Magyar Hírlap, 2010. május (43. évfolyam, 114-124. szám)

2010-05-22 / 118. szám

SZILÁGYI GYÖRGY „ Valahol Oroszországban. Amikor a németek 1944. március 19-én megszállták hazánkat, a hábo­rús dalok mindegyike változatlanul sláger maradt. Karády Katalin tovább­ra is énekelte, hogy Valahol Oroszor­szágban..., pedig időben már messze voltunk a 2. magyar hadsereg pusztu­lásától, a háború elérte Magyarorszá­got, a slágerek azonban erősebbnek bizonyultak a múló időnél. A Don-ka­­nyarban elesett honvédek és fegyver télen zsidó munkaszolgálatosok jéggé fagyott testét régen befedte a hó, ami­kor Karády búgó hangja az éter hullá­main továbbra is eljutott az orosz sík­ságra. A magukra maradt özvegyek zokogását nem közvetítette a rádió... Nem ez volt az egyetlen dal, amely le­döntötte a háború korlátait. Még ma is meglepően hangzik, hogy a Li­li Marlent a nácik tették világhírűvé, mert átvette az ellenség is, és angolul énekelték a londoni rádióban... Nálunk ugyancsak Karády nagyszerű tolmá­csolásában hallhattuk a Kívül a kaszár­nyán, kinn a kapunál..., valamint a Jó éjt, drága kis hadnagyom, jó éjt... kez­detű háborús slágert, amíg működött a rádió... Mi újat tudnék még monda­ni róla, hiszen megírtak már mindent. Munkakapcsolatban álltam vele. Mint a Fővárosi Vígszínház üzemigazgatója, bármikor benyithattam az öltözőjébe, ahol kombinéban sminkelte magát, vagy teljesítettem néhány apró kéré­sét. A gázsiját azonban én fizettem ki. Nem neki, hanem Frank Irmának, aki­nek kalapszalonja volt a belvárosban. Amikor átadtam neki Kati gázsiját, sej­­­telmem sem volt arról, amit számo­san tudtak a furcsa párról. Még akkor sem, amikor eljutottak Amerikába. Hozzátehetem: ma is terra incognita számomra a leszbikusok világa. Azóta mindketten eltűntek a megállíthatat­lan idő örvényében. Már csak az egyik régi sláger ötlik eszembe, amelyet eb­ben az estélyi ruhában énekelt a szín­padon: Áprilisi tréfa volt a te nagy sze­relmed... Nem kevés férfi gondolhatta, hogy róla van szó, pedig az igazi szerel­me nő volt. Az újvilágban kalapüzletet nyitot­tak, és egymás mellett élték le életü­ket. Ők már Amerikában voltak, ami­kor engem öt hónapos, bentlakásos kultúriskolába „deportált” a Miniszté­rium. Ha néhanap testületileg kivonul­tunk, festői budai környezetben éne­keltük: „Ha jön a háború, ha masírozni kell, a sötét erők ha ránk zúdulnak... ” Patinás nevek villannak fel emléke­zetemben: Halász Péter író-újságíró, Rácz Vali férje, Tamási Lajos költő, Cse­res Tibor író, Barton Nándor a Fővá­rosi Nagycirkusz igazgatója, Kelen Dó­ra szavalóművésznő... Valamennyien a korszak ismert személyiségei, továb­bá csekélységem színigazgatói minő­ségben. Csupa ádáz bolsevista... Az is­kola megszállottan elkötelezett vezetői egy alkalommal meghívták előadónak vitéz Benkő Gyulát, amennyiben a vi­tézséget hajlandó a kapu előtt hagyni. Persze hogy hajlandó volt. Más­félórás előadást tartott nekünk az imperialis­ták mesterkedéséről. Nem egyolda­lú ábrázolása ez az iskolának? De igen. Munkások, parasztok is voltak közöt­tünk. Némelyiket valamelyik vidéki termelőszövetkezet párttitkára jelöl­te kultúriskolára. Ők sem voltak kom­munisták, de megtiszteltetésnek vet­ték, hogy néhány hónapra felkerültek a fővárosba. Ráadásul ismert művé­szek között lehetnek, és hazatérésük után megnő az ázsiójuk a falu szemé­ben. Ezért szorgalmasan jegyzeteltek, tanultak, olykor még azt is tudták, ami Cseres Tibornak nem jutott eszébe... Visszatérve Karády Katalinra. Ket­ten ismertük személyesen. Halász Pé­ter már a háború