Magyar Hírlap, 2008. március (41. évfolyam, 52-75. szám)

2008-03-14 / 63. szám

MAGYAR HÍRLAP | MÁRCIUS 14., ÜNNEPI MELLÉKLET szerkesztette: Apáti Miklós és Dippold Pál Eljött megint egy március. Olyan hazug és gyalá­zatos lesz-e megint a hivatalosság, mint az utóbbi években volt? Most Kossuth szobrát rácsok ke­rítik. Ma már, ha az ország háza előtt „ünnepel­nek" pénzben, csalásban, hazugságban vitézlő nagyjaink, berácsozzák magukat. Legfőbb köz­jogi méltóságaink félnek. Petőfi szobránál - szokása szerint - egy Demszky nevű főpolgármester szónokol, testőrei, ha esik, ha süt, esernyőket szorongatnak körülöt­te a röpködő tojások kivédésére. Egy Gyurcsány nevű miniszterelnök úgy áll a Nemzeti Múzeum előtt, majdnem ott,­ahol egykor Petőfi szavalta a Nemzeti dalt, hogy a háztetőkről mesterlövé­szek vigyázzák szerény személyét. Koszorúznak is persze illendően, gumibotjukat lengető, fekete ruhás, pajzsos, rejtett arcú rendvédelmi alaku­latoktól körülvéve. Nesze neked, Negyvennyolc, nesze neked, Március Tizenötödike, és nesze ne­ked, koszorú, Petőfi és Kossuth, s mind a többiek: ti hiába szavaltatok, szónokoltatok és haltatok, most íme a szabadság, íme a demokrácia. „Mi megcsináltuk.” Eljött megint az ünnep. A hivatalosság koszo­rúi mint betontömbök nehezednek Petőfi és Kos­suth, nemzet és szabadság emlékezetére. Mert mára már csak az emlékek maradtak meg tisztán és fényesen, de ennek a mai hatalomnak ezek az emlékek is idegenek és ingerlők. A látszatra azon­ban még úgy-ahogy adni kell, hazudni pedig muszáj, még ha koszorúzva is! Mintha csak ma szólnának igazán súlyos felszólításként Babits Mihály szavai a Petőfi koszorúiból az ifjúsághoz, hogy Petőfi emlékét ne hagyja elnyomni a ha­zug hatalom koszorúival: „Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!... légy virág, légy vigasz! / Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz / az Ő ünnepségén...” Ám aggodalommal egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés: hol van az a magyar ifjúság, amely hasonlatos lehetne a reformkor országgyűlési if­júságához vagy Petőfiékhez? Ezzel együtt azonban kérdezhetjük azt is, hogy hol vannak azok az anyák, akik március 15-én gyermekeiknek feltűzik a kokárdát, és hol vannak az apák, akik mennek velük ünnepelni, ünneplőbe öltözve, ünnepi szívvel, nem koszorú­val, csak egy szál virággal a kezükben. Vannak, vannak, csak kevesen ahhoz, hogy a jövőt biz­tosnak tudjuk. Tudhat-e még vigasza lenni a hazának az ifjú­ság, lehet-e lelke szabad, és hangja igaz ott, ahol a lelket ölik ki az emberből a legnagyobb kéjjel, és ahol a hazugság, a félrevezetés kormányprog­rammá nemesült? Az ifjak nagy többsége előtt szentnek számít-e még a nemzetiszínű kokárda és a nemzeti himnusz? Mit várhat a nemzet at­tól az ifjúságtól, amely végignézhette a televí­zió képernyőjén, amint 2006. október 23-án, egy másik forradalmunk tiszteletére, egyenruhás rendőr (vagy annak álcázott idegen komman­dós?) állami alkalmazottként, állami egyenru­hában, állami fegyverzetben és állami pénzen a Magyar Köztársaság állami zászlóját tapossa az utcán? A nemzetiszínű zászlót, mely negyven­­nyolc és a magyar függetlenség, a magyar sza­badság zászlaja is