Magyar Hírlap, 2019. július (52. évfolyam, 150-176. szám)
2019-07-06 / 155. szám
Az emlékház a körül Százhetven éve eltűnt, mégsem merült feledésbe, sőt. Mindenki ismeri, „Talpramagyarja” általános iskolai memoriter, és alig akad Magyarországon falu vagy város, amelyben legalább egy utca ne viselné a nevét. Szülőhelyéért több település versengett egy időben, sírját pedig nem olyan régen még hazánktól hétezer kilométerre, a szibériai Barguzinban is feltételezték. Petőfi Sándor: Ikon, a szabadságküzdelmeknek, a hazaszeretetnek és a nemzettudatnak egyaránt szimbóluma, aki huszonhat évet kapott a magyar irodalom legismertebb életművének megalkotására. * Kiskőrösön járunk, az ország első irodalmi emlékházában, amelynek falán 1861-ből - a szabadságharc leverése utáni önkényuralom enyhülésének kezdetéről - származó márványtábla hirdeti: „Itt született Petőfi, 1822. december 31.” „Sokan szeretnék a környéken, ha elmondhatnák ezt saját településük valamely házáról, de a kiskőrösi evangélikus templom keresztelési anyakönyvénél nincs erősebb érv” - idézi föl a szülővárosi címért folytatott versengés végét házigazdánk, Kispálné Lucza Ilona, a Petőfi Szülőház és Emlékmúzeum július 5-én nyugdíjba vonult igazgatója. Ilona elmúlt húsz éve az intézmény vezetőjeként annak jegyében telt, hogy Petőfi Sándor alakját minél élőbbé tegye a helyiek életében, és valamelyest visszaadja a költő - szülőháza miatt természetessé vált - jelenlétét a körösieknek. Számtalan ötlete és kezdeményezése közül mára országos jelentőségű akciók is kikerültek, többek között az ő érdeme, hogy az emlékház mellett múzeum és műfordítói szoborpark áll, hogy minden, a költőhöz hasonlóan szilveszterkor született gyermek egyedi, számozott Petőfi-összest kaphat a várostól, vagy hogy a kiskőrösi „Petőfi-szilveszterek” az ország másik feléből is vonzzák a résztvevőket. Vezetése alatt a múzeumegyüttes országos intézményekkel, egyetemekkel, külföldi kulturális intézményekkel alakított ki kapcsolatot, amelyért a szakma 2005-ben az év múzeumává választotta a Petőfi Szülőházat. Az emlékápolás kezdetei persze sokkal korábbra nyúlnak vissza. Annak ellenére, hogy Petőfi Sándor maga is ellentmondásos információkat hagyott hátra születési helyét illetően - a tudományos életben már nem, de a köztudatban még mindig föllobban olykor a vita -, az emlékét őrző márciusi pályatársak és barátok számára nagyon korán világossá vált, hogy a vátesz tiszteletét nem köthetik más településhez, mint Kiskőröshöz. „Sárkány János, Petőfi egykori iskolatársa írt cikket 1857-ben a Vasárnapi Újságba arról, hogy az evangélikus templom születési anyakönyvi bejegyzése alapján világos: itt született a költő, házára ezért oda kell figyelni” - magyarázza a kezdeteket Ilona, miközben a parkolóból rátérünk az emlékházhoz vezető sétányra, ez tizenhetedikén z éde !” A költő szülőháza ma már nem magában áll. Az 1780 körül épült agyagfalú, háromosztatú, nádfedeles, pitvaros háztól néhány lépésnyire kétszintes múzeumot találunk, az udvar másik oldalán pedig közösségi épületet a gyűjteményi anyag raktárával együtt. A múzeum és a szülőház között pázsitos-díszburkolatos tér ad helyet a műfordítói szoborparknak, a világirodalom azon nagyjainak, akik Petőfi műveinek fordításával hozzájárultak a költő - és hazánk - hírének ápolásához. (Aligha van szebb és méltóbb hírnöke a magyar tájhoz kötődő hazaszeretetnek, szabadságszeretetnek, hitvesi szeretetnek Petődnél, és most jólesik arra gondolni, hogy volt idő, amikor a világban ez a kép dominált rólunk.) A szabad szemmel, egy lélegzetvétellel áttekinthető tér mellett egyébként az intézmény része még a Szlovák Tájház is néhány perc sétányira innen. A tizennyolcadik században újranépesített vidék településképét 17 hatására ezernyolcszáznyolcvan októbi sor, Jókai Mór mondta az ünnepi bős Sír híján A Magyar Hírlap hétvégi melléklete 2019. július 6. Szerkesztette: Petén Péter Művészeti vezető: Salát Zalán Péter az Ikon Petőfi Sándor: Boldogtalan voltam Boldogtalan voltam Teljes életemben; Csak az vigasztal, hogy Meg nem érdemeltem. Boldogtalan leszek, Koporsóm zártáig; Csak az vigasztal, hogy Nincs messze odáig. Hiába biztatták Hiába beszéltek Tudom azt az egyet, Hogy nem soká élek. Debrecen, 1844. január-február. Folytatása a III. oldalon