tettestársait. Pfúj... Hát ilyen fiúk ezek. De őszintén szólva, azért remélem, senki sem csodálkozik, és senki sincs nagyon meglepve. Ez az ő kormányzati negyedük. És az ő kor­mányzati negyedüknek ilyennek kell lennie. Em­lékeznek még a régi viccre? Móricka hazamegy az iskolából, és mondja az apjának: - Papa, ma az el­mélet és a gyakorlat közötti különbségről beszél­gettünk az iskolában, de én nem nagyon értem az egészet. - No, fiam, akkor figyelj, elmagyarázom! - szól az apa, és behívja a szobába a nagylányát. - Lányom, egy idősebb úr száz dollárt ígért, ha lefekszel vele. Hajlandó vagy rá? - Igen papa... Ezután az apa behívja a feleségét. - Asszony, egy idősebb úr száz dollárt ígért, ha lefekszel vele. Hajlandó vagy rá? - Hát persze! - feleli némi töprengés után az asszony. Az apa pedig a fiához fordul: - No látod. Most elméletileg van kétszáz dollárunk. Gyakorlatilag pedig együtt élünk két büdös kurvával... Ha valakinek van érzéke a szimbolikához, ak­kor pontosan tudja, kikkel élünk mi együtt. S lám, elméletileg van egy szép, nagy kor­mányzati negyedünk. Gyakorlatilag meg van egy újabb ótvaros göd­rünk, meg sok-sok furcsa igekötős igénk. Meg egy rakás kártékony gazemberünk. A végén minden letisztul. S marad a végső kér­dés: vennének-e Gyurcsány Ferenctől használt autót? bayer.zsolt@magyarhirlap.hu Csodák évadja AZ UTOLSÓ PERC VÁRKONYI BALÁZS vezető szerkesztő Banális történetnek is nevezhetnénk bármelyi­ket, de a most következők egyike sem az. Pedig mindegyik úgy indult. A minap egy tévévetélkedő szereplőit kísérte óriási szerencse. Nyertek, nem akárhogyan. Kép­zeljük magunkat a helyükbe. Két kisfiút nevel­nek, és most nagyon, mindennél jobban kell ne­kik a pénz. Mi lenne egy szülő mágikus száma, ha nem a gyermekéhez kötődő. Megteszik hát először a nagyobbik életkorát jelző hatost. Továbbjutnak. És a sorsdöntő pillanatban megjelölik a számukra ugyanúgy legkedvesebb számot, a négyest. Ez a kisebbnek az életkora. Aztán már csak a szemük sarkából előbújó könny beszél. Disznó szerencse, mondanánk, és hogy miért nem mondjuk mégsem, kiderül rögvest. Majdnem ötmillióval lett gazdagabb a boldog pár, fogal­mazhatnánk, de nem, valójában egy fityinggel sem lettek gazdagabbak. És mégis, mindent meg­nyertek. Az életet. A hatéves kisgyermek ugyanis súlyos beteg, őssejtbeültetésre vár, nem először. A szülők éppen annyi pénzt nyertek, amennyi a kínai kezelés költségeit fedezi. A nyereményből semmi másra nem futja majd, de nem számít, semmi más nem számít. Ez a pénz éppen elég egy család boldogságának kiteljesedéséhez. Ez az iga­zi csoda. A négyéves kisfiú, bár erről mit sem tud, pusztán a létével, csupán az életkorával szolgálja a hatévesnek a teljes létre igazodását. Olykor az élet kiigazítja azt, amit elrontott. Egy másik, ha nem is ily formán szívbemarkoló, de felemelő pillanatnak tavaly lehettünk tanúi. Egy brit tehetségkutatón feltűnik egy fura fickó. Megjelenik a csillogó, pompás színpadon, csorba fogsorral, korpulens alakkal, előnytelen külső­vel, viseltes, kopott öltönyben. A közönség egy része kuncogni kezd. Mindenki bámul, mit akar itt ez az alak. És akkor ő énekelni kezd. Mire véget ér az operaária, a zsűri egyik tagja elsírja magát. A nézőtéren döbbent csend, de csak néhány pilla­natig. Aztán elszabadul a pokol, hosszú percekig éljenzéstől hangos a csarnok. A fura emberke fé­nyes győzelmet arat. És mellesleg egy országgal szeretteti meg magát. Paul Potts, mert róla van szó, hónapok alatt az operavilág új csillaga lesz, bejárja a nagy színházakat, sikert sikerre halmoz. És közben mit sem változik. Ugyanaz a szerény, csöndes kisember marad, aki volt. Nem vágyik luxusra, csak szeretetre. És adni igyekszik, rá­szorulókon segít. Talán sosem lesz