Magyar Hírlap, 2010. március (43. évfolyam, 50-65. szám)

2010-03-06 / 55. szám

WWW.MAGYARHIRUIP.HU BURKOVITS FERENC Azt mondják, ő volt Magyarországon az utolsó futballzseni. Mindeneset­­re sokat elárul, hogy Törőcsik And­rás cseleiért még a Fradi-szurkolók is hajlandók voltak elzarándokol­ni a Megyeri útra. A negyvenötszö­rös válogatott csatár a BVSC-ben ne­velkedett, aztán az Újpesti Dózsában lett sztár, játszott Franciaországban, a Montpellier-ben, hazatérvén a Vo­lán és az MTK játékosa is volt. Ma eljár az öregfiúk közé, ám legfeljebb csak a kezdőrúgást tudja elvégezni, mert csípőoperáció előtt áll. Pályafutása során több alkalommal is felkerült a France Football Aranylabda-szavazá­sának listájára, a kilencedik hely volt a legelőkelőbb helyezése. - Igaz, hogy gyerekkorában nagy Fradi-szurkoló volt ? - Mit tagadtam, így volt. Édesapám, aki szintén nagy fradista volt, kisgye­rekként kivitt még a régi, fatribünös Üllői úti pályára, és rögtön megfogott a nagy tömeg látványa. Az iskolából rohantam haza megírni a leckét, mert aztán mehettem focizni, és mindig én voltam az Albert Flóri. - A BVSC-ben nevelkedett, ám on­nan nem az Üllői útra, hanem a gyű­lölt ellenfélhez, az Újpesti Dózsához igazolt. Miért? - Azért, mert közbejött a katonai behívó. Szívem szerint valóban a Fra­dihoz mentem volna, ám így utólag már cseppet sem bánom, hogy végül Újpesten kötöttem ki. Amikor először beléptem a Megyeri úti öltözőbe, nem is tudtam hogy csókolommal vagy hogy köszönjek a nagy legendáknak. Ma is megtiszteltetés számomra, hogy Bene Feri, Dunai Anti, Fazekas Laci, Zámbó Sanyi és a többiek, hogy ki ne felejtsek valakit, már az első nap úgy fogadtak, mintha mindig közéjük tar­toztam volna. - A katonai behívó ellenére való­ban némi feltételhez kötötte a BVSC az átigazolását? - Igen. Mezey György volt a BVSC edzője, és csak akkor engedtek a Dó­zsához, ha rögtön a 18-as keretben kapok helyet. Nagy dolog volt ez ak­kor egy 19 éves srácnak. Az első sze­zonban nyolcszor játszottam az első csapatban, és a bemutatkozás is jól si­került, hiszen 5-1-re győztünk a Pécs ellen, s rögtön gólt lőttem. - Hamar letette Újpesten is a név­jegyét, hiszen talán még most is van­nak emberek, akik a Megyeri úton tapsolnak a spanyol Bilbaónak lőtt góljának. Hogyan emlékszik erre? - Hát lehet azt feledni? Iribar volt a spanyol válogatott és a Bilbao kapu­sa. A 16 osnál lövő helyzetbe kerül­tem, s az első gondolatom az is volt, hogy erővel ellövöm a támaszkodó lá­ba mellé a labdát. Ha hiszi, ha nem, a mai napig sem tudom, hogyan jutott eszembe, de csak egy villanás volt, hogy alárúgjak a labdának, amely Iribar fölött a hálóba ájult. Más kérdés, hogy a visszavágón aztán 3-0-ra ki­kaptunk, és kiestünk. - Volt egy legendás Dózsa-Fradi­­rangadó 8-3-as újpesti győzelem­mel. Igaz a szóbeszéd, hogy a meccs előtt a fradisták megpróbálták leitat­­­ni önt, hogy ne tudjon játszani? - Nem, nem igaz. Legenda. De so­hasem fogom feledni azt a mécs­eset, Fazekas öt gólt rúgott, Feke­te Laci kettőt, és én pedig a hetediket rámoltam be Hajdú kapujába. Az vi­szont igaz, hogy 6-3-as vezetésünk­nél jó barátom, a fradista Ebedli Zoli szólt a pályán, hogy ne szórakozzunk már, hagyjuk már abba a gólfesztivált. Széttártam