Magyar Hírlap, 2019. július (52. évfolyam, 150-176. szám)
2019-07-06 / 155. szám
Vélemény és vita . A kőszívű ember fiaiban van egy fejezet. Nemigen szokták emlegetni, pedig állítom, Jókai - akivel kapcsolatban egyre jobban idegesít, valahányszor „nagy mesemondónak” titulálják -, nem akármekkora írásművészetében az egyik nagy csúcsot jelenti ez a passzus. „Mesemondás! Lehetett is az valaha! Hogy egy kicsiny, elszigetelt országnak rokontalan nemzete valaha saját haderejével, kilenc oldalról rárohanó támadás ellen védelmezte volna magát diadallal, dicsőséggel! Hogy ne bírt volna vele »egy« óriás, hogy rá kellett volna ereszteni Európa másik kolosszát is, s még azzal is megbirkózott, még akkor is saját magának kellett lefeküdnie, hogy rágázolhassanak! De hát hol vette volna ez a nemzet azt az ősmondabeli erőt, az újabb kornak e Nibelungenénekéhez? Elmondom, ahogy megértem. Egy véghetetlen jajkiáltás hangzott végig: az ország egyik bércfalától a másikig verődött az vissza, s midőn másodszor visszatért, már nem volt jajkiáltás, hanem harci riadó!” Egy nemzeti hadsereg. Ez ennek a fejezetnek a címe. Éppen hat évtizeddel azután, hogy erre a nemzeti hadseregre és népére ráeresztik Európa másik kolosszát, Szeged városa a nemzeti érzés hajótöröttjeinek szigete. A fővárosban és a jó kétharmad részben már megszállt ország maradékának nagy részén már negyedik hónapja tombol a Tanácsköztársaságnak becézett lidércnyomás, vörös rémuralom, iszonyatos terror. A mindenfelé tobzódó, féktelen mohóságú román, szerb és cseh hódítók mellett a változatosság kedvéért Szegedet és Aradot pökhendin nagyképű franciák tartják megszállva. Vannak még magyarok, kérdezhetnénk ábrándosan, ha volna kedvünk ilyesmihez. Szegeden a keserűen elszánt maradék próbál gyülekezni, szervezkedni, búsong és töpreng a később Hungáriának nevezett Kass szálló teraszán, a hőségben komoran figyeli a tiszavirágzás költői szépségű tragikumát, hallgatja a Széchenyi téren parádézó gyarmati katonák, szpáhik és annamiták (vietnamiak), marokkói arabok és szenegáli négerek csinnadrattáját, miközben alig két kilométerre, az újszegedi híd végében már szerb zászlót lobogtat a szél és cirillbetűs felirat olvasható a túlsó parton: Sírig 3 km. És 1919 júniusában Kenderesről Szegedre érkezik egy ötvenéves egykori tengerésztiszt, Horthy Miklósnak hívják. („Mezőtúrig kocsin, onnan pedig vonaton utaztam és június 6-án érkeztem Szegedre.”, írja.) Károlyi Gyula gróf, miniszterelnök a hadügyminiszteri tárcát bízza az odahívott férfiúra. Kozma Miklós közli a hiteles jegyzőkönyvet, amely felvétetett „déli tizenkét órakor Szegeden, a törvényszéki palotában, ahol alulírott miniszter az alábbi szövegű esküt tette le gróf Károlyi Gyula miniszterelnök kezébe: „Én, Horthy Miklós, esküszöm az élő Istenre, hogy Magyarországhoz és ennek alkotmányához hű leszek, a hivatali titkot megőrzöm, a hivatalommal járó kötelességeket részrehajlatlanul, lelkiismeretes pontossággal és legjobb tehetségem szerint teljesítem. Isten engem úgy segéljen!” És már június 9-én megjelenik a hadügyminisztérium rendelete, amely egy magyar nemzeti hadsereg felállítását rendeli el. Edgar von Schmidt- Pauli, Horthy életrajzírója - akinek a kormányzóról szóló könyve egy nagyszerű asszony, Máthé Erika áldozatkészségének és hatalmas munkájának köszönhetően, Wéber Krisztina kiváló fordításában a napokban (1944 óta már éppen ideje volt) végre magyarul is megjelent és alighanem igazi szenzáció lesz - ezt írja: Horthy „csodálatra méltó energiával látott hozzá, hogy a semmiből hadsereget varázsoljon. Az egész országból és még Ausztriából is napról napra egyre több tiszt jelentkezett. Bécsben és Grazban Bethlen gróf központokat szervezett, ahonnan gondoskodtak a jelentkező tisztek Szegedre szállításáról. (...) még a Vörös Hadseregből is átszöktek Szegedre a hazafias érzelmű katonák(...) egy negyven huszárból álló, teljesen felszerelt egység az őrmesterével együtt vonult be a városba, hogy szolgálatra jelentkezzen. Horthy jelezte, hogy a hadsereg csakis a haza