alatt, jómagam a háború után kerültem a közelébe. Gondolom, a tájékozott olvasó ala­posan készült Karády pályafutásából. Talán még azt is tudja, hogy eredeti­leg Kanzlernek hívták. Nagyon sokáig vagy talán soha nem lesz olyan kima­gasló egyénisége a hazai filmgyártás­nak és a könnyű műfajnak, amilyen ő volt. Népszerűsége csúcsán a nők so­kasága Karády-frizurát csináltatott magának, utánozták a mozdulatait, a hangját, öltözködését. Néhány évvel ezelőtt filmre vitték az életét és szerel­mi kapcsolatát a letűnt világ egyik sze­mélyiségével. Néha megismételhetné az összekuszált televízió... Karádyt már korábban ismertem. A mai Erkel Színház elődjében, a Varsi Színházban és az állatkerti szabadté­ri színpadon énekelte az akkor diva­tos slágereket. Rajta kívül az operaház és az Operett Színház legnépszerűbb művészei is felléptek a műsorban. Hogy mit csináltam én? Jogos kér­dés, csak éppen nem tudok felelni rá. Azért megpróbálom felsorolni. Minde­nekelőtt kitaláltam a műsor címét. Egy írógéppapírra felírtam a fellépő művé­szek nevét. Megfelelő rangsorba állít­va őket, mivel ez a papír került a Pát­ria nyomdába, ahol a színes plakátokat készítették. Úgynevezett rajzos plakát esetén megbeszéltem Vogel Erikkel az illusztrációt. Ezt követően megrendel­tem a jegygarnitúrát, gondoskodtam a zenekar színpadi elhelyezéséről, a fő­világosítóval közöltem a szükséges vi­lágítási effektusokat. Mindenki tudta a feladatát, és ellenvetés nélkül teljesí­tette. A múltból átmentett színházi fe­gyelem töre­tlenül érvényesült. Az idő­­közben elkészült plakát elhelyezését a hirdetőoszlopokon nekem kellett ki­jelölni és megszervezni. Mit csinált a rendező? Fogalmam sincs, ugyan­is nem volt mit rendezni. Az ügyelő a tőlem kapott sorrendben küldte szín­padra a művészeket. A hallatlanul nép­szerű Gyurkovics Mária vagy Sárdi Já­nos pontosan tudta, mit kíván hallani tőle a közönség, akárcsak a közkedvelt Pogány László táncdalénekes. Még ná­luk is jobban tudta a konferanszié, aki szellemes szövegével segített áthidal­ni a műsorszámok között adódott per­ceket. Hát nem volt magának főnöke? kérdezhetik joggal. Dehogynem volt. Lám, anélkül, hogy akartam volna, a könnyű műfaj akkori fellegvára a FŐ­NI (Fővárosi Népszórakoztató Intéz­mények) történetét kezdtem ecsetel­ni. Akkor ecseteljen már valami pikáns históriát is, gondolja magában az olva­só. Megpróbálom. A FŐNI vezérigazgatója, Sásdiné szobája mellett váltottuk meg a vilá­got Sólyom Andrással egy maroknyi irodában, ahol mindössze két íróasz­tal fért el, az övé és az enyém. Ott tár­gyaltam Karády Katalinnal is. Sólyom pedig a saját műsorait szervezte. Ép­pen fullasztó kánikula volt. A mi iro­dánkból nem lehetett benyitni Sásdiné szobájába, mert az ajtót zárva tartotta. Ezért, ha valamit közölni akartam ve­le, a titkárságon keresztül mentem be hozzá. Ezúttal azonban a titkárnője, Rétiné megállított. „Most ne menjen be, mert a Mimi meztelen. ” Tudomásul vettem, és visszamentem Sólyom mel­lé a kalitkánkba. Ami a Mimit illeti, va­lódi proletárasszony volt, férje a Mar­git körúti fegyház igazgatója. Mi ebben a pikáns? Abban nincs semmi megbot­ránkoztató, ha az illegalitás béklyójá­ból kiszabadult kommunista asszony a kánikulában meztelenre vetkőzik a munkahelyén. Még ha vezérigazga­tó is. Az viszont tűnődésre késztetett, hogy a vitathatatlanul jóképű és pá­ratlanul tehetséges kollégámat, Zoltán Palit miért engedte be Rétiné a mez­telen Mimihez... Barátság kötött össze bennünket Palival, aki nem kevés ope­rett dalszövegét írta. Egyszer az ő laká­sán éppen