Magyar Hírlap, 2019. május (52. évfolyam, 100-125. szám)
2019-05-25 / 120. szám
0525 A Magyar Hírlap hétvégi melléklete 2019. május 25. Szerkesztette: Petén Péter Művészeti vezető: Salát Zalán Péter Leképzés Csokonai Vitéz Mihály: Élj vígan érdemeddel... Élj vígan érdemeddel a boldogságnak karjain, Sok ezer áldásait számlálván vidám napjain. Kárt az irigy nyelv szerencsédnek soha ne tegyen, Oltalmad legyen A Sion-hegyen. Hív szerelmeseddel, Minden kedveseddel Az egeknek áldásait bőven vedd el. Művész Páholy „A festés az Isten teremtésének talán halvány ezermilliomod visszfénye, hogy az anyagból kicsit több legyen, mint anyag” Narancsos-vöröses Közelgő hetvenedik születésnapja alkalmából kiállítással köszöntötte a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Kárpáti Tamás Munkácsy Mihály-díjas festőt, érdemes és kiváló művészt. A Pesti Vigadóban látható tárlat nem véletlenül kapta a Credo címet: Kárpáti tüzes narancsszínekből és meleg barnákból komponált képein és személyiségén is átsugárzik mély hite, de a művészet iránti szeretete is. Vargabetűkről, ars poeticáról, költészetről és zenéről beszélgettünk vele. - Viszonylag későn, csak ezerkilencszázhetvennégyben diplomázott a Képzőművészeti Főiskolán. Milyen vargabetűk vezettek oda, hogy Kárpáti Tamásból festő lett? - Már általános iskolásként is rajzszakkörbe jártam, akkor indult meg bennem az alkotáshoz való bármilyenfajta viszonyulás. Jelentkeztem egy képzőművészeti gimnáziumba, de végül az Eötvös Józsefbe vettek fel, ott is érettségiztem. Utána jelentkeztem a főiskolára, ahova elsőre nem jutottam be, illetve igen, de csak az esti, előkészítő tanfolyamra, amire szintén erős túljelentkezés volt. Azt befejeztem, és következő évben, hatvankilencben vettek fel nappalira. Sarkantyú Simon volt a festőmesterem - akkor így hívtuk -, illetve Barcsay Jenő tanított még anatómiát nekem. Utána aztán teljesen elragadott az egész, ez a nagy, csodálatos, boldog szenvedély. Úgy alakult az életem, hogy nem kellett elmennem tanítani, hanem viszonylag korán már egy-két gyűjtő vásárolt tőlem, aztán az állam is, és sosem voltam igényes anyagiakban, úgyhogy szépen éltem. - Ezerkilencszázhetvenhétben megkapta a Derkovits Gyula ösztöndíjat három évre, amivel talán háromezer forint járt havonta. Mit jelentett ez? - Most fölfoghatatlan kimondani is, de abból akkoriban simán meg lehetett élni. A harmadik év végén még a Derkovits-emlékplakettet is megkaptam, utána felvettek a Művészeti Alapba, a mai Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe, aztán később a Magyar Képzőművészek Szövetségébe is, tizenöt éve pedig az MMA-ba, ami akkor még nem volt köztestület, a Kecske utcában volt a székhelye. Ha valaki megkérdezi, tulajdonképpen azt kell mondanom, semmi nem történt velem egész életemben - ma is a műteremben töltöm a nap legnagyobb részét. Persze magánéleti történések voltak, utaztam ide-oda, ám nekem a központ mindig az volt, az éltetett, hogy ma is festettem valamit. Akkor is, ha csak folytattam egy előzőleg megkezdett munkát, hiszen elég hosszadalmasan dolgozom egy képen. Erre még kitérünk, hogy miért fest sokáig, de előbb kanyarodjunk vissza kicsit a mestereihez. Mi volt a legfontosabb, amit tőlük megtanult? - A művészetet tanítani nem lehet szerintem, viszont szakmai dolgokat igen: előbb gyorsan meg kell tanulni a képszerkesztést, képépítést, a színkontrasztokat, aztán pedig gyorsan el is kell felejteni, hogy az ember saját magát tudja adni. Mármint olyan értelemben, hogy az ember folyamatosan dolgozik, úgy alakul ki a saját világa, amikor már a saját anatómiáját és képépítését csinálja. Ehhez rengeteget kell dolgozni, és nem úgy, hogy folyóiratokat átlapozva valamilyen stílust átveszek, hanem ahogy az ember folyamatosan fest, akkor óhatatlan, hogy kialakul valami, ami csak az övé. Minden ember más, mindenkinek kialakul a saját valósága, világa. Öt évet jártam a főiskolára, de az ötödév már szabad volt, nem voltak elméleti tárgyak, csak műteremhasználat, ingyenfestékkel, modellekkel. Nagyon jó volt. Szerettem a képzőre járni, olyan nagy dolog volt, mert a hatszáz jelentkezőből felvettek nagyjából huszonötöt. Ugráltam az Andrássy úton hazafelé, amikor megtudtam, hogy bejutottam, annyira örültem. - Említette, hogy a rajzolás már kisgyerekként vonzotta. Mi fogta meg benne: a képalkotás önmagában vagy esetleg a gondolatok leképezésének lehetősége? - Iskolai szakkörben az ember „csak úgy” rajzol: tárgyakat, fejeket, embereket. Ekkor, azt hiszem, maga a leképzés tetszett, annak van egy ilyen mámora, hogy amit látunk, azt megvalósíthatjuk a síkban. De ez csak az elején van így, amikor a „rajzszeretet van”, akkor tényleg öröm a mimézis, hogy le tudom másolni a természetet. Ez később megváltozik, mert az alkotás egészen más. Ott már a belsőt próbálja az ember megfogni. - Mitől lesz - ahogy fentebb mondta - hosszadalmas ez az alkotási folyamat? Függ például a kép méretétől? Hozzájárul az, amit több elemzője is megfogalmaz Tamással kapcsolatban, hogy folyamatosan vázlatokat rajzol? - Valóban rengeteg, egész kicsi skiccet vagy kompozíciós vázlatokat csinálok arról, ami éppen a fejemben forog, megfogott a HÉV-en. De amikor elkezdek festeni, nem ragaszkodom hozzájuk. Ez fontos, mert hagyni kell, hogy a vászon is visszabeszéljen, illetve én inkább a Teremtőnek vélem, hogy merre irányítja a dolgot - ha az ember túlságosan ragaszkodik az elképzeléseihez, akkor görcsös lesz. A festés ideje egyébként nagyon sok mindentől függ, a vázlatoktól is, de nálam inkább magától a konkrét munkától. Mert több rétegben dolgozom, aláfestek egy világos réteggel, azt jó pár napig hagyom száradni, utána egy híg, lazúros festékkel megyek rá, annak is száradni kell, aztán jön még egy réteg lazúros festék, és így alakul ki aztán a kép. Folytatása a III. oldalon