Magyar Hírlap, 2010. május (43. évfolyam, 114-124. szám)
2010-05-22 / 118. szám
SZILÁGYI GYÖRGY „ Valahol Oroszországban. Amikor a németek 1944. március 19-én megszállták hazánkat, a háborús dalok mindegyike változatlanul sláger maradt. Karády Katalin továbbra is énekelte, hogy Valahol Oroszországban..., pedig időben már messze voltunk a 2. magyar hadsereg pusztulásától, a háború elérte Magyarországot, a slágerek azonban erősebbnek bizonyultak a múló időnél. A Don-kanyarban elesett honvédek és fegyver télen zsidó munkaszolgálatosok jéggé fagyott testét régen befedte a hó, amikor Karády búgó hangja az éter hullámain továbbra is eljutott az orosz síkságra. A magukra maradt özvegyek zokogását nem közvetítette a rádió... Nem ez volt az egyetlen dal, amely ledöntötte a háború korlátait. Még ma is meglepően hangzik, hogy a Lili Marlent a nácik tették világhírűvé, mert átvette az ellenség is, és angolul énekelték a londoni rádióban... Nálunk ugyancsak Karády nagyszerű tolmácsolásában hallhattuk a Kívül a kaszárnyán, kinn a kapunál..., valamint a Jó éjt, drága kis hadnagyom, jó éjt... kezdetű háborús slágert, amíg működött a rádió... Mi újat tudnék még mondani róla, hiszen megírtak már mindent. Munkakapcsolatban álltam vele. Mint a Fővárosi Vígszínház üzemigazgatója, bármikor benyithattam az öltözőjébe, ahol kombinéban sminkelte magát, vagy teljesítettem néhány apró kérését. A gázsiját azonban én fizettem ki. Nem neki, hanem Frank Irmának, akinek kalapszalonja volt a belvárosban. Amikor átadtam neki Kati gázsiját, sejtelmem sem volt arról, amit számosan tudtak a furcsa párról. Még akkor sem, amikor eljutottak Amerikába. Hozzátehetem: ma is terra incognita számomra a leszbikusok világa. Azóta mindketten eltűntek a megállíthatatlan idő örvényében. Már csak az egyik régi sláger ötlik eszembe, amelyet ebben az estélyi ruhában énekelt a színpadon: Áprilisi tréfa volt a te nagy szerelmed... Nem kevés férfi gondolhatta, hogy róla van szó, pedig az igazi szerelme nő volt. Az újvilágban kalapüzletet nyitottak, és egymás mellett élték le életüket. Ők már Amerikában voltak, amikor engem öt hónapos, bentlakásos kultúriskolába „deportált” a Minisztérium. Ha néhanap testületileg kivonultunk, festői budai környezetben énekeltük: „Ha jön a háború, ha masírozni kell, a sötét erők ha ránk zúdulnak... ” Patinás nevek villannak fel emlékezetemben: Halász Péter író-újságíró, Rácz Vali férje, Tamási Lajos költő, Cseres Tibor író, Barton Nándor a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója, Kelen Dóra szavalóművésznő... Valamennyien a korszak ismert személyiségei, továbbá csekélységem színigazgatói minőségben. Csupa ádáz bolsevista... Az iskola megszállottan elkötelezett vezetői egy alkalommal meghívták előadónak vitéz Benkő Gyulát, amennyiben a vitézséget hajlandó a kapu előtt hagyni. Persze hogy hajlandó volt. Másfélórás előadást tartott nekünk az imperialisták mesterkedéséről. Nem egyoldalú ábrázolása ez az iskolának? De igen. Munkások, parasztok is voltak közöttünk. Némelyiket valamelyik vidéki termelőszövetkezet párttitkára jelölte kultúriskolára. Ők sem voltak kommunisták, de megtiszteltetésnek vették, hogy néhány hónapra felkerültek a fővárosba. Ráadásul ismert művészek között lehetnek, és hazatérésük után megnő az ázsiójuk a falu szemében. Ezért szorgalmasan jegyzeteltek, tanultak, olykor még azt is tudták, ami Cseres Tibornak nem jutott eszébe... Visszatérve Karády Katalinra. Ketten ismertük személyesen. Halász Péter már a