valami közös témán dolgoz­tam vele, amikor puffanásra kaptuk fel a fejünket. Néhány hónapos gyermeke a másik szobában leesett a díványról. Pali rémülten kapta fel a picit, akinek szerencsére az ijedségen kívül más ba­ja nem esett. Ne kérdezzék tőlem, hogy miért nem az anyja kapta fel, mert Zol­tán Pali kusza magánélete kibogozha­tatlan rejtély volt előttem. Aminthogy a kisded neme és neve sem maradt meg emlékezetemben. Ami pedig megma­radt, arról jobb nem beszélni... Karádyval kezdtem, vele fejezem be. Kedves Kati! Az a koszos zsidó gye­rek, aki a harmincas évek első felében megcsodálta, amint autójával végigro­bog az Erzsébet királyné útján, idősze­rűnek tartja, hogy mint annak idején a Városi Színházban, ismét bemutatkoz­zon Magának. Végtére is előbb-utóbb megint találkozunk. Töretlen híve: Karády búgó hangja végigömlött a muszka síkságon FOTÓ: MTI POR ÉS HAMU A­merikai napló 1979. 3. rész Jaj, már mosni kéne, írja Nemes Nagy Ágnes, mosógéppel. Eddig kéz­zel mostam, de ágyneműnél ez nem megy. Jaj, nem ismerem az itteni mo­sógépet. Nem értem a használati uta­sítást, érti a kutya. (Pedig nagyon szé­pen rá volt írva a gépre. Itt használtam először szárítógépet. Rendkívül prak­tikus, nem kell teregetni némán, egy kicsit gyűröttebb a ruha.­ Kelet-európaiak költői estje. Hajat kell mosnom, a fene egye meg. A ha­jam csomókban lóg a hőség és az inf­luenza után, és nem vagyok tinédzser, hogy ily módon divatozzam. Öreg, európai költőnő legyen rendes. Más­nap fodrászhoz mennék. Harminc dollárt fizetek azért, hogy a fejemre tojjanak. Elképesztő az elképesztően rossz munkáért. Este beugrik Haraszti Miklós papírért. Magyar írógépe van. Balázs elkérte (Lengyel), hogy cik­ket írjon rajta Vas Pistáról, írt igen jót, el is küldte. A fiú csak önmagát hallja. Úgy hat, mint egy teljesen éretlen ti­zenéves, amint a környezetének ma­gyarázza a világot. Most éppen va­lami computerről beszélt lelkesen és zavarosan. Agyonterhelt ez az utazás. Még most is lázadoznak az idegeim, pedig már fel is szólaltam. Megkérdeztem a görög költőtől, hogy tudnak-e modern gö­rög nyelven metrikus verset csinálni. Nem tudnak. Tudtam, hogy nem tud­nak. Szóval mi, magyarok őrizzük az utolsó falat antik verset a világon. Vacsora Hua Lingéknál. Megint kí­nai, ez a mániájuk. Minden nyers, mindent kis dróthálókkal kell beleló­gatni a jövő fazekakba.­­Amikor először vacsoráztam kínait Paul Engle-éknél, megdöbbentett, hogy a levessel kezdik. Hiszen én most jöttem Kínából, ahol minden gye­rek tudja, hogy a leves az utolsó fogás. Mintegy leöblítendő, amit ettünk.) Viccek, heccek, írja. Ne adj Isten, hogy itt irodalomról lehessen beszél­ni. Egy jó kis közép-európai beszél­getés! Szörnyűek ezek a látszatbeszél­getések (már Nyugat-Európában is), amik úgy úsznak a levegőben, mint az ökörnyál. Jön Mary7. Pótédesanyánk volt. (Ne­kem külön is, egész délelőttöket be­szélgettem át vele. Hivatalos ügyek­ben ő segített. Például begyulladt egy fogam, kihúzattam. A biztosításo­mat nem akarták elfogadni, csek­ket igen. Mary visszaszerezte a pénzt az utolsó centig.) Mary elmondja, írja MNA, hogy dobták ki őket Ugandából Peterrel, mert barna bőrűek és kizsák­mányolok. Az Idi Amin-ügy. Minde­nüktől kifosztva, még a jegygyűrű­jüket is elvették, hajtották ki őket az országból, hosszú sorokban a repü­lőtéren. Mary angol állampolgár volt. Ez kivételes. Férje Peter, maga is író az ugandai állampolgárságot választotta, amikor az angolok kimentek, hiszen ott is született. Kis híján megbotozták. (Peter Nazarethre, aki angol iro­dalmat