Magyar Hírlap, 2019. július (52. évfolyam, 150-176. szám)

2019-07-06 / 155. szám

Vélemény és vita . A kőszívű ember fiaiban van egy fejezet. Nemigen szokták emlegetni, pedig állítom, Jókai - akivel kap­csolatban egyre jobban idegesít, va­lahányszor „nagy mesemondónak” titulálják -, nem akármekkora írás­­művészetében az egyik nagy csú­csot jelenti ez a passzus. „Mesemondás! Lehetett is az valaha! Hogy egy kicsiny, elszigetelt or­szágnak rokontalan nemzete vala­ha saját haderejével, kilenc oldalról rárohanó támadás ellen védelmezte volna magát diadallal, dicsőséggel! Hogy ne bírt volna vele »egy« óriás, hogy rá kellett volna ereszteni Európa másik kolosszát is, s még azzal is megbirkózott, még akkor is saját magának kellett lefeküdnie, hogy rágázolhassanak! De hát hol vette volna ez a nemzet azt az ősmondabeli erőt, az újabb kornak e Nibelungenénekéhez? Elmondom, ahogy megértem. Egy véghetetlen jajkiáltás hang­zott végig: az ország egyik bércfa­lától a másikig verődött az vissza, s midőn másodszor visszatért, már nem volt jajkiáltás, hanem harci riadó!” Egy nemzeti hadsereg. Ez ennek a fejezetnek a címe. Éppen hat évtizeddel azután, hogy erre a nemzeti hadseregre és népére ráeresztik Európa másik ko­losszát, Szeged városa a nemzeti ér­zés hajótöröttjeinek szigete. A fővá­rosban és a jó kétharmad részben már megszállt ország maradékának nagy részén már negyedik hónapja tombol a Tanácsköztársaságnak be­cézett lidércnyomás, vörös rémura­lom, iszonyatos terror. A minden­felé tobzódó, féktelen mohóságú román, szerb és cseh hódítók mel­lett a változatosság kedvéért Szege­det és Aradot pökhendin nagyképű franciák tartják megszállva. Van­nak még magyarok, kérdezhetnénk ábrándosan, ha volna kedvünk ilyesmihez. Szegeden a keserűen elszánt maradék próbál gyülekezni, szervezkedni, búsong és töpreng a később Hungáriának nevezett Kass szálló teraszán, a hőségben ko­moran figyeli a tiszavirágzás köl­tői szépségű tragikumát, hallgatja a Széchenyi téren parádézó gyar­mati katonák, szpáhik és annami­­ták (vietnamiak), marokkói arabok és szenegáli négerek csinnadrattá­ját, miközben alig két kilométerre, az újszegedi híd végében már szerb zászlót lobogtat a szél és cirillbetűs felirat olvasható a túlsó parton: Sí­rig 3 km. És 1919 júniusában Kenderes­ről Szegedre érkezik egy ötven­éves egykori tengerésztiszt, Hor­thy Miklósnak hívják. („Mezőtúrig kocsin, onnan pedig vonaton utaz­tam és június 6-án érkeztem Sze­gedre.”, írja.) Károlyi Gyula gróf, miniszterelnök a hadügyminiszte­­ri tárcát bízza az odahívott férfiúra. Kozma Miklós közli a hiteles jegy­zőkönyvet, amely felvétetett „dé­li tizenkét órakor Szegeden, a tör­vényszéki palotában, ahol alulírott miniszter az alábbi szövegű esküt tette le gróf Károlyi Gyula minisz­terelnök kezébe: „Én, Horthy Mik­lós, esküszöm az élő Istenre, hogy Magyarországhoz és ennek alkot­mányához hű leszek, a hivatali tit­kot megőrzöm, a hivatalommal já­ró kötelességeket részrehajlatlanul, lelkiismeretes pontossággal és leg­jobb tehetségem szerint teljesítem. Isten engem úgy segéljen!” És már június 9-én megjelenik a hadügy­minisztérium rendelete, amely egy magyar nemzeti hadsereg felállítá­sát rendeli el. Edgar von Schmidt- Pauli, Horthy életrajzírója - aki­nek a kormányzóról szóló könyve egy nagyszerű asszony, Máthé Eri­ka áldozatkészségének és hatalmas munkájának köszönhetően, Wéber Krisztina kiváló fordításában a na­pokban (1944 óta már éppen ide­je volt) végre magyarul is megje­lent és alighanem igazi szenzáció lesz - ezt írja: Horthy „csodálatra méltó energiával látott hozzá, hogy a semmiből hadsereget varázsoljon. Az egész országból és még Ausztriá­ból is napról napra egyre több tiszt jelentkezett. Bécsben és Grazban Bethlen gróf központokat szerve­zett, ahonnan gondoskodtak a je­lentkező tisztek Szegedre szállítá­sáról. (...) még a Vörös Hadseregből is átszöktek Szegedre a hazafias ér­zelmű katonák(...) egy negyven hu­szárból álló, teljesen felszerelt egy­ség az őrmesterével együtt vonult be a városba, hogy szolgálatra je­lentkezzen. Horthy jelezte, hogy a hadsereg csakis a haza