háború alatt, jómagam a háború után kerültem a közelébe. Gondolom, a tájékozott olvasó alaposan készült Karády pályafutásából. Talán még azt is tudja, hogy eredetileg Kanzlernek hívták. Nagyon sokáig vagy talán soha nem lesz olyan kimagasló egyénisége a hazai filmgyártásnak és a könnyű műfajnak, amilyen ő volt. Népszerűsége csúcsán a nők sokasága Karády-frizurát csináltatott magának, utánozták a mozdulatait, a hangját, öltözködését. Néhány évvel ezelőtt filmre vitték az életét és szerelmi kapcsolatát a letűnt világ egyik személyiségével. Néha megismételhetné az összekuszált televízió... Karádyt már korábban ismertem. A mai Erkel Színház elődjében, a Varsi Színházban és az állatkerti szabadtéri színpadon énekelte az akkor divatos slágereket. Rajta kívül az operaház és az Operett Színház legnépszerűbb művészei is felléptek a műsorban. Hogy mit csináltam én? Jogos kérdés, csak éppen nem tudok felelni rá. Azért megpróbálom felsorolni. Mindenekelőtt kitaláltam a műsor címét. Egy írógéppapírra felírtam a fellépő művészek nevét. Megfelelő rangsorba állítva őket, mivel ez a papír került a Pátria nyomdába, ahol a színes plakátokat készítették. Úgynevezett rajzos plakát esetén megbeszéltem Vogel Erikkel az illusztrációt. Ezt követően megrendeltem a jegygarnitúrát, gondoskodtam a zenekar színpadi elhelyezéséről, a fővilágosítóval közöltem a szükséges világítási effektusokat. Mindenki tudta a feladatát, és ellenvetés nélkül teljesítette. A múltból átmentett színházi fegyelem töretlenül érvényesült. Az időközben elkészült plakát elhelyezését a hirdetőoszlopokon nekem kellett kijelölni és megszervezni. Mit csinált a rendező? Fogalmam sincs, ugyanis nem volt mit rendezni. Az ügyelő a tőlem kapott sorrendben küldte színpadra a művészeket. A hallatlanul népszerű Gyurkovics Mária vagy Sárdi János pontosan tudta, mit kíván hallani tőle a közönség, akárcsak a közkedvelt Pogány László táncdalénekes. Még náluk is jobban tudta a konferanszié, aki szellemes szövegével segített áthidalni a műsorszámok között adódott perceket. Hát nem volt magának főnöke? kérdezhetik joggal. Dehogynem volt. Lám, anélkül, hogy akartam volna, a könnyű műfaj akkori fellegvára a FŐNI (Fővárosi Népszórakoztató Intézmények) történetét kezdtem ecsetelni. Akkor ecseteljen már valami pikáns históriát is, gondolja magában az olvasó. Megpróbálom. A FŐNI vezérigazgatója, Sásdiné szobája mellett váltottuk meg a világot Sólyom Andrással egy maroknyi irodában, ahol mindössze két íróasztal fért el, az övé és az enyém. Ott tárgyaltam Karády Katalinnal is. Sólyom pedig a saját műsorait szervezte. Éppen fullasztó kánikula volt. A mi irodánkból nem lehetett benyitni Sásdiné szobájába, mert az ajtót zárva tartotta. Ezért, ha valamit közölni akartam vele, a titkárságon keresztül mentem be hozzá. Ezúttal azonban a titkárnője, Rétiné megállított. „Most ne menjen be, mert a Mimi meztelen. ” Tudomásul vettem, és visszamentem Sólyom mellé a kalitkánkba. Ami a Mimit illeti, valódi proletárasszony volt, férje a Margit körúti fegyház igazgatója. Mi ebben a pikáns? Abban nincs semmi megbotránkoztató, ha az illegalitás béklyójából kiszabadult kommunista asszony a kánikulában meztelenre vetkőzik a munkahelyén. Még ha vezérigazgató is. Az viszont tűnődésre késztetett, hogy a vitathatatlanul jóképű és páratlanul tehetséges kollégámat, Zoltán Palit miért engedte be Rétiné a meztelen Mimihez... Barátság kötött össze bennünket Palival, aki nem kevés operett dalszövegét írta. Egyszer az ő lakásán