Magyar Hírlap, 2019. július (52. évfolyam, 150-176. szám)

2019-07-06 / 155. szám

Sír híján Folytatás a III. oldalról fenntartónak ettől fogva minden évben meg kell fogadnia egy olyan kulturális vál­lalást, amelyről a következő év szilvesz­terén elszámol. A vállalás szinte bármire kiterjedhet. A polgármester 2002-ben például - meg­fogadva Lucza Ilonáék ötletét - azt ígérte, hogy minden olyan, Magyarországon szü­letett gyermeknek, aki Petőfivel egy na­pon született, a város küld egy ajándék Pe­­tőfi-kötetet. Ez üzleti forgalomban nem kapható, számozott és a gyermek nevére dedikált példány, amelynek átadása ünne­pélyes keretek között, a következő év szil­veszterén történik. Ha nem tudnak eljönni, természetesen postán is megkaphatják, je­lenleg az Osiris Kiadótól csaknem tíz évre előre elegendő ajándékkötetük van m­ég. Kérdésünkre, hogy miért pont szilvesz­terkor kerül erre sor, Ilona elárulja a ha­gyomány eredetét is. „A Petőfi-billikomot ezerkilencszázhuszonkettő december har­mincegyedikén, Petőfi születésnapjára em­lékezve kezdték el használni, ekkorról ered a Petőfi-szilveszter hagyománya, amely ki­­sebb-nagyobb megszakításokkal, de ma is él. Mi huszonegy éve élesztettük föl, és mos­tanra egy délután háromtól másnap reggelig tartó irodalmi-kulturális programot kíná­lunk. Az érdeklődés hatalmas, Debrecenből is van visszatérő vendégünk. Egy hét alatt betelik a százhúsz fős jelentkezési limit.” Nincs még egy költő vagy még egy város Magyarországon, ahol a közösség minden­napi életét ilyen ünnepélyességgel hatná át az emlékezés. „A költőzseni tragédiájában szerencse - hívja fel a figyelmünket Ilona -, hogy az irodalom korabeli meghatározó fi­gurái némi bűntudattal vegyes szeretet­tel emlékeztek vissza a fiatalon meghalt pá­lyatársra, hiszen az országos kultusz nélkül Kiskőrösnek egyedül nem lett volna kapa­citása minderre. Jókai ezernyolcszáznyolc­vanas avatóbeszéde nyitotta azt a sort az irodalmi emlékezetben, ami tulajdonképp kanonizálta tizenkilencedik századi nem­zeti irodalmunk nagyjait, paradox módon később őt is.” A nemzeti irodalmi kánonnak valóban szerves része, sőt zászlóvivője lett a forra­dalmár költő, akiért utódai itthon és szerte a világban is rajongtak. Emlékének eleven­sége azt mutatja, hogy a nemzet, amelynek szabadságát olyan forrón áhította, ma is for­­rásozhat alakjából. Pedig százhetven éve halott, sírja ismeretlen - ha ugyan benne nyugszik, és nem azoknak a népmondáknak kell hinnünk, amelyek Mátyás király, Rá­kóczi Ferenc és Kossuth Lajos között várják, hogy a hős visszatérjen népéhez. Bennem hazafelé szemernyi kétség sincs. Petőfi él Kiskőrösön. Vitéz Anita Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből „ ... ez a nagy ház itt a szép Major Anna rideg koporsója? ” Hiába mondanák, hogy a Csil­­lám-ház a legszebb Bodokon, senki sem irigyelné, mert az a legszomo­rúbb is. Nagy udvara, kertje talán azért nagyobb a többinél, hogy an­nál üresebb lehessen. A kapuja be van csukva egész nap (tulipános oldala sohase fordul be­lül) , ablakai nem nyílnak meg, csak ritkán. A napsugár hiába táncol a zsaluk bordácskáin, nem hatolhat odább. Enyelgő napfény nem kell annak, aki ott benn lakik egyedül. Az már kivette osztályrészét: az örök felhőt. Néha egy-egy cserebogár kop­­pantja meg a lécpáncélzatot, s ez a koppanás is oly kísértetiesen hangzik odabenn. Ha ajtó nyílik­ valahol, az már nagy zaj itt, s össze­rezzen rá mindenki. Mindenütt, mindenen az elha­­gyottság