Magyar Hírlap, 2010. március (43. évfolyam, 50-65. szám)

2010-03-13 / 61. szám

1848: nők álruhában A márciusi forradalom a magyar hon­leányoknak is meghozta a szabadság­­érzést. Ki férfiruhát öltve nemzetőr lett, ki meg ápolónőnek állt. A félig horvát származású Lebstück Mária harcolt a bécsi forradalomban, majd álruhában. Carl néven csatla­kozott a magyar szabadságharco­sokhoz. A legendárium szerint, ami­kor egy bálon női ruhában jelent meg, Görgey Artúr börtönbe záratta. Bu­da visszafoglalásánál - 1849 májusá­ban - férfiakat megszégyenítő módon állt helyt. Főhadnaggyá léptették elő. A világosi fegyverletétel után az ara­di börtönben raboskodott, gyermeke is ott született. Nélkülözve, nyomor­ban halt meg. Huszka Jenő operettje, a Mária főhadnagy neki állít emléket. Bányai Júlia sorsa is példaértékű. Ős is férfiöltözékben lépett a honvé­dek sorába. Az erdélyi harctereken küzdött. „Osztrolenka véres csillaga”, Bem József századosi ranggal tüntet­te ki. A fegyverforgatás mellett oly­kor kémszolgálatot is ellátott: kitű­nően beszélt franciául, így Paszkievics tábornok orosz csapatainál francia táncosnőként kémkedett. Sorsa Vi­lágos után is regényesen alakult: kö­vette Bem tábornokot Törökországba. A magyar függetlenségért továbbra is harcba szállt, részt vett az 1852-53-as összeesküvésben, így ismét menekül­nie kellett. Kairóban kötött ki, ahol férjével a Fáraóhoz címzett fogadót megnyitotta. Haláláig szoros szálak fűzték a magyar emigrációhoz. Bár nem harcolt a csatamezőkön, markáns fellépése miatt Kossuth Zsu­zsanna nevét sem kerülhetjük ki. A család negyedik, legkisebb gyerme­ke közeli kapcsolatba került a magyar reformellenzékkel. „Zuzi”, ahogy Kossuth emlegette, fiatalon elveszí­tette férjét. E tragikus esemény sors­fordító volt életében. A Habsburg-ház trónfosztása után a „magyarok Mó­zese”, Kossuth, húgát nevezte ki „az összes tábori kórházak főápolónőjé­vé”. A Pesti Hírlapban megjelent fel­hívására nők sokasága állt be ápoló­nőnek. Zsuzsanna három gyermekét édesanyjára hagyta, bejárta az egész országot, 72 hadikórházat szervezett meg. A világosi fegyverletétel után Kossuth „ikerlelke” gyermekeivel orosz fogságba esett. Sok hányattatás, letartóztatás, megfigyelés után kül­földi közbenjárásra Brüsszelben tele­pedhetett le, ám az osztrákok ott sem hagyták nyugton. Az Egyesült Álla­mokba költözött, ahol 37 évesen, tü­dőbajban hunyt el. A bresciai hiéna, Haynau - mint lát­­­juk - a szabadságharcos hölgyeket sem kímélte. A kettős kémkedéssel vádolt Beck Vilmát is elérte végzete: a hadbí­róság elé kerülve holtan rogyott össze. A színésznőnek készülő Pfiffner Pau­la honvéd hadnagyot szintén hadbí­róság elé citálták. Bár a vádak alól fel­mentették, de másnap önnön magával végzett. Vasvári Pál szerelmét, a hazai nőnevelés elindítóját, Teleki Blankát - főként az 1850-es évek szervezke­dési okán - felségárulás vádjával fog­ták perbe, hat évet töltött kufsteini és laibachi börtönökben. Különös életutak, regénybe illő tör­ténetek... a harcos honleányok helyt­állása is 1848 dicső örökségének része. KOVÁCS EMŐKE Damjanich keresztje Werbőczy István feltételezte, hogy a kettős keresztet, az apostoli