védelmé­re és a rend fenntartására szolgál, ezért minden párt befolyásától meg fogja őrizni függetlenségét, és nem fog semmiféle pártpolitikai irány­zattal foglalkozni.” Hivatalosan 1919. július 6-án ala­kul meg a Nemzeti Hadsereg. Hor­thy a Kass szállóban bejelenti: nem beszélni, hanem cselekedni jött Szegedre, s hogy eddig tenni nem lehetett, „az nem rajtunk múlott”. A jelenlévők a Tisza-parti Kass­­ból a vállukon viszik ki a Széchenyi térre, és Kozma Miklós naplójában azt is megírja, a tisztek ezután „él­jen Horthy!” felkiáltással köszön­tik egymást... Az új miniszterelnök, P. Ábrahám Dezső egyik legelső dolga - egyben alighanem legma­radandóbb, történelmi tette -, hogy július 13 án Horthy Miklóst kine­vezi a Nemzeti Hadsereg főparancs­nokának... Aki három nap múl­va, 16-án közzéteszi hadparancsát: „A nemzeti kormány bizalma foly­tán a mai napon átvettem az összes magyar haderők fővezérletét. Szí­vem mélyéből forrón üdvözlöm a fajunk színe-javából alakult kato­naságot. Bajtársak! Nehéz időben, a sors csapásaitól sújtva, keserű hon­talanságban vettük ismét kezünk­be a nemzetiszínű zászlót, hogy diadalra vigyük a hazánkat meg­semmisítéssel fenyegető bolsevis­ták ellen. Küzdelmünk nehéz lesz, de bízom a magyarok Istenében, ki nem fogja elhagyni igaz ügyün­ket. Bízom a Ti acélos akaratotok­ban, a Ti önfeláldozó hazafiságtok­ban, a Ti kipróbált bátorságotokban és ügyességetekben. A Ti összetartó vállvetett igyekezetetek fogja meg­hozni a hazának a szabadulást és megváltást. Ne feledjétek, hogy egy ezeréves nemzet utolsó, hatalmas reménysége, imája, sóhaja­­i vagy­tok. De lesújtó kard is, ha kell. Mi­dőn Isten áldását kérem nagy vál­lalkozásunkra, meghatottan és reménnyel eltelve indulok Veletek a közös munkára. Szeged, 1919. jú­lius 16. Horthy Miklós ellentenger­nagy, fővezér.” És alig három hét múlva, augusz­tus hetedik napján a legelső osztag nekivág a Szegedről Kiskunhalas- Kalocsa felé vezető útnak, őket más­nap kezdik követni a többiek. És az idestova egy esztendeje idegen csa­patok által megszállt Szegeden a tol­lal díszített Bocskai-sapkás, magyar dalokat éneklő, magyar vezényszó­ra vonuló alakulatok kikanyarod­nak a Mars tér felől a Kossuth Lajos sugárútra, a lovak patkója csattog a kockaköveken, a fénylő villamossí­neken bakancsos lábak dobbannak. Mennek, vonulnak végig a sugár­úton, Rókus városrész „főutcáján”, él a Rókusi templom, a dohánygyár, a későbbi ruhagyár meg a sportpá­lya előtt az állomás felé, kétoldalt boldogan csodálkozó, üdvözlő-ün­neplő, bámész nép, fejkendős asz­szonyok, bajuszos férfiak, szájtátó gyerekek - el sem igen akarják hin­ni, hogy ilyesmi megtörtént. „Hát megindulak”, mondja meghatottan egy atyafi a mellette állónak. „Meg végre, hála az Úristennek”, mor­molja amaz a választ. Egy nemzeti hadsereg Domonkos László író A Másság Könyve Vitéz Ferenc irodalomtörténész Legyek bár félművelt, még most sem tudom, mit jelent pontosan az LMBTQ. Divatszó, nem vitás, és a nálunk sokkal fejlettebb társadal­mak terjesztik, meglehetősen ag­resszív módon, noha a szivárvány­nyal takaróznak. Mintha ezzel el tudnák kerülni a globális felme­legedést, és jöhet egy újabb özön­víz vagy Szodomai tűzeső. A szi­várványról is azt hittem, tudom, hogy mi az, de most ugyanúgy va­gyok vele, mint a betűkkel. Nem tu­dom. Sorolom, ahogy az iskolában tanultam: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, ibolya (s a többi árnyala­tot a színek között). Az L még csak hagyján, az ibolya lila, de a töb­bi szín és betű nem stimmel. Még­is próbálkozom: T a türkiz, vagy a tavasz, mert ugye Zöld, és a ket­tőnek van valamilyen köze egy­máshoz. B a bíbor (vagy mégsem? - mert szakrális szín, és a szivárvá­­nyos felvonulások inkább gyaláz­zák a szentséget, mint követik). De M betűs szín nincs, legföljebb a me­leg színek közt keresgélhetnék, a Q pedig mindaddig feloldatlan, míg nem fordulok a félműveszek vir­tuális enciklopédiájához. Helyben vagyunk: Leszbikus, Meleg, Bisze­xuális, Transznemű és Queer, „a megszokottól eltérő nemi identitá­­sú”. Tehát az, aki még a megszokott (?) leszbikus, meleg stb. csoportok­ban