Magyar Hírlap, 2010. augusztus (43. évfolyam, 178-202. szám)

2010-08-16 / 190. szám

www.magyarhirlap.hu 2010. AUGUSZTUS 16., HÉTFŐ INTERJÚ MAGYAR HÍRLAP KALLÓS ZOLTÁN A MAGYAR NÉPI KULTÚRA ÉS A JÖVŐ ÖSSZEFÜGGÉSEIRŐL, A TÁNCHÁZMOZGALMAK ÁTFOGÓ SZEREPÉRŐL ÉS A KÖLCSÖNHATÁSOKRÓL Remény a szép hajnal eljövetelére DOMONKOS LÁSZLÓ Nyolcvanötödik évében jár, de nem­rég Pomázon megnyitotta a Magyar Vár Alapítvány táborát, aztán már ismét Erdélyben tanul és terjeszti a magyar népdal- és néptánckultúra alkotásait. Kallós Zoltán Kossuth - díjas néprajzkutató, népi kultúránk élő klasszikusa szerint a magyarság Kárpát-medencei megmaradásá­nak alapvető feltételei közé tartozik, mennyire tudja megőrizni és magáé­vá tenni évezredes népművészetének nagyszerű darabjait.­ ­ A hetvenes évek első felében szin­te robbanásszerűen fedezte fel ma­gának újra Erdélyt s vele a magyar népi kultúrát a fiatal anyaországi értelmiség tekintélyes része. Az ek­koriban szuk­oló és mindinkább kiszé­lesedő táncházmozgalom és általá­ban a népművészet megismerése mit tudott hozni a huszadik század végi magyarságnak? - Máig nagyon elgondolkodta­tó, miért félt annak idején a hatalom annyira a táncházmozgalomtól, Ma­gyarországon és Romániában egy­aránt. Ne feledjük: az akkori fiatalok legtisztábban látó, legértelmesebb ré­tege tette magáévá a néptánc, a nép­dalok világát, persze az ifjúság örök mohóságával és szélességével. Nem véletlen, hogy a kezdetektől annyira támadták a már akkor is „magyarko­­dónak” becsmérelt, „népieskedőnek” csúfolt rendezvényeket, írókat, moz­galmakat... Az elorozott, végleg meg­semmisíteni akart nemzettudat min­den külön szervezés nélkül, spontán módon kereste és találta meg ezt a bú­vópatakot. A tánc, a zene, a dal nyel­ve az, amit a világon a legjobban lehet érteni. Ezen keresztül sok mindenre ráérezhet az érzékeny és fogékony fi­atal lélek. A táncház egymagában ké­pes összefogni a világ magyarságát, ez óriási dolog. Ad valamit, amit ellensé­geink nagyon nem szívelnek. Termé­szetes, hogy minderre csak az lehetett a reakció, ami.­­ A Mezőséget, ezt a különleges és fájdalmas sorsú erdélyi tájegységet mutatta be most Magyarországon, Wass Albert, Makkai Sándor, Ráko­si Viktor híres könyveinek vidékét, Sütő András szülőföldjét, ahol a ma­gyar népi kultúra legősibb bölcsőinek egyike található. Nem példázza va­jon fájdalmas elfeledettségében, is­meretlenségében, rohamosan pusz­tuló, sorvadó szórvány mivoltában, ugyanakkor mind erőteljesebb fel­támadni akarásában a Mezőség az egész jelenlegi Kárpát-medencei magyar „ alaphelyzetet ” ?­­ Nem annyira tragikus a hely­zet, mint első pillantásra látszik. Az­zal, hogy megindult és kiszélesedett a táncházmozgalom, olyan tudati fo­lyamatok is megindultak, amelyeket, hála istennek, már nem lehet megál­lítani. Odahaza, Erdélyben már annyi magyar népi együttes, néptánccso­port, népdalkor van, hogy jószerével nem is tudjuk számba venni, ponto­san nyilvántartani valamennyit. Jobb­nál jobb együttesek, tartalmas tanfo­lyamok mindenfelé. Az augusztus 8 és 16. között Válaszút helységben meg­rendezett néptánctáborra legalább háromszáz-négyszáz résztvevőt vár­tunk. És hány tábor, hány rendezvény van csak ezen a nyáron... Összefonód­nak a dolgok. A magyar és a szomszé­dos népek zenéjében gyakran és joggal beszélnek kölcsönhatá­sokról, az év­százados közös élet számos következ­ményéről. Ám amint egy kis tér nyílt, megmutatkozott, milyen örvende­tesen nagy a magyar hatás - ennek következményeit ki kell használnunk. Miként azt is, hogy újabb és újabb nemzedékek hódolnak a népdalnak és a néptáncnak - nálunk Válaszúton, a táborban egy hét alatt harminc nép­dalt tanulnak meg