védelmére és a rend fenntartására szolgál, ezért minden párt befolyásától meg fogja őrizni függetlenségét, és nem fog semmiféle pártpolitikai irányzattal foglalkozni.” Hivatalosan 1919. július 6-án alakul meg a Nemzeti Hadsereg. Horthy a Kass szállóban bejelenti: nem beszélni, hanem cselekedni jött Szegedre, s hogy eddig tenni nem lehetett, „az nem rajtunk múlott”. A jelenlévők a Tisza-parti Kassból a vállukon viszik ki a Széchenyi térre, és Kozma Miklós naplójában azt is megírja, a tisztek ezután „éljen Horthy!” felkiáltással köszöntik egymást... Az új miniszterelnök, P. Ábrahám Dezső egyik legelső dolga - egyben alighanem legmaradandóbb, történelmi tette -, hogy július 13 án Horthy Miklóst kinevezi a Nemzeti Hadsereg főparancsnokának... Aki három nap múlva, 16-án közzéteszi hadparancsát: „A nemzeti kormány bizalma folytán a mai napon átvettem az összes magyar haderők fővezérletét. Szívem mélyéből forrón üdvözlöm a fajunk színe-javából alakult katonaságot. Bajtársak! Nehéz időben, a sors csapásaitól sújtva, keserű hontalanságban vettük ismét kezünkbe a nemzetiszínű zászlót, hogy diadalra vigyük a hazánkat megsemmisítéssel fenyegető bolsevisták ellen. Küzdelmünk nehéz lesz, de bízom a magyarok Istenében, ki nem fogja elhagyni igaz ügyünket. Bízom a Ti acélos akaratotokban, a Ti önfeláldozó hazafiságtokban, a Ti kipróbált bátorságotokban és ügyességetekben. A Ti összetartó vállvetett igyekezetetek fogja meghozni a hazának a szabadulást és megváltást. Ne feledjétek, hogy egy ezeréves nemzet utolsó, hatalmas reménysége, imája, sóhajai vagytok. De lesújtó kard is, ha kell. Midőn Isten áldását kérem nagy vállalkozásunkra, meghatottan és reménnyel eltelve indulok Veletek a közös munkára. Szeged, 1919. július 16. Horthy Miklós ellentengernagy, fővezér.” És alig három hét múlva, augusztus hetedik napján a legelső osztag nekivág a Szegedről Kiskunhalas- Kalocsa felé vezető útnak, őket másnap kezdik követni a többiek. És az idestova egy esztendeje idegen csapatok által megszállt Szegeden a tollal díszített Bocskai-sapkás, magyar dalokat éneklő, magyar vezényszóra vonuló alakulatok kikanyarodnak a Mars tér felől a Kossuth Lajos sugárútra, a lovak patkója csattog a kockaköveken, a fénylő villamossíneken bakancsos lábak dobbannak. Mennek, vonulnak végig a sugárúton, Rókus városrész „főutcáján”, él a Rókusi templom, a dohánygyár, a későbbi ruhagyár meg a sportpálya előtt az állomás felé, kétoldalt boldogan csodálkozó, üdvözlő-ünneplő, bámész nép, fejkendős aszszonyok, bajuszos férfiak, szájtátó gyerekek - el sem igen akarják hinni, hogy ilyesmi megtörtént. „Hát megindulak”, mondja meghatottan egy atyafi a mellette állónak. „Meg végre, hála az Úristennek”, mormolja amaz a választ. Egy nemzeti hadsereg Domonkos László író A Másság Könyve Vitéz Ferenc irodalomtörténész Legyek bár félművelt, még most sem tudom, mit jelent pontosan az LMBTQ. Divatszó, nem vitás, és a nálunk sokkal fejlettebb társadalmak terjesztik, meglehetősen agresszív módon, noha a szivárványnyal takaróznak. Mintha ezzel el tudnák kerülni a globális felmelegedést, és jöhet egy újabb özönvíz vagy Szodomai tűzeső. A szivárványról is azt hittem, tudom, hogy mi az, de most ugyanúgy vagyok vele, mint a betűkkel. Nem tudom. Sorolom, ahogy az iskolában tanultam: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, ibolya (s a többi árnyalatot a színek között). Az L még csak hagyján, az ibolya lila, de a többi szín és betű nem stimmel. Mégis próbálkozom: T a türkiz, vagy a tavasz, mert ugye Zöld, és a kettőnek van valamilyen köze egymáshoz. B a bíbor (vagy mégsem? - mert szakrális szín, és a szivárványos felvonulások inkább gyalázzák a szentséget, mint követik). De M betűs szín nincs, legföljebb a meleg színek közt keresgélhetnék, a Q pedig mindaddig feloldatlan, míg nem fordulok a félműveszek virtuális enciklopédiájához. Helyben vagyunk: Leszbikus, Meleg, Biszexuális, Transznemű és Queer, „a megszokottól eltérő nemi identitású”. Tehát az, aki még a megszokott (?) leszbikus, meleg stb. csoportokban