éppen valami közös témán dolgoztam vele, amikor puffanásra kaptuk fel a fejünket. Néhány hónapos gyermeke a másik szobában leesett a díványról. Pali rémülten kapta fel a picit, akinek szerencsére az ijedségen kívül más baja nem esett. Ne kérdezzék tőlem, hogy miért nem az anyja kapta fel, mert Zoltán Pali kusza magánélete kibogozhatatlan rejtély volt előttem. Aminthogy a kisded neme és neve sem maradt meg emlékezetemben. Ami pedig megmaradt, arról jobb nem beszélni... Karádyval kezdtem, vele fejezem be. Kedves Kati! Az a koszos zsidó gyerek, aki a harmincas évek első felében megcsodálta, amint autójával végigrobog az Erzsébet királyné útján, időszerűnek tartja, hogy mint annak idején a Városi Színházban, ismét bemutatkozzon Magának. Végtére is előbb-utóbb megint találkozunk. Töretlen híve: Karády búgó hangja végigömlött a muszka síkságon FOTÓ: MTI POR ÉS HAMU Amerikai napló 1979. 3. rész Jaj, már mosni kéne, írja Nemes Nagy Ágnes, mosógéppel. Eddig kézzel mostam, de ágyneműnél ez nem megy. Jaj, nem ismerem az itteni mosógépet. Nem értem a használati utasítást, érti a kutya. (Pedig nagyon szépen rá volt írva a gépre. Itt használtam először szárítógépet. Rendkívül praktikus, nem kell teregetni némán, egy kicsit gyűröttebb a ruha. Kelet-európaiak költői estje. Hajat kell mosnom, a fene egye meg. A hajam csomókban lóg a hőség és az influenza után, és nem vagyok tinédzser, hogy ily módon divatozzam. Öreg, európai költőnő legyen rendes. Másnap fodrászhoz mennék. Harminc dollárt fizetek azért, hogy a fejemre tojjanak. Elképesztő az elképesztően rossz munkáért. Este beugrik Haraszti Miklós papírért. Magyar írógépe van. Balázs elkérte (Lengyel), hogy cikket írjon rajta Vas Pistáról, írt igen jót, el is küldte. A fiú csak önmagát hallja. Úgy hat, mint egy teljesen éretlen tizenéves, amint a környezetének magyarázza a világot. Most éppen valami computerről beszélt lelkesen és zavarosan. Agyonterhelt ez az utazás. Még most is lázadoznak az idegeim, pedig már fel is szólaltam. Megkérdeztem a görög költőtől, hogy tudnak-e modern görög nyelven metrikus verset csinálni. Nem tudnak. Tudtam, hogy nem tudnak. Szóval mi, magyarok őrizzük az utolsó falat antik verset a világon. Vacsora Hua Lingéknál. Megint kínai, ez a mániájuk. Minden nyers, mindent kis dróthálókkal kell belelógatni a jövő fazekakba.Amikor először vacsoráztam kínait Paul Engle-éknél, megdöbbentett, hogy a levessel kezdik. Hiszen én most jöttem Kínából, ahol minden gyerek tudja, hogy a leves az utolsó fogás. Mintegy leöblítendő, amit ettünk.) Viccek, heccek, írja. Ne adj Isten, hogy itt irodalomról lehessen beszélni. Egy jó kis közép-európai beszélgetés! Szörnyűek ezek a látszatbeszélgetések (már Nyugat-Európában is), amik úgy úsznak a levegőben, mint az ökörnyál. Jön Mary7. Pótédesanyánk volt. (Nekem külön is, egész délelőttöket beszélgettem át vele. Hivatalos ügyekben ő segített. Például begyulladt egy fogam, kihúzattam. A biztosításomat nem akarták elfogadni, csekket igen. Mary visszaszerezte a pénzt az utolsó centig.) Mary elmondja, írja MNA, hogy dobták ki őket Ugandából Peterrel, mert barna bőrűek és kizsákmányolok. Az Idi Amin-ügy. Mindenüktől kifosztva, még a jegygyűrűjüket is elvették, hajtották ki őket az országból, hosszú sorokban a repülőtéren. Mary angol állampolgár volt. Ez kivételes. Férje Peter, maga is író az ugandai állampolgárságot választotta, amikor az angolok kimentek, hiszen ott is született. Kis híján megbotozták. (Peter Nazarethre, aki angol