látszik. Mintha valami nyomasztó lehelet vonná be fűnek, virágnak, lombnak a színét, hogy az attól bágyadt legyen. A kert sűrű fáin keresztül a leg­forróbb nyári délben is valami sa­játságos hideg légáramlat suhan el. A galagonyabokron a fejletlen bo­gyók között egy félig rakott madár­­fészek himbálózik. Vajon miért nem rakta meg egészen a madár? Miért hagyta el idő előtt, hogy más­ba kezdjen egyebütt? A nagy jegenyefák komoran né­zik lerajzolt árnyékukat a selyem gyepen, mintha az az árnyék is csak árnyék fölé lenne terítve. A kapu küszöbét beverte a gyom, paraj és laboda! Kocsi ide nem jön, kocsi in­nen nem megy esztendők során át. Két dudorodó zöld csík fut a porta felé. Bujább fű nő ottan. Valaha ke­réknyom lehetett... talán még arról a napról, mikor a szép Major Annát hozták pántlikás lovakon. Kihalt, csendes minden. A két nagy fehér komondor unatkozva őgyeleg az udvaron, egyhangú na­gyon a hivataloskodásuk. Hónapok elmúlnak, míg valami megugatni való kerül. Még a galambdúc lakói is olyan csendesek, olyan némák, turbékoló szavukat alig hallani, színük meg többnyire sötét hamuszürke. Ki öl­tözteti fel ezeket is ilyen szomorú ruhákba? Vagy már mindennek mutatni kell, hogy ez a nagy ház itt a szép Major Anna rideg koporsója? Hiába van fényes diófából, azért mégis csak koporsó az. Hiába hagy­ta itt neki Csillám Józsi az egész gazdaságot, a négy sármos ökröt, a három tehenet, a harmincnégy juhot, mégis árván hagyta, mikor elbujdosott. Egyhangúan folynak napjai azóta, nem megy sehova, őhozzá sem jön senki, s ebben az örökös egyforma­ságban nem változik semmi... sem­mi - csak ő maga. Arca rózsái elhullnak egyenként, nagy kék szemei elveszítik fényü­ket, a homlok ráncokat vet, a kezek első vány­ódnak, a ruganyos délceg termet összeesik. Nem ő az már, nem ő. De a megtagadott örömöket, az elvesztett életet visszakéri a szív. Az nem feled, de emlékezik, annak csak tegnap volt, mikor a férj el­ment, hogy vissza ne térjen. A szív nem kombinál, nem számítja a na­pokat, követeli a tegnap után a holnapot. „Itt ült ő ezen a széken...” A szegény szalmaözvegy odabo­rul reá, mintha még most is meleg lenne ez a hely. Pedig már nyolc hosszú éve annak! „Igen, itt ült utoljára.” Anna feje ott pihent domború, erős mellén­y hollóhaja beleakadt a Csillám Józsi mellénygombjába. Sehogy sem le­hetett kioldani. Olyan nagyon mu­latságos volt az, hogy egész este ne­vettek, egész este mondogatták: „Most vagyunk még csak igazán összekötve.” S másnap már el voltak szakítva örökre. Hogy volt? Miből kelt ki a mag ahhoz a szalmához, melyből az ő özvegyi koronája van fonva? Verje meg az isten azt a Csőke Palit... minek is járt utána? Hisz nem csalogatta, még csak nem is biztatta sohasem. Eljött azon a szerencsétlen éjsza­kán, amikor már a Józsi elaludt, és megkopogtatta a kamra ablakát. - Gyere ki egy szóra, Csillám Anna! - Jaj, nem megyek... Hova is gon­dol kend? - Csak egyetlen szóra... mondani­valóm van. - Menjen el, azt mondom, míg békében mehet, míg az uram fel nem ébred. - Nem bírok tovább a szívemmel... nem én tovább, Anna. Itt a piszto­lyom is, benne van a golyó. Az lesz a halálom, ha nyomban ki nem jössz. Dideregve ment ki a szegény fia­tal­asszony. Félt a nagy botránytól, le akarta beszélni, tudta, hogy jó fiú Csőke Pali, egy-két kérő szótól megolvad és enged. Jaj, minek is ment ki... hiszen nem szerette, sohasem szerette! ... S míg ott künn csitítgatta Palit, félig bánkódással, félig szánalom­mal, mert