sem találja meg önmagát. Aki még a mások között is más. Hogy mi lesz ennek a vége, azt még a robotok sem tudják, mindenesetre lombikban őrzik a titkot. Szerencsére vidéken még nem tették kötelezővé a másságot, ritkán látni egymást faló azonos neműeket, mint A pókasszony csókja című filmben, amiről azért nem tudom, hogy miről szól, mert egy börtönjelenetnél átkapcsoltam, hányinger miatt. Itt csak az ellenzék esik egymásnak. Ez sem hoz lázba, így olvasom Eszenyi Miklós művelődéskutató 2000-ben közölt tanulmányát, Kultúra és homoszexualitás címmel (2006-ban Férfi a férfival, nő a nővel című könyve is megjelent), mely az akkor még „elmaradott” szociológia által is deviánsnak nevezett viselkedés magatartásbeli, antropológiai sajátosságait, kulturális reprezentációit vizsgálja. Noha a művészetekben is jelen van a téma, nem véletlenül szentelt kiemelt figyelmet a szerző a médiának. A deviancia általában élénken foglalkoztatja a médiumokat, az „érzékenyítés” eszköze pedig nemcsak az állandó jelenlét elérése, hanem ezen belül a kampányszerű figyelemirányítás is. A hetvenes években a szexuális másság ugyanolyan tabutéma volt nálunk, mint az alkoholizmus és a kábítószer-fogyasztás, ma viszont már az a feltűnő, ha egy nap nem szól hír róluk. A napirend-elméletet követő tematizálással el lehet érni, hogy előbb-utóbb természetesnek vegye a fogyasztó azt, ami nem természetes. Úgy vélem, a „megszokottól eltérő” akár kreatív vagy egyenesen zseniális is lehet, például a tudományban vagy a művészetben, azt azonban eddig még nem sikerült bizonyítani, hogy a géniusz eleve ott szunnyadna a fenti betűcsoport bármelyikében is. Erről Umberto Eco egyik Gyufalevele jut eszembe, mely azt a paradigmaváltást írja le, hogy már nem kell a falu bolondját utánozni, mert azok önként jelentkeznek a nyilvánosság elé. „Eltűnik a védtelen nyomorékot kifigurázó komikus alakja, és színre lép helyette maga a nyomorékságával hivalkodó nyomorék. Ez mindenkinek jó: neki, amiért hivalkodhat, a tévécsatornának, amiért nem kell színészgázsira költenie, és nekünk, amiért a szadizmusunkat kiélve végre megint jól kiröhöghetjük magunkat a mások hülyeségein” - írja Eco, bár nekem nem röhögni, hanem szomorkodni volna kedvem. A fertőzöttek akár divatból is továbbfertőzhetik az amúgy is immunitását veszítő társadalmat, másrészt azért, mert ez a nyilvános „büszkeség” nem annyira a magavállalásról szól, mint inkább az arroganciáról. Ráadásul az ember, ha félreteszi az ilyenkor elvárt szerénységet, az értékeire, a teljesítményére szokott büszke lenni - még akkor is, ha „kevélység” néven ezt a főbűnök közt emlegetik, s eddig még nem győztek meg arról, hogy az „lmbiy” önmagában érték vagy teljesítmény volna. „Saját kiválóságunk szeretete”, ahogy Augustinus fogalmazott, a túlértékelt éntudat eredménye, de hát mit is várhatnánk az olyan, bármi okból megzavart személytől, aki azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány?! Eredetileg az irodalomból szerettem volna néhány példát említeni a homoerotikus reprezentációkra (Sappho, Byron, Verlaine, Rimbaud, Proust, Gide, Wilde, Whitman), vagy arra a transzvesztita kultúrára alapozott komikumforrásra, amikor egy férfi női ruhában szerepel, de mint a toleranciának, ennek a cikknek is vannak határai. Mindaddig toleráns vagyok a szexuális mássággal szemben is, amíg az megmarad a magánszférában. Nem tudom, hány valódi coming out történik, azt sem, mi szükség van erre. Azt meg főként nem tudom, hogy ha a műsorsugárzásban be kell tartani a korhatárbesorolásra vonatkozó előírásokat, még a hírblokk is abba a kategóriába esik, amely a „tizenkét éven aluli nézőben félelmet kelthet, illetve amelyet koránál fogva nem érthet meg vagy félreérthet”, miért lehet egy kisiskolást és óvodást arra érzékenyíteni, hogy ő talán egy fiútestbe szorult lány, vagy valami más. Vajon megérti, hogy biológiai neme útjában áll a társadalmi nemének? S mikor megérti, hogy a felnőttek tévedtek, mit fog kezdeni másságával, ha már mindenki egyforma lesz? 2019. július 6., hétvége