Magyar Hírlap, 2019. május (52. évfolyam, 100-125. szám)

2019-05-25 / 120. szám

0­5­­2­5 A Magyar Hírlap hétvégi melléklete 2019. május 25. Szerkesztette: Petén Péter Művészeti vezető: Salát Zalán Péter Leképzés Csokonai Vitéz Mihály: Élj vígan érdemeddel... Élj vígan érdemeddel a boldogságnak karjain, Sok ezer áldásait számlálván vidám napjain. Kárt az irigy nyelv szerencsédnek soha ne tegyen, Oltalmad legyen A Sion-hegyen. Hív szerelmeseddel, Minden kedveseddel Az egeknek áldásait bőven vedd el. Művész Páholy „A festés az Isten teremtésének talán halvány ezermilliomod visszfénye, hogy az anyagból kicsit több legyen, mint anyag” Narancsos-vöröses Közelgő hetvenedik születésnapja alkal­mából kiállítással köszöntötte a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Kárpáti Tamás Munkácsy Mihály-díjas festőt, érdemes és kiváló művészt. A Pesti Vigadóban látható tárlat nem véletlenül kapta a Credo címet: Kárpáti tüzes narancsszínekből és meleg barnákból komponált képein és személyi­ségén is átsugárzik mély hite, de a művé­szet iránti szeretete is. Vargabetűkről, ars poeticáról, költészetről és zenéről beszél­gettünk vele. - Viszonylag későn, csak ezerkilencszáz­­hetvennégyben diplomázott a Képzőművé­szeti Főiskolán. Milyen vargabetűk vezet­tek oda, hogy Kárpáti Tamásból festő lett? - Már általános iskolásként is rajzszakkör­be jártam, akkor indult meg bennem az al­kotáshoz való bármilyenfajta viszonyulás. Jelentkeztem egy képzőművészeti gimná­ziumba, de végül az Eötvös Józsefbe vettek fel, ott is érettségiztem. Utána jelentkeztem a főiskolára, ahova elsőre nem jutottam be, illetve igen, de csak az esti, előkészítő tan­folyamra, amire szintén erős túljelentke­zés volt. Azt befejeztem, és következő év­ben, hatvankilencben vettek fel nappalira. Sarkantyú Simon volt a festőmesterem - ak­kor így hívtuk -, illetve Barcsay Jenő tanított még anatómiát nekem. Utána aztán telje­sen elragadott az egész, ez a nagy, csodálatos, boldog szenvedély. Úgy alakult az életem, hogy nem kellett elmennem tanítani, hanem viszonylag korán már egy-két gyűjtő vásá­rolt tőlem, aztán az állam is, és sosem voltam igényes anyagiakban, úgyhogy szépen éltem. - Ezerkilencszázhetvenhétben megkapta a Derkovits Gyula ösztöndíjat három évre, amivel talán háromezer forint járt havonta. Mit jelentett ez? - Most fölfoghatatlan kimondani is, de abból akkoriban simán meg lehetett élni. A harmadik év végén még a Derkovits-em­­lékplakettet is megkaptam, utána felvettek a Művészeti Alapba, a mai Magyar Alkotómű­vészek Országos Egyesületébe, aztán később a Magyar Képzőművészek Szövetségébe is, tizenöt éve pedig az MMA-ba, ami akkor még nem volt köztestület, a Kecske utcában volt a székhelye. Ha valaki megkérdezi, tu­lajdonképpen azt kell mondanom, semmi nem történt velem egész életemben - ma is a műteremben töltöm a nap legnagyobb részét. Persze magánéleti történések voltak, utaz­tam ide-oda, ám nekem a központ mindig az volt, az éltetett, hogy ma is festettem vala­mit. Akkor is, ha csak folytattam egy előző­leg megkezdett munkát, hiszen elég hossza­­dalmasan dolgozom egy képen.­­ Erre még kitérünk, hogy miért fest so­káig, de előbb kanyarodjunk vissza kicsit a mestereihez. Mi volt a legfontosabb, amit tőlük megtanult? - A művészetet tanítani nem lehet szerin­tem, viszont szakmai dolgokat igen: előbb gyorsan meg kell tanulni a képszerkesztést, képépítést, a színkontrasztokat, aztán pe­dig gyorsan el is kell felejteni, hogy az ember saját magát tudja adni. Mármint olyan érte­lemben, hogy az ember folyamatosan dolgo­zik, úgy alakul ki a saját világa, amikor már a saját anatómiáját és képépítését csinálja. Ehhez rengeteget kell dolgozni, és nem úgy, hogy folyóiratokat átlapozva valamilyen stí­lust átveszek, hanem ahogy az ember folya­matosan fest, akkor óhatatlan, hogy kiala­kul valami, ami csak az övé. Minden ember más, mindenkinek kialakul a saját valósá­ga, világa. Öt évet jártam a főiskolára, de az ötödév már szabad volt, nem voltak elmé­leti tárgyak, csak műteremhasználat, in­gyenfestékkel, modellekkel. Nagyon jó volt. Szerettem a képzőre járni, olyan nagy do­log volt, mert a hatszáz jelentkezőből fel­vettek nagyjából huszonötöt. Ugráltam az Andrássy úton hazafelé, amikor megtudtam, hogy bejutottam, annyira örültem. - Említette, hogy a rajzolás már kisgye­rekként vonzotta. Mi fogta meg benne: a képalkotás önmagában vagy esetleg a gondolatok leképezésének lehetősége? - Iskolai szakkörben az ember „csak úgy” rajzol: tárgyakat, fejeket, embereket. Ekkor, azt hiszem, maga a leképzés tetszett, annak van egy ilyen mámora, hogy amit látunk, azt megvalósíthatjuk a síkban. De ez csak az ele­jén van így, amikor a „rajzszeretet van”, ak­kor tényleg öröm a mimézis, hogy le tudom másolni a természetet. Ez később megvál­tozik, mert az alkotás egészen más. Ott már a belsőt próbálja az ember megfogni. - Mitől lesz - ahogy fentebb mondta - hosszadalmas ez az alkotási folyamat? Függ például a kép méretétől? Hozzájárul az, amit több elemzője is megfogalmaz Ta­mással kapcsolatban, hogy folyamatosan vázlatokat rajzol? - Valóban rengeteg, egész kicsi skiccet vagy kompozíciós vázlatokat csinálok ar­ról, ami éppen a fejemben forog, megfo­gott a HÉV-en. De amikor elkezdek festeni, nem ragaszkodom hozzájuk. Ez fontos, mert hagyni kell, hogy a vászon is visszabeszél­jen, illetve én inkább a Teremtőnek vélem, hogy merre irányítja a dolgot - ha az ember túlságosan ragaszkodik az elképzeléseihez, akkor görcsös lesz. A festés ideje egyébként nagyon sok mindentől függ, a vázlatoktól is, de nálam inkább magától a konkrét mun­kától. Mert több rétegben dolgozom, alá­festek egy világos réteggel, azt jó pár napig hagyom száradni, utána egy híg, lazúros festékkel megyek rá, annak is száradni kell, aztán jön még egy réteg lazúros festék, és így alakul ki aztán a kép. Folytatása a III. oldalon

Next