Magyar Hírlap, 2016. július (49. évfolyam, 153-178. szám)

2016-07-23 / 172. szám

2­11­. JÚLIUS 23. ­. Mikszáth K­ál­m­ár­ : Magyarország lovagvárai (9.) A várak királya. Az 1889-ben írt gyűjtemény 1926-os Révai kiadása alapján Ha Hunyadi János nem tett volna semmit, csak azt, hogy ő nevelte Mátyás királyt, már azért is híres lenne. Vagy ha nem csinált volna egyebet, mint hogy ő építette fel Vajdahunyadot, már abból is ráismernénk, hogy nagy embernek kellett len­nie, aki koránál magasabban szárnyalt. De hát Hunyadi János csinált még egyebet is. Szent István királytól kezdve le egész Deák Fe­­rencig, keresztül-kasul nyitogathatjuk, für­készhetjük Clio fiókjait, míg egy olyan nagy alakra találunk, mint Hunyadi János. Azaz, hogy nem találunk. Minden csodálatos, ami az ő keze nyomát viseli. Még ez a vár is, mely a Zalasd vize felet­ti sziklán kevélyen hirdeti a középkor fényét, művészetét és ízlését. Szinte megismerni, ki mit épített e kolosz­­szális tündérszépségű várból. Ezek a karcsú tornyok, e remekei a csúcs­íves építészetnek, ezek a szép cirádás erké­lyek, e klasszikus kidudorodások, ezek a Hu­nyadi Jánoséi. A rendetlen, összegyömöszölt bástyák, erődök szembosszantó melléképületek a Bethlen Gábor manupropriája, meg a többi tulajdonosoké. Mert sok kézen járt a vár. Mátyás király fiá­ra, Korvin Jánosra hagyta, ki itt tartá egyszerű udvarát, melyben Fráter György is apród volt. Corvin már ekkor mondogatta, felismervén a fiú nagy tehetségeit: - Keserves lesz még ez a te buksi fejed Er­délynek, ha idejekorán le nem szelik. Corvin halálával nejéé lett a vár, majd zálog­képpen (tizenkétezer forintban) az enyingi Tö­rökökhöz jutott, ezek kihaltával a fejedelemre, Bethlen Gáborra szállt. Egy Bethlen-leány (Katalin) révén, aki a ka­landos Zólyomihoz ment férjhez, Zólyomiaké lett Vajdahunyad, kik apa és fiú fejedelemség­re vágyván, börtönből börtönbe vándoroltak s nóták útján a vár kézről kézre járt. Apafy Mihály uram őnagysága »holmi tar­tozások« fejében Thököly Imrének adta. De Zólyomi Miklós sem pihent s a portánál örökké mozgatta a maga dolgait. Apafy uramra nemegyszer reccsentettek rá. Egy eredeti levél fenn is maradt. Atyámfia! Zólyomi a fényes portánál panaszkodott, hogy Hunyad vára Thökölynél van. Barátom uram, ez nem illet. A dicsőséges szultán pa­rancsa, hogy Zólyominak minden vagyona visszaadattassék. Ezt tehát megértsd. 1667. június 15-én. Kara Musztafa, kaimakám. A jámbor természetű Apafy (akivel ilyen hangon beszélgettek a szultán vezérei) ijedten rohant Teleky nyakára a levéllel: - Lássa Teleky Mihály uram, mit cselekszik. És Teleky Mihály uram látta is - mert ő jól tudta azt, hogy Kara Musztafa levele csak any­­nyit jelent: »Küldjetek ismét egy kis pénzt.« Vitte is rögtön a levelet Thökölyhez.­­ Láthatja kegyelmed, mit kell csinálni. Thököly is látta, mindjárt összecsomagolt egypár zacskó aranyat s küldte Telekynek, Teleky pedig Musztafának, visszatartván ma­ga számára is valamicskét. így ismétlődött ez igen gyakran, míg vég­re Zólyomi halálával teljesen háborítlanul szé­kelt Hunyadon Thököly, fényes udvart tartván ott német őrséggel. Hogy miből állt az akkori »fényes udvar«, mutatja a hunyadvári lajst­rom, amely szerint a várnak az őrségen kívül a következő személyzete volt: Egy várnagy, egy gazda, egy rationista, kulcsár, káplán és egy diák. Ezek valamennyien ezerkétszázkét fo­rintba kerültek