király­ság jelképét államalapító Szent István kapta II. Szilveszter pápától, de az er­ről szóló, széles körben elterjedt his­tóriát cáfolta a hálátlan utókor. Később 20. századi kutatók bizonyították, hogy a kettős keresztet III. Béla hozta Bizáncból. Temesőr kis falucska a mai Vajda­ságban, a Bánság szerbiai déli részén, Budapesttől négyszázhatvan kilomé­terre. Nem egész hétszázan lakják ma­napság, jelentős többségükben ro­mánok, a szerbek száma félszáz körül mozog, és él még a településen egy­két magyar család is, néhányan cigá­nyok, macedónok, horvátok, albá­nok. A falu határától egy rövid sétával már Romániába érhetünk, ha pedig elcsatangol a jószág, könnyen meg­lehet, hogy csak útlevéllel lehet majd hazahozni. Egy időben Temes-Strázsa volt a falu neve, a Pallas Nagy Lexikona pedig előtag nélkül, egyszerűen csak Strázsaként jegyzi. A török hódoltság után telepítettek ide németeket, ek­kor kapta a falu a Lagerdorf, más for­rások szerint a Legersdorf nevet, mert az egyik hadjárat során itt táborozott a császári lovasság. Elkóborolt jószágok mindenképp lehettek itt, határátkelő azonban an­nál kevésbé a 19. század elején, ami­kor 1804-ben Damjanich János, a szabadságharc hőse, honvéd vezér­őrnagy, aradi vértanú megszüle­tett. A granicsár rác családnak nem volt számottevő vagyona, már az idő­sebb Damjanich is katonatisztként szolgált a császári-királyi hadsereg­­ben, így hát egyáltalán nem meglepő, hogy fia is a katonai pályát választot­ta. A család szerb származása ellenére a gyermek ízig-vérig magyarként ne­velkedett, sőt később már annyira ér­zékeny volt magyarságára, hogy­ egy ízben még Haynaut is rendre utasítot­ta, amikor kutyáknak, lázadóknak, rebelliseknek, bitangoknak mond­ta őket. „1848. április 4-én férjemnek szolgálati napja volt. Haynau, ki is fel­ment a hivatalos helyiségbe, indula­tosan kiabált, hogy: die Rebellen, die Hunde, Lumpen, Betyáron, ily címe­ket adott a magyaroknak, férjem el­­­be állt, és kikérte, hogy ő mint magyar nem tűri, hogy jelenlétében ily neve­ket osztogasson” - írta Hamvai Ödön­höz címzett levelében özvegy Dam­janich Jánosné Csernovics Emília. Az eset után Damjanich csomagolhatott - áthelyezték -, és utazhatott Itáliába. Nem, más kijelentéseiből tudjuk, a vezérőrnagynak nem volt kettős identitása, ő szerb származása ellené­re is magyarnak vallotta magát, és ami talán ennél is fontosabb, magyarnak is érezte. Mégis, a szabadságharc né­hány pillanatban - például amikor a lagersdorfi csatában, ha jól sejtem, sa­ját szülőfaluját vívta vissza a honvéd­ség zászlaja alatt szerb kézről - ket­tős teherként nehezedhetett rá kettős tudata. Vagy nevezzük inkább kettős keresztnek, nemcsak mert úgy szeb­ben hangzik, hanem mert a teher el­választ, a kereszt pedig, az aposto­li királyság jelképeként is­­ összeköt. Nemzeteket. Népeket. Évszázadokat. A jóval később meghúzott határoktól szabdalt egykori közös hazában is. SZABÓ PALÓCZ ATTILA SZINTÉN ÉNRAJT­AM A HÁBORÚNAK SÚLYA, MENTS MEG,HOGY ELLENSÉGEM AH CSODÁLJA, SIESS MELLÉM, LELKEMNEK EGY GYÁMOLA, TUDOD, ELLENSÉGEM MINT HÁBORGATA. 