tanított vagy tanít az iowai egyetemen, egy nap rámosolygott a szerencse. Amelynek kovácsa ő ma­ga volt. Kamaszkori hobbijából, Is­tenem, mennyi jó régi rock and rollt hallgattunk végig náluk!, egyetemi témát faragott. Meghirdette az Elvis Presley-kurzust. Néhány hónap múl­va már nem tudott több diákot felven­ni. Az országos média szimatot fogott. Az ismeretlen íróból és tanárból né­hány hét alatt az iowai egyetem leg­híresebb professzora lett. Még a Wall Street Journalban is olvastam egy in­terjút vele. Évekre előre be van táblá­ra a Presley - kollégiuma. Még engem is megkérdezett, nem akarok-e on­line beiratkozni a kurzusára. Egyszer eljöt­tek Magyarországra, a Várban - ame­lyet Mary csak az „én váram” -nak ne­vezett - egy kis szállodában laktak, a Hiltonnal szemben lévő épület legfelső emeletén. Egyesével el kellett magya­ráznom a Hősök terén, hogy ki kicso­da a szobrok közül. Peter nem tagadta meg önmagát, természetesen meg­kért, hogy vinném el egy CD-boltba. Merthogy ő Elvis utánzóit is gyűjti az egész világon. Nálatok nincs ilyen éne­kes, kérdezte. Dehogy nincs, és Péter­nek lett egy CD-je.) Ma sem megyek ki. (Ez olyan an­golosan hangzik.) Mosunk. Kimossuk Haraszti segítségével az ágyneműt, törülközőket, mindent. Végre megér­tem ezt a fajta mosógépet. Elszívok egy fél marihuánacigarettát. Mintha nagy melegben felhörpintenék egy pohár sört, gyorsan. Kis szédülés, enyhe hü­lyeség, álmosság. De hol van a kelle­mes érzés? Ezért csapnak annyi zajt? Na, most már ezt is megtapasztal­tam. Elég belőle. Mint ahogy elég ab­ból az LSD-ből is, amit kísérleti célból kaptam, ’57-ben. Akkor is csalódást okoztam a pszichológusoknak. Bizony egy vers írásakor jóval nagyobb az em­ber vizionáló képessége, mint ajzó­szerekkel. Ez a Mary Jane (a fű egyik szlengneve) egyszerűen csak hülyít, bágyaszt. Csakugyan átállították az időt té­li időszámításra. Egy órával későbbre tolták? Szent Isten, hogy kell vigyáz­ni. Angolóra, utána bevásárlás. Venni whiskyt, konzervnyit­ót. Megint Szatmáryék Chicagóban. Megmutatja a lakást, japán feleség. Jéghidegben alvás. Mielőtt elutazunk, nagyon befűtenek, irtózatos a hőség elmenetelünkig. Házigazdánk, aki­nek a rádióban öt éve állandó műsora van, miért használ minket visszhang­falnak saját nagyságához? Bizony egy­­egy percre megsajnálom - Karácsony Benőt olvasom, Chicagóban! Este Mózsi Ferenc. Megint egy ma­gyar költő emigrációban. Szegény fiú. Szinte kétségbeesetten könyörög, hogy jöjjünk vissza Chicagóba, tart­sunk előadást, legyünk vele. Hoz va­lami csoda whiskyt is. Maguk tudják, hogy kicsodák, önmagukról, mond­ja. (Én nem találkoztam Chicagóban Mózsival, hiába telefonálgatott az első feleségéhez, ahol néha megszálltam. A lapjában egy undorító cikket közölt a Porról. Úgy érkeztünk Iowa Citybe, mint haza. Micsoda otthonosság! Ez a Capitolium, az a Church Street, a kol­légiumok (Alfa, Kappa, Khí és íme a May Flower), micsoda megkönnyeb­bülés. Chicagóban újra féltünk, mint itt kezdetben. Ó, a csöndes Iowa! Alszunk. Balázs megy angolórára. Utána bevásárlás. Az ismerős kisbusz, az ismerős arcok. Az ismerős (kisebbik) Eagle áruház. Gyümölcsök meg minden. Haraszti Miklóssal szalámit veszünk, olasz sza­lámit. De hát az mindegy - rájövök, hogy ez mind már csak rövid ideig tart. November. El fog válni ez a társa­ság, és soha többé nem látjuk egymást. Furcsa, de rosszulesik. Kellene még beszélgetni, átnyúlni rajtuk más vilá­gokba. Borzasztó, mennyit tanultunk itt vén fejjel. Most léptem túl euró­paiságomon. (Folytatjuk.) TEMESI FERENC IASCA

Next