Magyar Hírlap, 2019. április (52. évfolyam, 76-99. szám)

2019-04-11 / 85. szám

publicisztika@magyarhirlap.hu Vélemény és vita „A hit szent, a vélemény szabad” „Megfosztották, amitől lehetett, (...) egy irodalmi köntös alatt politikai dugárut csempészgető intellektuelcsoport karmaiba került, s ez a kényszerű frigy volt egyik oka meghasonlásának” A gondolatjel Nem a nem kerek évforduló jut­tatta eszembe, hanem egy má­sik költő. Aki még 1965-ben óriá­si vihart kavart kötetében hatalmas poémával tisztelgett előtte. Azt ír­ta róla többek között, hogy „itt fek­szel az út másik felén, mert neked ez se jutott, / legalább ennyi otthon, legalább ennyi haza, legalább ennyi föld, / te a Világot-Közvetlenül-ki­­mondó, aki a Mindenség-ország vi­dám / fiának születtél, s lettél Ma­gányosság-ország őgyelgő, tűnődő ha, / Bánat-erdők nyugtalanja, vál­­ladon érc-nehéz eperlevelekkel”. Juhász Ferenc József Attila sír­ja című verse a híres-nevezetes Harc a fehér báránnyal című kötet­ben persze nem előzmények nél­küli. Már közvetlenül halála után, 1937 decemberében azt írta a „sí­nekre térdepeltetettről” a magyar irodalmi publicisztika egyik leg­nagyobbika, Bálint György, a fájda­lom zsenije volt. („Mint gondolatjel, vízszintes a tested”, idézte meg Jó­zsef Attila Kosztolányit búcsúztató költeményét.) Máig legnagyobb irodalomtörté­nészünk, Szerb Antal szerint helyét a magyar irodalomban és költészet­ben még csak megközelítőleg sem lehet meghatározni. Nagy írónk, Déry Tibor ritka megindítóan tár­ja elénk a véget: „Ravasz, kemény és számító akart lenni, s az idegeiben rekedt ifjúsága minduntalan meg­hazudtolta, átszüremlett arcjáté­kán, kicsillogott mozdulataiból: egy ügyetlen kölyökkutyára hasonlí­tott, aki farkasszerepre készülődik. (...) Ezért nem akart semmit ingyen elfogadni ott, az elmegyógyintézet­ben, ahol már mindent elfogadha­tott volna. Cigarettára gyújtott, sírt, és kiszámította, barátai mit költe­nek rá a cigarettára. Az ajándékba kapott tortát, mandarint eldugta, továbbajándékozta. (...) Egy ember­séges rendért folytatott küzdelmé­ben így alulmaradván, minthogy más emberben nem akart kárt ten­ni, Attila önmagát ölte meg. Ezt vé­giggondolva, feléje fordultam, hogy megölelem még csontváz alakjában is.” Féja Géza pedig így összegez: „Mindentől megfosztották, amitől lehetett, talán még életének legna­gyobb érzésétől is (...) a magányos költő egy irodalmi köntös alatt po­litikai dugárut csempészgető intel­lektuelcsoport karmaiba került, s ez a kényszerű frigy volt egyik oka végső meghasonlásának, (...) ekkor már a világhoz intézte monológját, csak néha néha törte át komorságát az elégia, ráismert egyéni áldozatá­nak nagyságára, és sírt, mint Krisz­tus az Olajfák hegyén.” Azután, úgy tűnt, minden meg­oldódott, a helyére került, legalább utólag. Születésnapja ezer százalék­ban méltán lett - csodák csodájára már 1964-ben! - a magyar költészet napja. Lassacskán végre minden - vagy legalábbis majdnem minden -megjelenhetett róla, életének nem egy izgalmas, rejtett részletétől sze­relmeiig vagy a kommunista párt egyéb aljasságaihoz tökéletesen méltó alantas eljárásáról vele szem­ben. És végső nagy, profetikus felis­meréséről: „Talán dünnyögj egy új mesét / fasiszta kommunizmusét - / mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arra való, / hogy ne le­gyen a gyerek hiába, / s ne legyen