a gyerekek. A kö­zös éneklés pedig tudvalévően közös­ségformáló erő. Magyarságunk alapja, hogy anyanyelvünkön őseink dalait énekeljük, táncaikat járjuk. Ez a meg­maradás egyik garanciája. - A magyar élet tavasz óta biztató irányba fordult. Mit és hogyan adhat ebben a helyzetben a jövőnek a nép­művészet, a népi kultúra? - Aki egyszer belekóstolt ebbe a világba, örökre benne marad. Ezért mondhatom, hogy van okunk az op­timizmusra. Kodályék pontosan tud­ták, hogy megfelelő oktatással - és persze hozzátehetjük, megfelelő köz­életi környezetben - a népdal, a nép­tánc megalapozhatja az elkövet­ke­zendő generációk szemléleti, tudati minőségét. Ebben az összefüggésben kulcskérdésnek tartom, amit odaha­za már évek óta próbálunk megvaló­sítani: a nagyarányú, minél szélesebb tömegeket megmozgató oktatást. Vá­laszúton 25 évig nem volt magyarta­nítás az iskolában. Most már tíz éve, hogy van. És ezen belül tanítjuk a ma­gyar népi kultúrát. A környező 22 fa­luból nyolcvan gyerekünk van. Ha így marad, reménykedhetünk egy szép hajnalban.­­ Az új magyar nemzetstratégia a kettős állampolgárság megadásá­tól kezdve számos egyéb elképzelés­sel kiemelt fontosságúnak tartja az anyaország és az elszakított nem­zetrészek közötti kapcsolatokat. Ho­gyan ítéli meg ennek perspektíváit: mennyire lehet ebben a törekvésben közvetítő az a magyar népi kultúra, amely a közelmúltban egyszer már katalizátorszerepet is betöltött?­­ A legteljesebb mértékben köz­vetítő lehet, és annak is kell lennie. A magyar népi kultúrában nincse­nek igazán tájegységi és egyéb hatá­rok. Ami megvan a Dunántúlon, az megvan a Mezőségen is, gondoljunk például a regölésre. A különféle dal­­típusok változatai, a táncok, a nép­szokások. Azt hiszem, ez a közvetí­tő szerep rövidesen növekedni fog. Úgy tűnik, a mostani kormány mind­ezt felmérte, és tudatában van annak, mi mindent is jelenthet ez a funkció a magyar jövő szempontjából. Az az el­képzelés például, hogy az iskolákban kötelező legyen a tanulmányi kirán­dulás az elszakított területekre, ilyen biztosíték lehet. Ehhez hasonló tám­pontokra van szükség. ■ Kallós Zoltán (Válaszút, Románia, 1926. március 26.) Kossuth-díjas néprajzkutató, népzenegyűj­tő. 1946-ban végezte el a tanítóképzőt Kolozsvá­rott, majd a Gheorge Dima Zeneakadémián ta­nult tovább. 1946-1950 között Magyarvistán, majd 1956-tól 1968-ig Lészpeden volt tanító. 1958-ban politikai nézetei miatt rövid időre bebörtönözték. 1969 óta szabadfoglalkozású. A táncházmozgalom egyik megalapítója Kolozsváron, néprajzi gyűjtő­tevékenysége mind az énekes és hangszeres ze­nére, mind a népszokásokra kiterjed; mintegy 15 ezer mezőségi és csángó népdalt őrzött meg az utókornak. Tucatnyi hanglemeze és számos, alap­műnek számító népballadakötete jelent meg. 1992-ben egyszemélyes alapítványt hozott lét­re, amely oktatási, szociális, kulturális téren fej­ti ki tevékenységeit. Kallós Zoltán néprajzi gyűjte­ményét gondozza, nyári kézműves-, népzene- és néptánctáborokat szervez különböző korosztá­lyú és társadalmi kategóriájú csoportoknak. Szak­képzést, továbbképzést biztosít pedagógusoknak, mezőgazdászoknak, legjelentősebb állandó te­vékenysége pedig a környékbeli szociálisan hát­rányos helyzetű négy-tíz éves gyerekek nevelé­se és oktatása bentlakásos rendszerben. Kallós 1990-ban Életfa-díjat, 1993-ban Magyar Művé­szetért díjat, 1996-ban Kossuth-díjat és Julianus­­díjat vehetett át, 2002-ben pedig a Corvin-láncot kapta meg. A Magyarországi Református Egyház tiszteletbeli presbitere és a Magyar Néprajzi Társa­ság tiszteletbeli tagja. SCALLOS ZOLTÁNN: A tánc, a zene, a dal nyelve az, amit a világon a legjobban lehet érteni FOTÓ: CSABAI SÁNDOR

Next