Magyar Hírlap, 2011. december (44. évfolyam, 281-306. szám)
2011-12-23 / 300. szám
Adventus Domini LENTNER CSABA egyetemi tanár Az advent szó jelentése az „eljövetel”, a latin „adventus Domini” kifejezésből származik, ami annyit jelent, hogy „az Úr eljövetele”. A karácsonyt megelőző várakozás az Úr eljövetelében éri el jutalmát. Színszimbóluma a katolikus egyházban a lila, amely a bűnbánatot, a szent fegyelmet és az összeszedettséget jelképezi. A keresztény kultúrkör egyik legnagyobb ünnepe tehát inkább az eljövetelről, másodsorban pedig a várakozásról szól. Az eljövetel, amely a magyar szavak általánosan elfogadott értelmezése szerint a jövőben teljes bizonyossággal bekövetkező eseményt, míg a várakozás, az eljövetel iránti óhajt fejezi ki. A hívő emberek áhítatát is beárnyékolja azonban e szent ünnep folyamán az ország gazdaságának egyre aggasztóbb helyzete, és ebből adódóan a családokra nehezedő nyomás. A múlt hét közepén érkezett hazánkba a Nemzetközi Valutaalap tárgyalódelegációja, hogy az Európai Monetáris Unió válsága miatt lendületét vesztő magyar gazdaságpolitika orvoslására egy készenléti hitelről tárgyaljon. Majd váratlanul csomagolt a delegáció, s hazarepült Washingtonba. Távozásuk következtében romlik a forint árfolyama, esik a tőzsde, emelkednek a dollárban, svájci frankban, euróban fennálló állami, önkormányzati és lakossági hitelek forintra átszámított törlesztőrészletei, és már le is minősítették az országot megint. Kérdés, van-e okunk ünnepelni, amikor egyesek már Magyarország összeomlását vizionálják? A krisztusi tanítás olyan reményt fogalmaz meg karácsony ünnepe kapcsán, amely abszolút bizonyosságot jelent az eljövetelhez. A fegyelem és az összeszedettség áhítatában készülünk a teljes bizonyosságra, Krisztus eljövetelére. A krisztusi tanítás pedig örök érvényű, hiszen háborúk, gazdasági válságok, az embereket tizedelő járványok idején is reményt adott a csüggedőknek. Miért lenne a mostani állapotunk súlyosabb, mint az elbukott forradalmaink, vesztett csatáink és háborúink utáni időszakban? Lássuk be, az 1980-as évektől, a szocialista tervgazdaság összeomlását követően, Magyarországon nem a sokunk által várt vegyes tulajdonú, emberléptékű szociális piacgazdaság alakult ki, hanem a globális kapitalizmus részeivé lettünk. Olyan rendszer része, ahol a kormányok nem képesek a piaci kudarcokat kiküszöbölni, s ezzel a társadalom tagjainak elfogadható jövedelmet, megélhetést biztosítani. Egy olyan neoliberális piaci és társadalmi modell átvételét tanácsolták nekünk, amelyben a fejlett piacgazdaságok erőfölénye érvényesül. És mint tudjuk, a szabad kereskedelem kiterjedése a gyenge fejlettségű országokra a védővámok felszámolását, az állam ellenőrző és szabályozó szerepének háttérbe szorítását követeli. A liberális gazdaságpolitika tehát azoknak az országoknak kedvez, amelyek fejlettek, amelyek képesek arra, hogy a fejletleneket integrálják, gazdaságilag magukba olvasszák. A felzárkózni akaróknak ez hosszabb távon hátrány, hiszen a nemzeti gazdaságuk alapjait számoltatják fel velük. Ez a keserű felismerés negyed század után már társadalmi léptékű Magyarországon. Tudom, sovány vigasz nekünk, de azok a fejlett országok, amelyek a neoliberális piacgazdaság magyarországi megteremtését szorgalmazták, 2007-re maguk is meggyengültek. Az Egyesült Államok az elmúlt négy évben egy év nemzeti jövedelmét veszítette el, az Európai Unió fejlett magja, az eurózóna pedig az összeomlás küszöbén