a kezem, és mondtam ne­ki, én nem tehetek semmiről, szóljon a Fazekasnak. - Hogyan kezdődött Ebedlivel a sí­rig tartó barátság? - Még BVSC-játékosként voltam kint egy MTK-Fradin, s Zoli rúgott egy hatalmas gólt. És a nagy Albert Flóri rohant utána a gólt ünnepel­ni. Rögtön felnéztem rá, s azóta tart a barátságunk. - Úgy emlékszem, soha nem volt durva, nem szidta a társait, de a já­tékvezetőkel néha összekülönbözött. - Hát, volt néhány ilyen esetem. Emlékezetes számomra, hogy Jaczina Róbert egy kettős rangadón kiállított, mert beszóltam neki, miért nem fúj­ja le az ellenem elkövetett szabályta­lanságot. Azért állított ki, mert eléggé oktondian lehülyéztem. Vagy Bártfai Robi, ő Kaposvárott állított ki. Ne­ki is beszóltam, de ő elengedte a fü­le mellett. És mit ad isten, rá pár hó­napra Pesten, a Véndiák presszóban találkoztunk, odajött hozzám, és azt mondta, hogy igyunk pertut, hiszen én már hónapokkal ezelőtt úgyis lete­geztem őt. Díjaztam és a mai napig is díjazom az ilyen vagányságot. - Mikor került be a válogatottba? - Ausztria ellen, Bécsben, 1976 ok­tóberében 4-2-re nyertünk Nyilasi Tibi és Kereki Zoli két-két góljá­val. Aztán azon a télen dél-ameri­kai túrára mentünk a válogatottal, s a zárómeccsen 5-1-re kikaptunk az ar­gentinoktól. De ez azért emlékezetes, mert Maradona ott játszott először a válogatottban.­­ Úgy rémlik, amikor hazajöttek, volt valamiyen vámügy a Ferihegyi repülőtéren. - Igen, Ebedli Zolit és engem szúr­tak ki a vámosok, találtak nálunk ezt­­azt, például farmereket, s az akkori MLSZ-elnök, Kutas István eltiltatott bennünket a válogatottságtól. Baróti Lajos szövetségi kapitány viszont ad­dig kilincselt Kutasnál, amíg elérte, hogy legalább egyikünknek megen­gedték a visszatérést. És Lajos bácsi döntése rám esett. - Na, beszéljünk csak még az ar­gentinokról. Ők valahogy nem a leg­szebb emlékeink közé tartoznak. Gondolom, ön is így van ezzel. - Hát igen. Sosem fogom elfelejte­ni az 1978 -as vb nyitómeccsét. Éppen velük, a házigazdákkal kellett kez­denünk. Garrido volt a játékvezető, és Pasarella többször úgy mellbe rú­gott, hogy úgy éreztem, soha nem fo­gok tudni fölkelni. A portugál bíró pe­dig a legutolsónál odajött, és nyújtotta a kezét, hogy segítsen felállni. Ellök­tem a kezét. Nem sokkal később, sok­sok alattomos rúgás után leeresz­kedett nálam a köd, és belerúgtam Gallegóba. Piros lap. Megérdemeltem, bár előtte engem százszor is megrúg­tak így. S ha nincs a közelben Mario Kempes, az argentinok szupersztárja, neki is megyek a bírónak. Nem sokkal később Nyilasi Tibit is kiállították, és aztán vele párban, mi ketten lettünk a bűnbakok. Talán mondanom sem kell, megint eltiltatott a válogatott­ságtól Kutas István, akkor egy évre.­­ Pedig a világon is felfigyeltek az ön játékára, hiszen nem sokkal ké­sőbb meghívást kapott az olasz Enzo Bearzot világválogatottjába. De me­gint közbeszólt az élet, jött az autó­balesete. Hogy is volt? - Igen, ha valami hiányzik az éle­temből, akkor az a világválogatott­­szereplés, amelyre a balesetem miatt nem tudtam elutazni. Zalacsénynél egy Fiat 500-lal az árokba csúsz­tunk, és nemhogy világváloga­tott nem lehettem, három hóna­pig mankóztam. De felépülvén még volt néhány jó meccsem az Újpest­ben, sőt 1982 -ben ismét ott voltunk a világbajnokságon.