69. MAGYAR ZSOLTÁR A fák magasában - Hohó, én tüzér! - szólt hevesen egy idős férfi, látva, hogy Petőfi szobrát fotózzuk. Érdekes, de jól ejtette az „ü” hangot, egy lengyelnél ez nyelvi bra­vúrnak számít. Az öreg épp a galam­bokat etette Tarnow városka parkjá­ban. Néhány szó, s el is merültünk a történelemben, ahogy ez kötelező, ha lengyel és magyar találkozik. (Nemrég egy Krzysztof Varga nevű író, a Turul­pörkölt című kötet szerzője próbált nagyon hatásvadász lenni azzal, hogy kijelentette egy interjúban: semmi­vé foszlott a két nép barátsága. Ez ma nagy divat, baloldaliak különösen dí­jazzák, mivel irtóznak a lengyel politi­kai gyakorlattól és Lengyelország pél­dájától. A baloldal utálkozik, de hát tehet-e valamit a porszem a történe­lem hatalma ellen?) A bácsikával a második világhábo­rúnál s a befogadott lengyel „hadifog­lyoknál” kezdtük, innen pergett a film visszafelé. Kovács István költő és történész Egy a lengyel a magyarral című leg­utóbbi esszékötete az 1848-49-es sza­badságharc ismeretlen lengyel hőseit mutatja be. Arcok, sorsok a négyezer főt számláló lengyel légióból, amely a honvédsereg oldalán vérzett. A szer­ző megállapítja, még több száz lengyel harcolt a rendes honvéd csapatok­ban, magyarokkal elvegyülve. Felvil­lan a könyvben egy egészen különle­ges sors, a tizenkilenc éves Ksawery Kolodziejski sorsa. Ő követett el me­rényletet Bem ellen 1948 novembe­rében. Bejutott Bem szobájába a pesti István Herceg fogadóban. Amikor ott állt szemben a tábornokkal, pisztolyt rántott, és közelről halántékon lőtte. Szerencsére Bemet csak könnyebben sebesítette meg a golyó. Nem a csá­szár, de még csak nem is a cár küld­te Kolodziejskit. Kovács István esz­­széje szerint a fiatalember ahhoz a Lengyel Demokrata Társaság nevű po­litikai mozgalomhoz tartozott, amely nemcsak a lengyel szabadságért akart fegyvert ragadni, de sürgette a job­bágyfelszabadítást, sőt szeretett volna leszámolni a lengyel arisztokráciával. A Kolodziejskihez hasonló önkéntesek voltak a lengyel légió megalakításá­nak leglelkesebb hívei, úgy gondolták, ha végeznek magyar földön az osztrá­kokkal, akkor mindjárt meg is indul­hat légiójuk Északra, Lengyelhon felé. Zárt kötelékben. A nemesi származású Bem viszont ekkor egy nyugati lengyel emigráns arisztokrata mozgalomhoz, a Ho­tel Lamberthez húzott. Nem a harctól ijedt meg, hisz nem sokkal előbb meg is sebesült Bécs barikádjain, hanem a politikai megoldásban látta Lengyel­­ország felszabadításának esélyét. El­lenezte is a magyar földön felállítandó légiót, mint önálló csapattestet, mely­nek már a puszta léte is belezavarhat egy kibontakozó politikai manőverbe. Szerette volna, ha elkeverik a lengyel katonákat a magyar honvédek között. A merénylő Kolodziejskit egyévnyi börtönre ítélték. Fiatal kora, szabad­ságvágya, forradalmi hevülete szólt mellette a bíróságon. Bem lelkében azért elindult valami, a merénylet után mégis megkezdte a légió felépítésének szakszerű tervét. Kolodziejski a pes­ti Rókus kórházban raboskodott, egy irodából átalakított cellában. Egy haj­nalon a becsempészett fűrészdarab­bal elfűrészelte az ablak vastag rácsát. Megszökött, de nem futott messzire. Csak a már megszületett lengyel lé­gióig, hogy elvegyülhessen a soraiban. Kovács István