áll. A neoliberális piacgazdaság és a vele együtt járó privatizáció átmenet nélküli, gyors Magyarországra erőltetése és annak elfogadása történelmi hiba volt. A neoliberális gazdaságpolitika egyik fő intézményi háttere a bennünket is sakkban tartó Nemzetközi Valutaalap. Gazdaságpolitikai tanácsai, sőt, elvárásai már harmincnegyven évvel ezelőtt is kudarcot hoztak a felzárkózni akaró Mexikóban, Argentínában, Chilében. És Magyarországra is csődöt hozott az IMF által javasolt gazdasági szerkezet, hiszen 2008 októberére a magyar állam pénzügyileg összeomlott, pedig követte az IMF 1970-es évek óta adott tanácsait, amelyek a rendszeressé váló IMF-hitelek kényszerű velejárói voltak. Ezek után engedtessék meg nekünk, hogy az IMF-hitelt ne a bank kizárólagos tanácsai alapján használjuk fel, hiszen gazdasági függetlenség, nemzeti önrendelkezés nélkül nincs tartós felzárkózás, nem lesz stabil gazdaságpolitika, így, advent és karácsony időszakában nyerjünk arról is teljes bizonyosságot, hogy a magyar állam újjászervezése a helyes út. Abban a formában, ahogy az Új Széchenyi-terv a fejlesztéshez nyújt stratégiát, ahogyan a Széll Kálmán-terv az ésszerűtlen és adósságnövelő, éppen ezért fenntarthatatlan ágazati rendszereket formálja át, míg a Magyary Zoltánközigazgatás-fejlesztési program a közigazgatás megújulásának ad keretet . Komor gondolatok járnak mostanában mindannyiunk fejében. Pedig ez a megújulás 2011 adventjének és karácsonyának üzenete. ■ E-mail: levelezes@magyarhirlap.hu; Telefon: +36-1-887-3257 Kedves Olvasók! nH ! A Magyar Hírlap fenntartja a jogot, hogy a szerkesztőségbe érkező leveleket, illetve meg nem rendelt WsSaul cikkeket szerkesztett vagy rövidített formában közölje. Kéziratot nem küldünk vissza és nem őrzőnk meg. ImIPIm Szombat és vasárnap kivételével 12-től 14 óráig várja hívásukat a rovat ügyeletes szerkesztője.IímSN Telefon:+36-1-887-3257. Ha kéri, visszahívjuk. jfgMM E-mail: levelezes(S)magyarhirlap.hu ibib) Hol a nemzeti elkötelezettség? Furcsa képződmény a Magyar Nemzeti Bank monetáris tanácsa: kamatot emel, ha kell, ha nem. Hivatkozik arra, hogy inflációs célok miatt vagy éppenséggel a befektetői bizalom érdekében. Nos, ami a befektetői bizalmat illeti, az akkor növekszik, ha az ország pénzügyei kiegyensúlyozottak, és garantált a megfelelő hozammal való megtérülése az államkötvényeknek. Ismeretes, hogy a közelmúltban Olaszország hétszázalékos kamatszintjét már nehezen kifizethetőnek ítélték a közgazdászok. Talán az is ismert még, hogy a londoni elemzők ez év végén hatszázalékos kamatszintet vártak, prognosztizáltak hazánkra. Mindemellett tény, hogy semmiféle túlfogyasztás nem történt az országban, nincs áruhiány sem, ami éppenséggel a túlfogyasztásból következő inflációt okozhatná. Ellenben ha van áremelés, akkor az a tudatos, évtizedes, az energialobbi által véghezvitt árnövelés. Ilyen árnövelés azonban a spekulatív kategória, amelynek éppenséggel a nemkívánatos gazdasági hatásai ellen, és nem annak felerősítésére kellene az MNB monetáris tanácsának értelmesen, hozzáértéssel reagálni! Utóbbi két kamatemelésével az MNB közel kétszázmilliárddal növelte az ország kamatkötelezettségét, így aztán a befektetői bizalmat nem növeli a monetáris tanács döntése, csupán pénzt ajándékoz a meggondolatlan, félszázalékos dobálózással és éppenséggel rontja a gazdasági - pénzügyi viszonyokat! Nem létezik nemzeti bank nemzeti elkötelezettség nélkül! De már nem kevés ideje sem ésszerűség, sem