szabad, ami jó.” De az úgynevezett rendszer­­változás után hirtelen vala­mi történt. Szülővárosom egye­teme, amely - Kádár-rendszer ide, szovjet hódoltság oda - büsz­kén viselte a nevét, egyszer csak eldobta azt. És csak Szegedi Tudo­mányegyetem lett a József Attila Tudományegyetemből. Hogy miért is? Talán a város több évtizedes sztálinista hagyományai­hoz igyekeztek hűnek maradni? Vagy a „Pol Pot megye” csúfnév­hez, hogy a még Kádárékat is jobb­oldali, revizionista elhajlónak tar­tó Komócsin-klán szelleme előtt tisztelegjenek? Vagy csak egysze­rű ostobaság, korlátoltság, szánal­mas túlbuzgóság volt az ok? Vajh, ki tudja? Mondhatnánk, mit számít ez ma már, hiszen van költészet napja minden év április 11-én. Igaz, most éppen a már szinte egyedüliként a József Attila nevét viselő főváro­si, Cházár András utcai kollégiu­mot akarják megszüntetni, amely hosszú évek óta minden budapes­ti kollégium tanulóinak rendezett nagyszabású szavalóversenyt a köl­tő születésnapján. De különben a zsenik halhatatlanok, a költészet hatalma örök, és végső soron ezen a földön minden és mindenki úgy van, ahogyan ő írta: „Éltem­­ és eb­be más is belehalt már.” Csakhogy legnagyobbjaink­­ra, hisszük vagy sem, vigyázni kell. Mint a gyermekeinkre, mint a szü­leinkre, mint a hazánkra. Rá, ki­nek már több mint nyolc évtizede mondható, hogy mint gondolatjel, vízszintes a tested, különösen. Hi­szen ő maga volt a gondolatjel. Domonkos László író 7 2019. április 11., csütörtök „Úgy látszik, szükséges, hogy vers írassák, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye” A Költészet Könyve Vitéz Ferenc irodalomtörténész A költészet nem valami távoli do­log. Az egész élet csupa költészet. Itt áll lesben az utcasarkon, bármelyik pillanatban lecsaphat ránk. A köl­tészet rejtélyéről mondta ezt Borges, az argentin író, aki Az első magyar költőhöz című versében Janus Pan­­noniust szólította meg. Földrészek s évszázadok távolából soha nem ta­lálkozhattak, valami mégis össze­köti őket, a szavak titkos szerelme, a jövő korok „tilos szerkezete” mellett a szorongás: vajon nem csak árnya­kat és gyönge visszhangokat ker­gettek-e. S kérdezem József Attila és Márai Sándor születésnapján, hogy nem csak gyönge visszhang-e ma a költészet, amely az ember égi és föl­di létezését, vágyait és csalódásait, a szerelmeit és halálait, hernyóálla­potát és pillangószárnyait kapcsol­ja egybe? Az ünnepnapon megszó­lal a vers a színpadon és utcazajban, iskolákban és villamosokon, a verset mondják magányosan és tömegben, versenyeket és fesztiválokat (ta­lán villámcsődületeket is) rendez­nek. Kikerül a vers a tankönyvekből és esztétikai művekből, amelyeket forgatva Borgest mindig az a kínos érzés kerítette a hatalmába, hogy olyan csillagászok könyvét olvassa, akik még sosem vették szemügyre a csillagokat. Úgy írtak a költészet­ről, mintha az valamilyen feladat volna, nem pedig szenvedély és él­vezet. Hasonlóan fogalmaz Márai Sándor A négy évszak jegyzeteiben: „A költészet nem csak az, amit a köl­tők versbe írnak. Valami rögzítetle­­nebb is, ami él a nők mozdulataiban, az állatok nézésében, az utcák vilá­gításában, egy madár fejtartásában, egy éjszakai fénysugár üzenetében. Mindez vers, íratlan vers. Néha iga­zibb, mint az írottak és rímesek.” Sokféle válasz létezik arra, hogy miért olvas verset az ember. A költé­szetről szóló könyv mottója is lehet­ne