egyben. Ezt a képet nem lehet A hivatalosság koszorúi mint betontömbök nehezednek Petőfi és Kossuth, nemzet és szabadság emlékezetére, elfelejteni. Felejtheti-e valaha az a fiatal, aki látta? És ha nem felejti, hogyan tudja feldolgoz­ni az idegrendszere? Vállrándítással igyekszik túltenni magát ezen az élményen, vagy újra meg újra elfogja majd a félelem, és tartózkodni fog a nemzeti színektől? Vagy a dühöt táplálja benne az emlék, és marad lelkében a szikra, hogy majd egyszer valamikor, kiszámíthatatlanul lángra lobbanjon? Gondoljuk meg: mi történt volna egy ilyen em­berrel, civillel vagy katonával 1848-49-ben? Ak­kor ott helyben agyonütötték volna, vagy Görgei seregében intő példaként felakasztják. Itt és most mintha mi sem történt volna, de az is lehet, hogy csendben kitüntette a kormány, mert megtette azt, amit ők maguk is szívesen megtennének, hogy még jelkép se maradjon, ami magyarra, nemzetre s történelmünk legfényesebb napjaira emlékeztessen. Mit tettek volna Franciaország­ban azzal, aki Párizs utcáin a trikolórt tapossa, vagy Amerikában, vagy bárhol a világon hason­ló esetben? Vagy börtön, vagy az őrültek háza lett volna az ilyen egyenruhás végső menedéke. Súlyos kérdések ezek március ünnepén, de sú­lyos az a helyzet is, az a lelki teher is, amely ránk nehezedik, most már nemcsak egy kis csoport lelki terrorjaként, mint eddig is, évtizedek óta, de megbocsáthatatlan kormányzati magatartásként is. Ám abban bízni kell, hogy a márciusi ifjúság ma is létezik, bent a szívekben, mindenek ellené­re, csak szunnyad meg, mert még bizonytalan, tanácstalan, mert bizonytalanná tették az életét és az értékrendjét is. Szóljon neki a biztatás már­cius idusán Ady Endre soraival: „De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim, / Jaj, a Tüzet ne hagyjátok ki­halni, / Az Élet szent okokból élni akar / S ha Ma­gyarországra dob ki valakit, / Annak százszorta inkább kell akarni.” BÍRÓ ZOLTÁN Az ünnep nem eladó ■ .­­ ' Török Richárd: Petőfi-síremlék DÖBRENTEI KORNÉL Atpingált március Uramisten, mennyi csapodár kokárda, nemzeti színre játszik a régi gárda, s míg jó szokás szerint törvényt tisztelni int cinkelt lapokból oszt, nem veszhet a parti, minden gesztenyét magának kapar ki, meghamisul s tisztátalan lesz az ünnep, hogy cafrangos hazafiként előtűnnek: renegát hontiprók, sorsunkba rondítok, a vörösen fújtató, demokratikus terrorlegények, meghitt jelszavuk a kuss, tegnapi kardlapozók, a halállisták ihletői, és a sárpurlár szadisták, az ultrabal lator, a vadbarom vallató, testvércsiszár, spicli, magyarkodnak bátran és más gonosztevők bírói talárban. Egy ünnep sem az engedélytől nemzeti, a hatalom kegye csak lezüllesztheti, nagy hazugság, kis nép­felkelésünk dicsét most haynau-utódok kezdik zengeni, s a húsos kondért köréből nem engedi a kiváltságban dús, exkluzív csőcselék, népet hergel, szárazon tartva lőszerét s abban is biztos ám, marad hitbizomány ez a 301-es parcella-ország, átfestett frázisaik körülhordozzák, mint véres kardot, mely egy táborba várna, inkább a tűzharc. Jan Pallah főnix-lángja -maszlag és gumibot, mi nékünk kijutott, a végső kenetet trágyadombon várva. Uramisten, mennyi csapodár kokárda. 17

Next