Magyar Hírlap, 2019. április (52. évfolyam, 76-99. szám)
2019-04-11 / 85. szám
publicisztika@magyarhirlap.hu Vélemény és vita „A hit szent, a vélemény szabad” „Megfosztották, amitől lehetett, (...) egy irodalmi köntös alatt politikai dugárut csempészgető intellektuelcsoport karmaiba került, s ez a kényszerű frigy volt egyik oka meghasonlásának” A gondolatjel Nem a nem kerek évforduló juttatta eszembe, hanem egy másik költő. Aki még 1965-ben óriási vihart kavart kötetében hatalmas poémával tisztelgett előtte. Azt írta róla többek között, hogy „itt fekszel az út másik felén, mert neked ez se jutott, / legalább ennyi otthon, legalább ennyi haza, legalább ennyi föld, / te a Világot-Közvetlenül-kimondó, aki a Mindenség-ország vidám / fiának születtél, s lettél Magányosság-ország őgyelgő, tűnődő ha, / Bánat-erdők nyugtalanja, válladon érc-nehéz eperlevelekkel”. Juhász Ferenc József Attila sírja című verse a híres-nevezetes Harc a fehér báránnyal című kötetben persze nem előzmények nélküli. Már közvetlenül halála után, 1937 decemberében azt írta a „sínekre térdepeltetettről” a magyar irodalmi publicisztika egyik legnagyobbika, Bálint György, a fájdalom zsenije volt. („Mint gondolatjel, vízszintes a tested”, idézte meg József Attila Kosztolányit búcsúztató költeményét.) Máig legnagyobb irodalomtörténészünk, Szerb Antal szerint helyét a magyar irodalomban és költészetben még csak megközelítőleg sem lehet meghatározni. Nagy írónk, Déry Tibor ritka megindítóan tárja elénk a véget: „Ravasz, kemény és számító akart lenni, s az idegeiben rekedt ifjúsága minduntalan meghazudtolta, átszüremlett arcjátékán, kicsillogott mozdulataiból: egy ügyetlen kölyökkutyára hasonlított, aki farkasszerepre készülődik. (...) Ezért nem akart semmit ingyen elfogadni ott, az elmegyógyintézetben, ahol már mindent elfogadhatott volna. Cigarettára gyújtott, sírt, és kiszámította, barátai mit költenek rá a cigarettára. Az ajándékba kapott tortát, mandarint eldugta, továbbajándékozta. (...) Egy emberséges rendért folytatott küzdelmében így alulmaradván, minthogy más emberben nem akart kárt tenni, Attila önmagát ölte meg. Ezt végiggondolva, feléje fordultam, hogy megölelem még csontváz alakjában is.” Féja Géza pedig így összegez: „Mindentől megfosztották, amitől lehetett, talán még életének legnagyobb érzésétől is (...) a magányos költő egy irodalmi köntös alatt politikai dugárut csempészgető intellektuelcsoport karmaiba került, s ez a kényszerű frigy volt egyik oka végső meghasonlásának, (...) ekkor már a világhoz intézte monológját, csak néha néha törte át komorságát az elégia, ráismert egyéni áldozatának nagyságára, és sírt, mint Krisztus az Olajfák hegyén.” Azután, úgy tűnt, minden megoldódott, a helyére került, legalább utólag. Születésnapja ezer százalékban méltán lett - csodák csodájára már 1964-ben! - a magyar költészet napja. Lassacskán végre minden - vagy legalábbis majdnem minden -megjelenhetett róla, életének nem egy izgalmas, rejtett részletétől szerelmeiig vagy a kommunista párt egyéb aljasságaihoz tökéletesen méltó alantas eljárásáról vele szemben. És végső nagy, profetikus felismeréséről: „Talán dünnyögj egy új mesét / fasiszta kommunizmusét - / mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arra való, / hogy ne legyen a gyerek hiába, / s ne legyen szabad, ami jó.” De az úgynevezett rendszerváltozás után hirtelen valami történt. Szülővárosom egyeteme, amely - Kádár-rendszer ide, szovjet hódoltság oda - büszkén viselte a nevét, egyszer csak eldobta azt. És csak Szegedi Tudományegyetem lett a József Attila Tudományegyetemből. Hogy miért is? Talán a város több évtizedes sztálinista hagyományaihoz igyekeztek hűnek maradni? Vagy a „Pol Pot megye” csúfnévhez, hogy a még Kádárékat is jobboldali, revizionista elhajlónak tartó Komócsin-klán szelleme előtt tisztelegjenek? Vagy csak egyszerű ostobaság, korlátoltság, szánalmas túlbuzgóság volt az ok? Vajh, ki tudja? Mondhatnánk, mit számít ez ma már, hiszen van költészet napja minden év április 11-én. Igaz, most éppen a már szinte egyedüliként a József Attila nevét viselő fővárosi, Cházár András utcai kollégiumot akarják megszüntetni, amely hosszú évek óta minden budapesti kollégium tanulóinak rendezett nagyszabású szavalóversenyt a költő születésnapján. De különben a zsenik halhatatlanok, a költészet hatalma örök, és végső soron ezen a földön minden és mindenki úgy van, ahogyan ő írta: „Éltem és ebbe más is belehalt már.” Csakhogy legnagyobbjainkra, hisszük vagy sem, vigyázni kell. Mint a gyermekeinkre, mint a szüleinkre, mint a hazánkra. Rá, kinek már több mint nyolc évtizede mondható, hogy mint gondolatjel, vízszintes a tested, különösen. Hiszen ő maga volt a gondolatjel. Domonkos László író 7 2019. április 11., csütörtök „Úgy látszik, szükséges, hogy vers írassák, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye” A Költészet Könyve Vitéz Ferenc irodalomtörténész A költészet nem valami