Sütő András mondata az Anyám könnyű álmot ígér című regényből. A hat elemi osztályt végzett unoka­húgával folytatott beszélgetés vé­gén azt kérdezi az író, miért szereti a verseket a lány. A költészet rejtélyére kapunk választ: „Mert én is tudom azokat a szavakat, de nem jutnak eszembe.” A vers tehát helyettünk is szól, ám ahhoz találkozni kell ve­le. A találkozás nem jön létre a tan­könyvi verselemzésekben. Támo­gatom az ötletet, hogy kellene egy új tantárgy az iskolákban, a gondolko­zására. Része lehetne a versekkel va­ló találkozás is, Paul Valéry üzene­tét szem előtt tartva, aki azt mondta, verseinek értelme az, amit az olvasó tulajdonít neki. S miért ír a költő? Somos Béla gyűjtött össze néhány frappáns vá­laszt. Mert egyedül van, mint a Med­dő órán Tóth Árpádja és a Számadás Kosztolányija. Mert elveszített vala­kit, mint Szabó Lőrinc A huszonha­todik évben, mert csalódott a világ­ban, mint Vörösmarty vagy Kölcsey; mert a jövőbe lát, mint Petőfi. Mert hisz hitetlenül, mint Ady; mert meg kell halni, mint Radnótinak. Mert szeret élni, mint Dsida Jenő, vagy egyszerűen csak­ szeret. De mind­ennek az ellenkezője is ott van. Azért ír, mert megtalált valakit, mert örül vagy örömöt akar szerezni; mert emlékezik vagy álmodik; mert bú­csúzik, vagy fáj az élet (Ovidiustól, Tompa Mihályon át, József Attiláig); mert már nem szeret, „mikor egy unott, régi csókon lép át”­­ s mert (mint Kányádinál) „valaki jár a fák hegyén”. A véletlenszerűen kiemelt ars poeticák, a klasszikus költészetta­nok helyett írt hitvallások is árul­­kodóak. Kazinczy titoknyitása talán a legtömörebb: „Jót s jól!”. Csoko­nai poétaideálja „a semmiből vilá­gokat” teremt, s Petőfi így figyel­meztette a XIX. század költőit: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Sa­ját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S ezért a szent fát félretedd.” Babits már az elha­ló lírát fájlalta, a régi sok hiú szó he­lyett a Gazda szent Bibliáját vágyta verstanául, s költészeten túli üzene­te, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Határ Győző az „életszente­lő hűségre” esküdött; „a hűség tö­visei közt” alkotott a szivárványra fölfeszülő és versben bujdosó Nagy László. Nagy Gáspár szeretett vol­na a „lefokozott szívűeknek­­ va­lami szabadítót mondani”; Weöres Sándor viszont ezt a szabadítást az öröklétben látta, amelyet nem kell költőként akarni, s elmúlik a dal, ha nem adja oda egész emberségét, ha nem fogja el „a lélek árján fénylő for­ró igéket”. Illyés Gyula ars poeticá­jának címe: A költő felel - a választ tehát mindig megelőzi egy kérdés. Serfőző Simon költői vágya: „Kitá­masztani, ami megdőlt, / a sarkából kibillent. / A magasba csillagot, na­pot, / helyére tenni mindent.” Vá­lasz ez és hűségeskü József Attilának, József Attila mellett is. Az Ars poeticáját Németh An­dornak válaszként ajánló József At­tila ezt mondta: „Én csak arról be­szélhetek, amit tudok. És azt az egyet tudom, hogy amikor verset írok, nem költészetet akarok csi­nálni, hanem meg akarok szaba­dulni valamitől, ami szorongat vagy nyugtalanít. És engem csak ez érde­kel, az életem.” Ezzel cseng egybe az Esztétikai töredékek részlete: „Köl­tő vagyok, mifene más - mondhat­nám. Fejtegetéseim sarkcsillaga így a költészet”, vagy szabadelőadásá­nak szállóigévé vált mondata: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.”

Next