irodalmat tanított vagy tanít az iowai egyetemen, egy nap rámosolygott a szerencse. Amelynek kovácsa ő maga volt. Kamaszkori hobbijából, Istenem, mennyi jó régi rock and rollt hallgattunk végig náluk!, egyetemi témát faragott. Meghirdette az Elvis Presley-kurzust. Néhány hónap múlva már nem tudott több diákot felvenni. Az országos média szimatot fogott. Az ismeretlen íróból és tanárból néhány hét alatt az iowai egyetem leghíresebb professzora lett. Még a Wall Street Journalban is olvastam egy interjút vele. Évekre előre be van táblára a Presley - kollégiuma. Még engem is megkérdezett, nem akarok-e online beiratkozni a kurzusára. Egyszer eljöttek Magyarországra, a Várban - amelyet Mary csak az „én váram” -nak nevezett - egy kis szállodában laktak, a Hiltonnal szemben lévő épület legfelső emeletén. Egyesével el kellett magyaráznom a Hősök terén, hogy ki kicsoda a szobrok közül. Peter nem tagadta meg önmagát, természetesen megkért, hogy vinném el egy CD-boltba. Merthogy ő Elvis utánzóit is gyűjti az egész világon. Nálatok nincs ilyen énekes, kérdezte. Dehogy nincs, és Péternek lett egy CD-je.) Ma sem megyek ki. (Ez olyan angolosan hangzik.) Mosunk. Kimossuk Haraszti segítségével az ágyneműt, törülközőket, mindent. Végre megértem ezt a fajta mosógépet. Elszívok egy fél marihuánacigarettát. Mintha nagy melegben felhörpintenék egy pohár sört, gyorsan. Kis szédülés, enyhe hülyeség, álmosság. De hol van a kellemes érzés? Ezért csapnak annyi zajt? Na, most már ezt is megtapasztaltam. Elég belőle. Mint ahogy elég abból az LSD-ből is, amit kísérleti célból kaptam, ’57-ben. Akkor is csalódást okoztam a pszichológusoknak. Bizony egy vers írásakor jóval nagyobb az ember vizionáló képessége, mint ajzószerekkel. Ez a Mary Jane (a fű egyik szlengneve) egyszerűen csak hülyít, bágyaszt. Csakugyan átállították az időt téli időszámításra. Egy órával későbbre tolták? Szent Isten, hogy kell vigyázni. Angolóra, utána bevásárlás. Venni whiskyt, konzervnyitót. Megint Szatmáryék Chicagóban. Megmutatja a lakást, japán feleség. Jéghidegben alvás. Mielőtt elutazunk, nagyon befűtenek, irtózatos a hőség elmenetelünkig. Házigazdánk, akinek a rádióban öt éve állandó műsora van, miért használ minket visszhangfalnak saját nagyságához? Bizony egyegy percre megsajnálom - Karácsony Benőt olvasom, Chicagóban! Este Mózsi Ferenc. Megint egy magyar költő emigrációban. Szegény fiú. Szinte kétségbeesetten könyörög, hogy jöjjünk vissza Chicagóba, tartsunk előadást, legyünk vele. Hoz valami csoda whiskyt is. Maguk tudják, hogy kicsodák, önmagukról, mondja. (Én nem találkoztam Chicagóban Mózsival, hiába telefonálgatott az első feleségéhez, ahol néha megszálltam. A lapjában egy undorító cikket közölt a Porról. Úgy érkeztünk Iowa Citybe, mint haza. Micsoda otthonosság! Ez a Capitolium, az a Church Street, a kollégiumok (Alfa, Kappa, Khí és íme a May Flower), micsoda megkönnyebbülés. Chicagóban újra féltünk, mint itt kezdetben. Ó, a csöndes Iowa! Alszunk. Balázs megy angolórára. Utána bevásárlás. Az ismerős kisbusz, az ismerős arcok. Az ismerős (kisebbik) Eagle áruház. Gyümölcsök meg minden. Haraszti Miklóssal szalámit veszünk, olasz szalámit. De hát az mindegy - rájövök, hogy ez mind már csak rövid ideig tart. November. El fog válni ez a társaság, és soha többé nem látjuk egymást. Furcsa, de rosszulesik. Kellene még beszélgetni, átnyúlni rajtuk más világokba. Borzasztó, mennyit tanultunk itt vén fejjel. Most léptem túl európaiságomon. (Folytatjuk.) TEMESI FERENC IASCA