hiszen oda volt, egészen oda volt az a szegény fiú, azalatt egyszerre csak, mintha egy sötét nagy árnyék mozogna az udvaron lent az istálló mellett, majd meg­csillant a nyerges paripa patkója s trapp... trapp, amint megkoppan­­tak a köveken módos vékony lábai, egy pisztoly dördült el, s sziláján nyargalt ki a nyitott kapuajtón a megriadt per lovasával együtt. Nem nehéz kitalálni, hogy lehe­tett. Szegény szalmaözvegy száz­szor elgondolja, százszor összerak­ja miképp történhetett. Minden föltevése találó s mégsem az igazi egyik sem. Hogy vette észre, hogy osont ki az asszony után, és a többi meg a többi. Oh, ha már látta, ha utána jött, mert nem avatkozott bele, miért nem büntette meg tetszése szerint szigorúan, miért ment el úgy, hogy ölni akart előbb... hogy ne térhes­sen vissza soha többé? De ha szeretné, visszatérne. Nem tudna elérni nélküle annyi éven át szolgálattal keresve kenyerét. Nem­ sohasem szerette. És mégis, ha nem szerette volna, lett volna-e Csőke Palira, akkor itt hagyta volna egész vagyonát, mindenét, még azt is, amiről nem tudott? Oh, csak a nagy szeretet változhatik át ilyen nagy nehezteléssé! Elment, hogy a híre sem jött évekig. A törvény nem választotta el őket, csak asztaltól, ágytól. Azt mondta, nem öllek meg, csak bele­teszlek a koporsóba. Mikor aztán a kis Péter (kinek már nem volt atyja, mikor szüle­tett) öt éves lett, egyszerre csak egy ember jelent meg Bodokon, aki el­vitte a fiút fél évre az atyjához, mert úgy ítélt a törvény, hogy a fiú közös legyen. A szalmaasszony és a szal­maférj prókátorai úgy egyeztek meg erre a pontra: hat hónapig lakjék évente az atyjánál, hat hó­napig az anyjánál. Egyik sem engedi a maga hat hó­napját, és a szegény szöszke gyerek olyan, mint a mesék bolygó mada­ra, mely az egyik planétából a má­sikba jut, s sehol sem bír átmelegedni. Milyen hat hónap az, mikor az a fiú távol van! És milyen másik hat hónap az, mikor az a fiú, az ő picike kép­mása vele van és az apjáról beszél neki! Jaj, csak egy szót se szólna soha, ezt óhajtja és mégis ő kérdezi. - Édes kis Péterkém! Hát láttad? De mit is beszélek, hogyne láttad volna, mikor együtt voltatok! Sze­ret-e? Csókolt-e sokszor? Őszül-e már a haja? Milyen házban lakik? Azt mondod, hogy ott olyan nénik vannak, akik te veled játszottak. Szépek-e? No, ne, ne mondd, hogy tudod is te... Nézz jól rám, szeb­bek-e mint én? Oh, te csacska! Hogy én vagyok a legszebb? Az ám, neked, te kis bolondom. Felelj, de emlékezz vissza mindenre. Emle­getett-e engem apád valaha? Mon­dott-e neked rólam valamit, mikor haragos volt, vagy amikor víg volt? Hogy semmit sem mondott? Eredj, kis cudar, kiállhatatlan vagy... Ezer meg ezer kérdés. Egy szo­morú szívnek, egy egész életnek apró kérdésekre szétszedett fájó titka. A kis Péter nem tud felelni azokra a kérdésekre. Jámbor arccal bámul az anyjára s mindig csak az olyan dolgokat hajtja, amik azt nem érdeklik. Oh, ha ő csak egyszer egy perce láthatná! Ha olyan bűvös tükre len­ne, amibe ha belenézne, látná, hogy ott mi történik, egyszerre kitalálna mindent, amit még tudni akar ezen a világon. De nincs olyan tükre. Ha talán üzenne, ha ő közeled­nék. Nem, nem, azt nem teszi. Hát­ha kikacagná az üzenetét. Hanem ha majd az a gyerek na­gyobb lesz. Akkor talán... S ez a talán az, amiből él. Ezt szívja be a levegőben. Erdő, patak ezt hajtja, onnan jövő felhők ezt beszélik... 1881 Asztaltól - ágytól IV. 0­6­2­9 A Magyar Hírlap hétvégi melléklete 2019. július 6.

Next