évenként. Talán fölösleges mondani, hogy Thököly Imre is nótába jutott, s a vár Apafyé, majd az Apafyak után a kincstáré lett. Minden gazdájánál sok viszontagságot ál­lott ki, de megaláztatást csak ennél. A kincstár ugyanis 1852-ben a bezirkereket szállásolta el a Hunyadiak büszke várában. A modern idők nem nagyon kedveznek a váraknak. Szerepük elmúlt, mert hasznuk el­múlt. A legerősebb sasfészkek is leomlottak. Idők foga, háborúságok zivatara, emberek kö­zönye, gondatlansága, királyok taktikája sok vár elpusztulását okozta. Vajdahunyad is sokszor járta már a végét. De hatalmas megalkotója olyan talizmánnal látta el, hogy minduntalan felújult. A nagy Hunyadi művészetet hagyott lehelni a kövekbe. A kövek szilárdsága nem mentette vol­na meg Hunyadot, de a művészet lehe pa­­rancsolón hirdeti rajtuk: »Nekem meg kell maradnom.« Áll is romjaiból régi fényére, formájára visz­­szahozva. Talán éppen szakasztott olyan, mint új korában. Alant a kis Zalasd patak csörög rej­telmesen. Fenn a szép tornyok, fülkés bástyák csalóka igézetbe fogják a vándort. Mohón tapad szeme a cikcakkos, százféle ab­lakokra, hogy nem jelenik-e meg valamelyik­ében Hunyadi János, sisakos fejével, vállára bo­ruló hullámos hajával, vagy a szelíd arcú nagy asszony, Szilágyi Erzsébet, előkiabálva valahon­nan a gyerekeket: »Laci, Matyi, hol vagytok?«. Ezüstcsengésű angyali ének Ünnepélyesen búcsúztatták el a három óbudai harangot: „Mielőtt útnak indultak, hogy majd hadiszerekké formálódjanak át, virággal díszí­tették fel mind a hármat: az öreg harangot, a ko­molyan kongót, a kisebbet, a szelíden zengőt és az angyalok énekére emlékeztető, ezüstcsengé­sű »harang-fiút«” - írta kereken száz esztendő­vel ezelőtt, 1916-ban a Tolnai Világlapja. Az el­ső világháború idején - honvédelmi miniszteri utasításra - országosan, sorozatosan rekvirál­­ták hadi célokra a harangokat, s egyfajta hagyo­mány alakult ki sebtében, amelynek részeként ünnepélyesen, méltóságteljesen búcsúztatták el a közösségek a tőlük csekély térítés ígéretével el­vett öntvényeket. A Magyar Katolikus Lexikon ugyanezt így fogalmazza meg: „Hadba vonuló harangjaikat a hívek országszerte heves érzelem­nyilvánításoktól kísérve búcsúztatták.” Az idős asszonyok megkönnyezték a hazának felajánlott áldozatot... Példaként említik, hogy Nógrád és Komárom megye területéről az első világháború­ban a harangok csaknem hatvan százalékát hasz­nosították hadicélokra. A hatóságok­­ a követke­ző évben hivatalos átiratban is megfogalmazott - álláspontja az volt, hogy hazánkban a történel­mi és művészeti értékkel rendelkező harangok száma oly csekély, hogy „az ország túlnyomó ré­szében egy harang sem maradna meg”. Mindazon templomoknál, amelyeknek egyébként nem ma­radt volna harangja, vallási célokra egy - mégpe­dig mindenütt a legkisebb - meghagyandó. A ha­tóságok pedig háború idején kérlelhetetlenek és kizárólagosak, nem tűrik az ellenkezést... A ha­rangérc pedig különleges érték! Ugyanez a fém­anyag, miután a díszítésétől megfosztották, né­hány héten belül már nem komolyan kongott, nem szelíden zengett, s az angyalok énekét sem idézte ezüstcsengésével, hanem a pusztítás mo­raját dübörögte dörgedelmes ágyúszóval. (SZPA) Képírás (1­3 . ) Az első világháború éveiben a hívek heves érzelemnyilvánításokkal búcsúztatták országszerte az elrekvirált tárgyakat" 0­0 2­3 A MAGYAR HÍRLAP HÉTVÉGI MELLÉKLETE

Next