elkötelezettség nem fedezhető fel, sokkal inkább ellenséges magatartás. Úgy tűnik, hogy Simor úr nem a magyar gazdaság és fizetőképesség érdekében lép fel, hanem amolyan kívülálló és leckéztető jellegű magatartást vett fel, ami inkább kollaborál a spekulatív nemzetközi tőkével és a devizaspekulánsokkal. Varga József gépészmérnök Schweitzer levele Nemrég láttam az Albert Schweitzerről készített új filmet. Úgy érzem, szólnom kell a tudós orvos és a magyarok kapcsolatáról. Afrikai kórházában több magyar orvos is dolgozott, róluk, munkájukról nagyon jó véleménnyel volt. Ezt egyik levelében írta nekem. A Schweitzer család egyébként Svájcból származik. A vallásháborúk idején a család egy része Elzászba, másik részük Magyarországra menekült, így ha a budapesti telefonkönyvben találhatók Schweitzerek, könnyen lehet, hogy távoli rokonai a tudós orvosnak. Schweitzer István - a Horthy-hadsereg altábornagya - 1940-ben vezetője volt annak a katonai delegátusnak, amely az 1848-as szabadságharc zászlóit hozta haza a Szovjetunióból, Rákosi Mátyásért cserébe. (Az ötvenhat darab zászlót 1849-ben a cári hadsereg zsákmányolta a honvédseregektől. Aztán öt évig sem voltak itthon ezek a zászlók, amikor a szovjet hadsereg katonái újra elvették őket. Aztán 1948-ban újból hazakerültek a szabadságharc centenáriumára.) Nos, Schweitzer altábornagyot és családját 1951-ben nagyon sok sorstársukkal együtt kitelepítették Budapestről Polgár községbe. Mondani sem kell, embertelen körülmények közé. Az altábornagy gondolt egy merészet, levelet írt Albert Schweitzernek, amelyben beszámolt szomorú sorsáról, és kérte az akkor már világhírű névrokont, próbáljon rajta segíteni, írjon egy levelet az ügyében Rákosinak. A tudós teljesítette a kérést, és a sötét lelkű diktátor, talán Schweitzer neve miatt is, rövid időn belül visszaengedte Budapestre az altábornagyot, sőt, budai házát is visszaadatta. E történetet nekem mint a Magyar Schweitzer Társaság elnökének, 1967-ben maga az idő, akkor már a kilencvenéves, idős főtiszt mesélte el. Oláh Vilmos, Siófok semmitmondó, az oktatást ellehetetlenítő intézkedése az ifjúságot érzelmi szakadékba hajtotta. Ez a generáció különböző viágnézetű, gondolkodású fiatalokból áll. Ma, amikor a kormány tevékenysége arra irányul, hogy visszaállítsa azt az oktatási formát, melyet nemzetinek vallunk, és ami az erkölcsileg is magasabb rendű tudást adja. A szavak, amelyeket a vonaton hallottam, rámutatnak arra, hogy nem lehet félvállról kezelni a fiatalokat, nem lehet lekezelő hangnemben beszélni velük. Akik ezt csinálják, vagy nem tanultak a történelemből, vagy érdekli őket az 1848 -as márciusi ifjúság és az 1956-os egyetemisták serege, akik életüket áldozták nemzetünk érdekében. Nem veszik észre, hogy romlik, bomlik nemzetünk, és a fiatalokat a közömbösség és a cinizmus veszélye fenyegeti? Csak velük, általuk lábalhatunk ki abból az adósságcsapdából, amelyben 1945 óta vergődünk, a jóvátételek, a kölcsönök, mind a rabszolgaság jármait jelentették, s jelentik ma is. Történelmünk során az élősdik sokasága volt rajtunk, tegnap Moszkva, ma Washington, a proletárdiktatúrából a szociálliberális anarchiába? Csúszunk lefelé a lejtőn, amit az IMF és a Világbank urai építettek nekünk. Azért kellene vigyáznunk a fiatalokra, mert ők azok, akik még megállíthatják mindezt. Vitéz Balogh Imre, Vác 56-os Vitézi Lovagrend törzskapitánya az imádságba, mintha évek távolából forrna össze a régi fohász. Másnap már eltökélten