Magyar Hírlap, 2018. szeptember (51. évfolyam, 203-227. szám)

2018-09-01 / 203. szám

A Magyar Hírlap hétvégi melléklete 2018. szeptember 1. Szerkesztette: Petén Péter Művészeti vezető: Salát Zalán Péter Lélekfaragás Minamoto no Hitoshi: Múlandóság Minden művünk a semmiségbe téved, akár a csónak, hullámtól dobálva. Csöndes halálé lesz a hangos élet. Mi marad itten? Egy árnyéknak álma. Fordította Kosztolányi Dezső K­o k e s­h­i és kabu ki 99Elhoztam tőle vagy száz ki mentem, kocsival ló babát. És novemberben jött értem, nyolcvanhét . Bár eredetileg óvó-tanítónő, rajztanár és iparművész, mégis gyermekkori vonzódá­sa Japánhoz kihatott egész életére. Végül a japán fababa, a kokeshikészítésben talál­ta meg hivatását, amivel addig jutott, hogy művészetét a Felkelő Nap országában is el­ismerik. A kokeshiről írt mesekönyvével, a Szakurával lett ismert itthon, de idén nyá­ron például kabuki (japán színházi) babát készített a Pesti Vigadó és a Magyar Mű­vészeti Akadémia közös színházművésze­ti kiállítására, a Kulisszatitkokra. Tóth-Vá­­sárhelyi Réka díjnyertes iparművésszel kultúrsokkról, összetört bicikliről és japán közmondásokról beszélgettünk. - Még mielőtt jobban belemennénk pá­lyafutásának részleteibe, tisztázzuk, mi is pontosan akokeshi? - Fából esztergált és faragott, kifestett ba­bafigurák, amelyeket a japán középkor­ban, az Edo-korszakban (1603-1868 - a szerk.) kezdtek el készíteni földművesek ke­resetkiegészítésképpen télen, amikor nem volt munkájuk a rizsföldeken. Edénykéket, rizsestálkákat faragtak, a maradékból pedig a gyerekeiknek fababákat. Kezdetben csak Észak-Japánban gyártották a ma klasszikus­nak mondott, úgynevezett dento kokeshiket. A babákhoz nagyon sok hiedelem kapcsoló­dott - Japánban amúgy is legalább kétszázöt­ven babatípust tartanak számon. A régi ko­rokban abban hittek, amikor még nagy volt a gyermekhalálozási arány, hogy a gyerme­kek lelkét őrzik ezek a babák. Úgy gondol­ták, amíg fel nem nő a gyermek teste, addig a lélek nem tud beleköltözni, ezért adtak ne­ki egy kokeshit, hogy a baba őrizze a lelkét. Amikor aztán felnőtt, és úgy gondolták, hogy már eggyé vált a teste és lelke, máglyán fel­áldozták a babát az isteneknek köszönetkép­pen, amiért segítették a gyermeket. Azt is tartották ugyanakkor, hogy a meghalt gyer­mekek lelkét is őrzi. A legelterjedtebb hi­edelem azonban az volt, amikor még csak a dentő, hagyományos gömb fejű, hengeres testű babák léteztek, hogy gyógyító hatásuk van, gyógyító eszközként kezelték őket. Ak­kor kezdtek elterjedni Japán-szerte, ugyan­is a forróvizes fürdők területén árulták őket a földművesek, egyrészt szuvenírként, a gyó­gyulni vágyók pedig masszírozásra hasz­nálták őket, a babával dögönyözték vállukat, nyakukat, ami persze segített rajtuk, innen­től kezdve gyógyító erőt tulajdonítottak a ba­báknak. Azt is mondják, hogy amelyik ház­tartásban van kokeshi, ott jó lesz a termés. Ilyen óvó, védő funkcióval látták el a babá­kat. Eleinte csak a földművesek készítették, klasszikus mesterség volt, apáról fiúra szállt. A művészek az 1940-es években fedezték fel maguknak a kokeshit, de nekik túl sok meg­kötöttséggel járt a dento babák készítése, így alakult ki a kreatív kokeshi, a sosaku. Amit én is csinálok. - Olvastam arról, hogy gyermekkora óta rajong Japánért, mi fogta meg benne először? - Tíz éves koromban két-három évig japán szomszédaink voltak, akiket nagyon meg­szerettem. Akkor fogott meg a japán kultú­ra, és azóta is velem maradt. Az volt a célom, hogy érettségi után kijuthassak Japánba, de akkor - a rendszerváltozás idején - ez nem jött össze. Óvónő, tanítónő és rajztanár sza­kon végeztem, aztán az Iparművészeti Egye­temen, posztgraduális képzésen rajztanári és textiltervező diplomát szereztem. - Mikor jutott el először Japánba? - A Monbusho japán állami kutatási ösz­töndíjjal 2002-ben utaztam ki. A Kobe Egye­temen két évig vizsgálhattam a japán mű­vészeti nevelést. A módszertant kutattam. Nagyon szépnek és esztétikusnak tartok mindent, ami Japánban van, ezért kíváncsi voltam arra, ezt hogyan tanítják meg, hon­nan tudják, mi az a szép, a harmónia, hol vannak az egyensúlypontok. Rájöttem, ebbe beleszületnek, ezzel együtt nőnek fel. Ami­kor kimegy a gyerek a kisboltba, és vesz egy csomag csokit, már abban is ott van ez az esztétika. Ez egy életforma, látásmód, amit nem lehet tanítani, ebbe születni kell­ , amikor vissza­­vesen” - Eközben akadt rá a kokeshire? - Igen, de akkor még csak gyűjtögetőként. Kijártam bolhapiacra, és egyszer hazavittem a kollégiumba egy gyönyörű szép, porcelán­fejű, selyemkimonós babát. Ez egy házőr­ző babatípus, a bejárati ajtóval szembe te­szik, hogy összegyűjtse a gonosz és rossz szellemeket, ne engedje őket a házba bejut­ni. Azonban amikor elköltözik a család, ak­kor ezt a babát el kell égetni, soha nem sza­bad tovább vinni, mert kiengedné máshol a rossz szellemeket. Igen ám, de amikor haza­vittem, ezt még nem tudtam, csak a szép ba­ba érdekelt. A kollégiumban aztán az egyik magyar lány mesélte el ennek a szokásnak a jelentését, ezért aztán nagyon szomorkodva, de kivittem a tévészobába, hogy mégse ná­lam legyen. Ezek után kezdtem komolyabban utánanézni annak, hogy melyik babatípus milyen, és akkor botlottam bele a kokeshik­­be. Mivel azoknak nem volt olyan háttértör­ténete, ami rosszat jelentett volna nekem, el­kezdtem őket gyűjteni. - Mi tetszett meg bennük? - Mindig szerettem a fa érintését, letisz­tultságát. Aztán már itthon, amikor 2005- ben megszületett a nagyobbik lányom, hir­telen ötlettől vezérelve készítettem neki egy kokeshi mesekönyvet. Folytatása a III. oldalon Az út a cél

Next