távoli dolog. Az egész élet csupa költészet. Itt áll lesben az utcasarkon, bármelyik pillanatban lecsaphat ránk. A költészet rejtélyéről mondta ezt Borges, az argentin író, aki Az első magyar költőhöz című versében Janus Pannoniust szólította meg. Földrészek s évszázadok távolából soha nem találkozhattak, valami mégis összeköti őket, a szavak titkos szerelme, a jövő korok „tilos szerkezete” mellett a szorongás: vajon nem csak árnyakat és gyönge visszhangokat kergettek-e. S kérdezem József Attila és Márai Sándor születésnapján, hogy nem csak gyönge visszhang-e ma a költészet, amely az ember égi és földi létezését, vágyait és csalódásait, a szerelmeit és halálait, hernyóállapotát és pillangószárnyait kapcsolja egybe? Az ünnepnapon megszólal a vers a színpadon és utcazajban, iskolákban és villamosokon, a verset mondják magányosan és tömegben, versenyeket és fesztiválokat (talán villámcsődületeket is) rendeznek. Kikerül a vers a tankönyvekből és esztétikai művekből, amelyeket forgatva Borgest mindig az a kínos érzés kerítette a hatalmába, hogy olyan csillagászok könyvét olvassa, akik még sosem vették szemügyre a csillagokat. Úgy írtak a költészetről, mintha az valamilyen feladat volna, nem pedig szenvedély és élvezet. Hasonlóan fogalmaz Márai Sándor A négy évszak jegyzeteiben: „A költészet nem csak az, amit a költők versbe írnak. Valami rögzítetlenebb is, ami él a nők mozdulataiban, az állatok nézésében, az utcák világításában, egy madár fejtartásában, egy éjszakai fénysugár üzenetében. Mindez vers, íratlan vers. Néha igazibb, mint az írottak és rímesek.” Sokféle válasz létezik arra, hogy miért olvas verset az ember. A költészetről szóló könyv mottója is lehetne Sütő András mondata az Anyám könnyű álmot ígér című regényből. A hat elemi osztályt végzett unokahúgával folytatott beszélgetés végén azt kérdezi az író, miért szereti a verseket a lány. A költészet rejtélyére kapunk választ: „Mert én is tudom azokat a szavakat, de nem jutnak eszembe.” A vers tehát helyettünk is szól, ám ahhoz találkozni kell vele. A találkozás nem jön létre a tankönyvi verselemzésekben. Támogatom az ötletet, hogy kellene egy új tantárgy az iskolákban, a gondolkozására. Része lehetne a versekkel való találkozás is, Paul Valéry üzenetét szem előtt tartva, aki azt mondta, verseinek értelme az, amit az olvasó tulajdonít neki. S miért ír a költő? Somos Béla gyűjtött össze néhány frappáns választ. Mert egyedül van, mint a Meddő órán Tóth Árpádja és a Számadás Kosztolányija. Mert elveszített valakit, mint Szabó Lőrinc A huszonhatodik évben, mert csalódott a világban, mint Vörösmarty vagy Kölcsey; mert a jövőbe lát, mint Petőfi. Mert hisz hitetlenül, mint Ady; mert meg kell halni, mint Radnótinak. Mert szeret élni, mint Dsida Jenő, vagy egyszerűen csak szeret. De mindennek az ellenkezője is ott van. Azért ír, mert megtalált valakit, mert örül vagy örömöt akar szerezni; mert emlékezik vagy álmodik; mert búcsúzik, vagy fáj az élet (Ovidiustól, Tompa Mihályon át, József Attiláig); mert már nem szeret, „mikor egy unott, régi csókon lép át” s mert (mint Kányádinál) „valaki jár a fák hegyén”. A véletlenszerűen kiemelt ars poeticák, a klasszikus költészettanok helyett írt hitvallások is árulkodóak. Kazinczy titoknyitása talán a legtömörebb: „Jót s jól!”. Csokonai poétaideálja „a semmiből világokat” teremt, s Petőfi így figyelmeztette a XIX. század költőit: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S ezért a szent fát félretedd.” Babits már az elhaló lírát fájlalta, a régi sok hiú szó helyett a Gazda szent Bibliáját vágyta verstanául, s költészeten túli üzenete, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Határ Győző az „életszentelő hűségre” esküdött; „a hűség tövisei közt” alkotott a szivárványra fölfeszülő és versben bujdosó Nagy László. Nagy Gáspár szeretett volna a „lefokozott szívűeknek valami szabadítót mondani”; Weöres Sándor viszont ezt a szabadítást az öröklétben látta, amelyet nem kell költőként akarni, s elmúlik a dal, ha nem adja oda egész emberségét, ha nem fogja el „a lélek árján fénylő forró igéket”. Illyés Gyula ars poeticájának címe: A költő felel - a választ tehát mindig megelőzi egy kérdés. Serfőző Simon költői vágya: „Kitámasztani, ami megdőlt, / a sarkából kibillent. / A magasba csillagot, napot, / helyére tenni mindent.” Válasz ez és hűségeskü József Attilának, József Attila mellett is. Az Ars poeticáját Németh Andornak válaszként ajánló József Attila ezt mondta: „Én csak arról beszélhetek, amit tudok. És azt az egyet tudom, hogy amikor verset írok, nem költészetet akarok csinálni, hanem meg akarok szabadulni valamitől, ami szorongat vagy nyugtalanít. És engem csak ez érdekel, az életem.” Ezzel cseng egybe az Esztétikai töredékek részlete: „Költő vagyok, mifene más - mondhatnám. Fejtegetéseim sarkcsillaga így a költészet”, vagy szabadelőadásának szállóigévé vált mondata: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.”