könyvéből is kide­rül, nem lehetett csak úgy eloltani a lengyelek szabadságvágyát. Bemet, a képzett katonát sokan afféle világ­csavargónak képzelik. Szó sincs ró­la. Mint sok lengyel, csak azért harcolt idegen háborúkban, mert azok Len­gyelország zsarnokait, a császárt vagy a cárt gyengítették. Hitték, így végül tárgyalásra lehet kényszeríteni a meg­gyengült császárt vagy a cárt. A magyar szabadságharc után Bem törökországi emigrációjában felvette a muzulmán hitet, hogy a török hadse­reg tábornoka lehessen. Neve lett pe­dig: Murad Tevfik pasa. A török udvar Oroszország ősi ellensége volt, a cár épp támadással fenyegetett, ha a por­ta nem adja ki a szabadságharc mene­kültjeit. Bem készülődött, hitte, nagy háború lesz ebből. Ám a harc elma­radt, ő pedig meghalt 1850-ben. Testét 1929-ben hazavitték és eltemették. Az egyházi rend szerint muzulmán hitű ember nem kerülhetett lengyel földbe - így Bem teste magas oszlopokon álló szarkofágban nyugszik szülővárosá­nak, Tarnow parkjának tava fölött. Egy szintben a fák koronájával. Maga­san a víztükör fölött... SINKOVICS FERENC Levelek a táborból ! IMÁDOTT, drága jó Emíliám! Végre - a csatatérről való visszaér­kezésem után - van egy pillanatnyi időm, és ezt néked szentelem, jó Lé­lek! Először is szomorodott szívvel ér­tesítelek, hogy sajnos, nem győztünk. Az Isten büntesse meg azokat, akik az okai, majdnem megőrülök a bánattól és a fájdalomtól. Sokáig tűrik még ezt a szerencsétlen nembánomságot? ... Egyébként az állandó, huszonnégyórás fáradságot az én új zászlóaljam fiatal harcosai szilárdan állották. Hál Isten­nek, egyetlen embert sem veszítettem, csak egypár derék fiú megsebesült. A Mindenható vérünk volt, jó Milikém, mert az ő oltalma nélkül a nyolcórás állandó ágyú- és fegyvertűztől két­ségkívül tekintélyes veszteséggel tér­tünk volna vissza. A türelem és biza­lom Istenben, aki mindent a legjobbra fordít, marad csak részemre, és ez is az én vígasztalásom, de fogcsikorgatva és vérző lélekkel érzem, hogy másképp lehetne, és kellene is lenni. Hogy vagy, szentséges jó Milikém, remélem jól? - Imádkozzál hazánkért, amely oly drága és értékes nekünk. Az Isten bizonyára meg fogja hallgatni a te tiszta, ártatlan és áhítatos imádat!... Isten veled, imádott Gyermekem, em­lékezzél a te szegény férjedre, aki Isten mellett csak téged imád és tisztel. Mamát üdvözlöm és csókolom a ke­zeit, s ezer csókkal s öleléssel maradok hűséges Janich Damjanich János sorai feleségéhez, Csernovits Emíliához, 1848. VIII. 21. DAMJANICH oly hű fia e hazának, mint aminő ha csak ember lehet, tisz­ta, mint az arany, bátor, mint a villám, s határozott, mint az Úristen akarata - ő egyike e haza rendíthetetlen oszlo­painak, kiben bízhatik a haza, mint bízhatik bennem vagy akárkiben. ... Győzelmünk bizonyos, ha Önök most cordialiter egyetértenek - ha nem - úgy azt mondom: szegény, szegény hazám! Egy győzelem kell, csak egy... Azért: egyetértés! egyetértés! míg előttünk az ellenség - én gonddal le­szek, hogy hiba se mehessen annyira, hogy hazánk ügyét kompromittálja. Ölelem meleg barátsággal Hű barátja, Kossuth Kossuth Lajos Görgey Artúrhoz írott leveléből, Debrecen, 1849. III. 23. 15

Next