sem találja meg önmagát. Aki még a mások között is más. Hogy mi lesz ennek a vége, azt még a robotok sem tudják, mindenesetre lombik­ban őrzik a titkot. Szerencsére vidéken még nem tették kötelezővé a másságot, rit­kán látni egymást faló azonos ne­műeket, mint A pókasszony csók­ja című filmben, amiről azért nem tudom, hogy miről szól, mert egy börtönjelenetnél átkapcsoltam, hányinger miatt. Itt csak az ellen­zék esik egymásnak. Ez sem hoz lázba, így olvasom Eszenyi Miklós művelődéskutató 2000-ben közölt tanulmányát, Kultúra és homosze­xualitás címmel (2006-ban Fér­fi a férfival, nő a nővel című köny­ve is megjelent), mely az akkor még „elmaradott” szociológia által is deviánsnak nevezett viselkedés magatartásbeli, antropológiai sajá­tosságait, kulturális reprezentációit vizsgálja. Noha a művészetekben is jelen van a téma, nem véletlenül szentelt kiemelt figyelmet a szer­ző a médiának. A deviancia általá­ban élénken foglalkoztatja a médiu­mokat, az „érzékenyítés” eszköze pedig nemcsak az állandó jelenlét elérése, hanem ezen belül a kam­pányszerű figyelemirányítás is. A hetvenes években a szexuális másság ugyanolyan tabutéma volt nálunk, mint az alkoholizmus és a kábítószer-fogyasztás, ma viszont már az a feltűnő, ha egy nap nem szól hír róluk. A napirend-elméletet követő te­­matizálással el lehet érni, hogy előbb-utóbb természetesnek vegye a fogyasztó azt, ami nem természe­tes. Úgy vélem, a „megszokottól el­térő” akár kreatív vagy egyenesen zseniális is lehet, például a tudo­mányban vagy a művészetben, azt azonban eddig még nem sikerült bizonyítani, hogy a géniusz eleve ott szunnyadna a fenti betűcsoport bármelyikében is. Erről Umberto Eco egyik Gyufa­levele jut eszembe, mely azt a para­digmaváltást írja le, hogy már nem kell a falu bolondját utánozni, mert azok önként jelentkeznek a nyilvá­nosság elé. „Eltűnik a védtelen nyo­morékot kifigurázó komikus alakja, és színre lép helyette maga a nyo­­morékságával hivalkodó nyomo­rék. Ez mindenkinek jó: neki, ami­ért hivalkodhat, a tévécsatornának, amiért nem kell színészgázsira köl­tenie, és nekünk, amiért a szadiz­­musunkat kiélve végre megint jól kiröhöghetjük magunkat a mások hülyeségein” - írja Eco, bár nekem nem röhögni, hanem szomorkodni volna kedvem. A fertőzöttek akár divatból is to­vábbfertőzhetik az amúgy is im­munitását veszítő társadalmat, másrészt azért, mert ez a nyilvá­nos „büszkeség” nem annyira a maga­vállalásról szól, mint inkább az arroganciáról. Ráadásul az em­ber, ha félreteszi az ilyenkor elvárt szerénységet, az értékeire, a telje­sítményére szokott büszke lenni - még akkor is, ha „kevélység” né­ven ezt a főbűnök közt emlegetik­­, s eddig még nem győztek meg ar­ról, hogy az „lmbiy” önmagában érték vagy teljesítmény volna. „Sa­ját kiválóságunk szeretete”, ahogy Augustinus fogalmazott, a túlér­tékelt én­tudat eredménye, de hát mit is várhatnánk az olyan, bármi okból megzavart személytől, aki azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány?! Eredetileg az irodalomból sze­rettem volna néhány példát említe­ni a homoerotikus reprezentációkra (Sappho, Byron, Verlaine, Rimbaud, Proust, Gide, Wilde, Whitman), vagy arra a transzvesztita­ kultúrára ala­pozott komikumforrásra, amikor egy férfi női ruhában szerepel, de mint a toleranciának, ennek a cikk­nek is vannak határai. Mindaddig toleráns vagyok a szexuális másság­gal szemben is, amíg az megmarad a magánszférában. Nem tudom, hány valódi coming out történik, azt sem, mi szükség van erre. Azt meg főként nem tudom, hogy ha a műsorsugár­zásban be kell tartani a korhatár­besorolásra vonatkozó előírásokat, még a hírblokk is abba a kategóriá­ba esik, amely a „tizenkét éven alu­li nézőben félelmet kelthet, illetve amelyet koránál fogva nem érthet meg vagy félreérthet”, miért lehet egy kisiskolást és óvodást arra érzé­­kenyíteni, hogy ő talán egy fiútest­be szorult lány, vagy valami más. Va­jon megérti, hogy biológiai neme útjában áll a társadalmi nemének? S mikor megérti, hogy a felnőttek té­vedtek, mit fog kezdeni másságával, ha már mindenki egyforma lesz? 2019. július 6., hétvége

Next