tette meg a kitérőt a templomhoz, az idős nénik mutatták a neki szánt padot. Mély nyugalom szállta meg ezután minden alkalommal a templomban, s valami furcsa vágyakozás a teljességre. Addig azt érezte, méghozzá egyre jobban, hogy üresség tátong a lelkében. A ferences házfőnöknek beszélt arról a meglepő hívásról, amit legbelül hallott. A szerzetes atya várakozásra intette, hiszen mindketten kezdték érteni, az Isten valami új útra kezdi hívni. Érlelő időt szánt a fiatalembernek, hogy a megszólításra igaz választ tudjon adni. Az idő szelíd türelemmel fogta közre őt, letisztította indulatait, fegyelmezte akaratát, hogy aztán annál szilárdabb elhatározásra bírja. Végül papi szemináriumba jelentkezett, s néhány év múlva pappá is szentelték. Linde László már nem szolgál fel, de szolgál. Istennek és az embereknek. Szigethalmon plébános, és igyekszik befejezni a templom építését, melyet Gyulaffy Pál, a régi plébános kezdett el Trummel Imre tervei szerint, az akkori képviselő-testületi tagok támogatásával. Már ott magasodik az utak elágazásánál, bár tornya még nincsen, hogy vigyázhassa a várost. Bizonyára majd elkészül az is, és persze az új plébánia is elkészültére vár, hogy nyugodt otthont adhasson Linde Lászlónak. Földes Károly, email Fiatalok, övék a jövő A vonaton utazva hallottam egy csoport fiatalt beszélgetni. Pesszimisták voltak az ország jövőjét illetően, szavaikba néha cinizmus is vegyült. „Ha önálló akar maradni ez a nemzet, akkor annyi lesz neki...” - mondták. Ifjúság. Látszólag csak egy szó. A valóságban sokkal többet jelent: lendületet, erőt, tudást, élni akarást, a nemzet jövőjét. Ma az ifjúság a legnagyobb krízisét éli át. Visszatekintve a szociálliberális kormányzat ténykedésére, a kultusztárca csapongó. Akit az Úr szólított Advent bensőséges hangulata juttatta eszembe e következő különös történetet. Fagyos nyalábokká állt össze a köd, ahogy leereszkedett a volt Mártírok útja macskaköveire. Idős aszszonyok alakjai tűntek föl, ahogy a budai ferencesek templomához igyekeztek. Síkos jégkockákkal rakta ki a november a járdát, összekapaszkodva támogatták egymást. Hirtelen felfigyeltek egy közeledő fiatalemberre, aki előbukkant a ködből. Megszólították, amikor odaért hozzájuk a hajnali sötétségben, beszélgetni kezdtek. Behívták a templomba, nem kellett sokat győzködni, kívánta már a csöndet. Gyerekkorában nem volt idegen számára Isten háza, járt oda eleget az édesanyjával, amíg élt. Egyedül nevelte őt, apja elhagyta őket. A fiú érettségi után pincérnek tanult, most is egy éjszakai műszakot követően hozta ide a lába. Itt ült, értette és követte a misét, olyan természetesen kapcsolódott bele Ilyen a hazai baloldal Olvasom a Wekerle Sándor egykori miniszterelnökünkről szóló életrajzi kötetben, hogy „a színmű azonos, a színészek cserélődtek ki, és csak biológiai ok, vagyis a koruk miatt!... ” Akkor is, napjainkban is, az Országgyűlésben az ellenzék célja bármi áron a kormány megbuktatása, még úgy is, ha ezzel hazánk katasztrofális helyzetbe sodródik. Az 1920. évi katasztrofális tragédiánkért se egyedül Trianont hibáztassuk. Előkészítették azt már a korábbi országgyűlési acsarkodások, liberálisok, szocialisták, császárok és királyok és a kommün. Ellenségeink csak a lehetőséget használták ki, hogy szétvertük a honvédségünket, nem tudtuk megvédeni hazánkat. Jobb lenne, ha ilyen viharos világpolitikai helyzetben a hazai baloldal szüneteltetné lejárató akcióit. Hábel György ny. MÁV-mérnök-főtanácsos