magányos. De udvartartása sem lesz soha. Tavaly, október ünnepünk előestéjén történt valami nagyszerű. Visszhangot persze alig ka­pott. Budán, a XI. kerületi Major utcában, egy négy­szintes panelház egyik lakásában tűz ütött ki. Felcsaptak a lángok, gyorsan terjedtek. A család­főnek helyén volt a szíve. Nem esett kétségbe, egy szempillantás alatt cselekedett. Négy gyermekét menekítette ki az égő lakásból. Aztán még visz­­szament a család macskájáért is. Mindezek után oltani kezdte a tüzet. Égési sérülései miatt kórház­ba akarták utalni, de saját felelősségére nem vál­lalta ezt. Mint mondta, nem hagyhatja magukra a gyerekeit. A férfi névtelen maradt. A szenzáció múltával a sztori elavul, a közérdeklődés csappan. Pedig az igazi emberi történetek itt kezdődnek. Mint a Paul Pottsé vagy a hatéves kisfiúé és szüleié is. varkonyi.balazs@magyarhirlap.hu „Az ítélet nem jó” Az elsőfokú, felmentő ítéletnél is érdekesebb szüle­tett csütörtökön a Postabank-ügyben Princz Gábor és társai ellen. Míg 2006. július elején - miután az ügyészség szinte az utolsó pillanatban saját maga ejtette a 34,6 milliárd forint kárértékre elkövetett hűtlen kezelés vádját - a maradék hanyag kezelés vádja alól a bíróság felmentette a bank vezetőit. Az ügyészség fellebbezett, a másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla a vádlottakat a hanyag kezelés vétsége miatt marasztalta el, és kiszabta a büntetést. Princznek 3,6 milliót, két társának 1,5-1,5 milliót kell fizetnie, a bank 17 milliárdos vagyonvesztése miatt. Az ítélet ellen a vádhatóság és a védők is fel­lebbezést jelentettek be, így az nem jogerős. „Ez az ítélet nem jó” - állapította meg Princz Gábor védője, Bárándy Péter ügyvéd, a Medgyessy­­kormány volt igazságügy-minisztere. És ebben egyetértünk a büntetőügyekben komoly szaktekin­télynek számító ügyvéddel. Bárándy szerint egyebek mellett azért nem jó a döntés, mert a gondatlanság okát nem fedezte fel az ítéletben, sőt azt sem, hogy ez a „vádlotti magatartás" következménye lett volna a vagyon­vesztésnek. Az ügyvéd nem ilyen ítéletre számított. Szerin­te „elképzelhető lett volna a helybenhagyás vagy a hatályon kívül helyezés az elsőfokú ítélet meg­alapozatlanságára irányuló ügyészi támadást is figyelembe véve”. Nos, lényegében ezért ég a mi arcunk is az ítélet miatt. Jobb lett volna tán visszaadni első fokra, hadd rugózzanak még rajta egy darabig a szakértők. Mert ha meg akarunk még őrizni valamit is a társadalmi igazságosságról kialakult közös érték­rendünkből, akkor alapvető érdekünk, hogy tisztá­zódjék végre: valóban ártatlanul hurcolták-e meg tíz esztendőn át Princz Gábort és társait, avagy tényleg egy, csupán pénzbüntetést (amelynek mértéke nekünk, közönséges halandóknak bizony nagy, ám Princznek vélhetően csekély) maga után vonó vétség miatt iktatták ki hosszú évekre a mun­kából a rá bízott bankot a jó gazda gondosságával irányító bankárt. Ha valóban ez az igazság, akkor talán még komoly anyagi és erkölcsi kártérítésre is igényt tarthat. Ha pedig az ügyészség hozott rossz döntést, amikor a 2006-os választás után nem sokkal hir­telenjében elpottyantotta a 34,6 milliárdos hűtlen kezelés miatt indított vádját, akkor erre is kellene valamilyen elfogadható magyarázatot adni, egy­szer, valamikor. Gondoljunk bele, hogy a többéves ügy vizsgálata során csak a szakértőknek kifizetett összegek százmilliós nagyságrendűek! így aztán a másodfokon hozott enyhe ítélet után is megmaradt bennünk a kétség: tényleg lehetsé­ges, hogy valamennyi jogász és közgazdász téve­dett, aki a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalban, az Állami Számvevőszéknél, az Országos Rendőr-fő­kapitányságon és az ügyészségen részt vett a Pos­tabank-ügy vizsgálatában? ÁLLÁSPONT

Next