­­ Azután kapta élete első és utolsó profi szerződését, a Montpellier-be. Hogy emlékszik a francia napokra? - Az az év egyebek között azért is emlékezetes, mert 1985. június 13-án született a fiam, Attila, én pedig más­nap szerződtem a vasasos Kiss Lacival a francia másodosztályú Montpellier - hez, ahol Zombori Sándor volt a má­sodedző. Egy év után visszatértem Újpestre, de jeleztem a vezetőknek, szeretnék átmenni Verebes Józsefhez, az MTK-hoz. Nem engedtek el. Az­tán játszottam a Volánban, ahol Mar­tos Győző volt az elnök, Bálint Laci az edző, és Verebes rendszeresen ott volt a meccseinken, s biztosított, hogy vár, számít rám az MTK-ban. - Emlékszem, több mint tízezer né­ző járt akkoriban az MTK meccseire azért, hogy önt lássa. - Ha tényleg miattam is sokan vál­tottak jegyet, annak utólag is örülök. Annak már kevésbé, hogy Tatabányán Udvardi, aki egyébként nem volt dur­va védő, eltörte a lábamat. Ahogy ott a földön ültem, rögtön éreztem a bajt és azt is, hogy vége. - Az öregfiúkkal és a korábbi játé­kostársakkal, barátokkal remisze­resen összejön, de jár még meccsre, vagy csak tévén nézi a focit? - Isten ments, hogy bárkit is meg­bántsak, vagy könyöradományért fo­lyamodjak, tizenegy évet játszottam Újpesten, és bár a szurkolók ugyan­úgy szeretnek, tisztelnek, mint ko­rábban, talán a vezetőktől kaphattam volna olyan gesztust, hogy küldenek nekem egy pályabelépőt. Persze tévén nézem a magyar bajnokikat. - Mit lát? - Küzdelmet és kevés felszabadult, játékos focit. Elszomorít a kevés néző, és örülök annak, hogy mi annak ide­jén még több mint hetvenezer ember előtt játszottuk a kettős rangadókat. - A fia, Attila is futballozik. Hol játszik most? - Alacsonyabb osztályban, Tökölön játszik. De hogy azért valami újpes­ti kötődése legyen, a korábbi, szintén újpesti kedvenc, Nagy Laci az edzője. - Ha a mai eszével és tapasztala­tával dönthetne a sorsáról, mit csi­nálna másként? - Nagyon sok mindent ugyanígy csinálnék. De talán, ha nagyon mé­lyen belegondolok, akkor, amikor a legjobban ment, és én is elégedett vol­tam a játékommal, lehet, hogy ma le­lépnék külföldre. ■ Törő ma már nem táncol Az egykori újpesti kedvenc a mai eszével már nem maradna itthon, hanem lelépne valahova külföldre FOTÓ:BÉLI BALÁZS A szurkolók még mindig imádják és tisztelik, de az Újpest már megfeledkezett korábbi csillagáról, Törőcsik Andrásról 2010. FEBRUÁR 6., HÉTVÉGE SPORT/HATTER MAGYAR HÍRLAP 29 ' V- . ' , I. , > a * ’5”& . ' $Bi# ’i\ijJä'!%Ú «• * ' v , i Vg l'$\ iíA ¥«* > V Srjffi» íÍJ. Sj |i £ ' i 3 a ■ a II1M32 | m 11 f * rJ L« IIII& I Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sport­életünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és igyekszünk sorozatunkban bemutatni, hogy élnek, mi lett velük. Törőcsik András Budapesten született 1955. május 1-jén. Klubjai: BVSC (1967-1974), Újpesti Dó­zsa (1974-1985), Montpellier (1985-86), Volán (1987-1988), MTK (1989) Legnagyobb sikerei: az Újpesti Dózsával háromszoros magyar bajnok és háromszoros kupagyőztes Élvonalbeli mérkőzéseinek száma: 236/69 gól Válogatott mérkőzéseinek száma: 45/12 gól

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék