Magyar Hírlap, 2019. augusztus (52. évfolyam, 177-202. szám)

2019-08-03 / 179. szám

Rökkhöz kötve Folytatás a III. oldalról A Rökk Marikához hasonlóan 1913-as szü­letésű Bulla Elma bátyja, Antal a pályafutá­sa végén játszott a csehszlovák amatőr válo­gatottban, egyként Bécsben és Pozsonyban is sikeres belső csatárnak számított. A ma­gyar profi futball első téli szünetében felve­tődött, hogy - egyébként édesapja, az egy­kori pozsonyi táblai tanácselnök határozott kívánságára - a Ferencvároshoz szerződik, de végül nem lett az ügyletből semmi. Ket­ten a húgával, együtt itthon soha nem szere­peltek az újságokban. Nem úgy, mint Rökkék. Ede bele is unt ab­ba, hogy mindig a húgáról kérdezgetik. Az utolsó válogatottsága előtt arra a kér­désre, hogy minek örülne legjobban, azt fe­lelte: „Ha a húgomról azt írnák a lapok, hogy Rökk Edusnak, a híres jobbszélsőnek a test­vérhúga.” S amikor már „ezredszer” arról faggatták, hogy milyen érzés egy primadon­na testvérének lenni, így replikázott: „Kér­dezze meg a húgomtól!” Edus pályafutása legjobb éveit a Budai 11- ben töltötte, onnan került be három külön­böző évben egy-egy alkalommal a váloga­tottba. A futballtudásán kívül vagy talán még azt is megelőzve arról volt híres, hogy szerette a frászt ráhozni játékostársaira az­zal, hogy elképesztő magasságokba felmász­va sétált a párkányokon. Vagy azzal, hogy azt állítva magáról, hogy holdkóros, felmá­szott éjszakánként a tetőre. Feleki Lászlótól, minden idők egyik legkiválóbb sportújság­­írójától tudjuk, hogy „artistavér, primadon­navér csörgedez benne. Nyugodtan sétál öte­meletes házak párkányán. A budaiak túráin mindennapos eset, hogy a fiúk rémülten ro­hannak Faragóhoz, Lója bácsi, az Ede megint a sztratoszférában sétál! Rökk ilyenkor addig egyensúlyoz féllábon, míg le nem szedik on­nan. Újabban tíz pengő büntetést kell neki fi­zetni, hogy próbára teszi a csapat idegeit. Életében a legnagyobb szenzációt akkor keltette, amikor egyszer Párizsban fölmá­szott a Notre-Dame-templom tetejére, és ott az egyik párkányon próbálgatta, vajon meg­­van-e az egyensúlyérzéke.” Szerencsére megvolt. A harmincas évek végén rövid ideig a Phö­­busban játszott, majd mivel a csepeli gyár­ban kapott jó álláslehetőséget, a WMFC-be igazolt. 1941-ben átkerült az amatőrcsapatba, a maga szempontjából rosszkor, mert a tár­sak egymást követő, két évben megnyerték a bajnokságot. Utána szinte végleg elveszett a futball számára, hacsak nem emlegetjük azt, hogy ő fedezte fel Tóth II Józsefet, Bogyit, aki 1954-ben gólt lőtt az Aranycsapat mezé­ben az angoloknak, s játszott az ezüstérem­mel zárt svájci világbajnokságon is. Rökk Ede a negyvenes-ötvenes évek for­dulóján leköltözött Kalocsára, oda, ahol gyerekként sokat nyaraltak Marikával az apai nagybátyjuknál. Rökk Károly, aki az első világháború utáni, szibériai hadifog­ságból egy alig múló sebesülést és a festészet iránti olthatatlan vágyat hozta magával, ké­sőbb elismert akvarellfestő lett. Az alkohol démonával is küzdő egykori futballista élet­pályája elképesztő kontrasztot mutat a hú­gáéval összehasonlítva. Marika a negyvenes években óriási sztár volt, 1941-ben például az ő főszereplésé­vel készült az első színes német mozifilm, Az asszonyok mégis jobb diplomaták címmel. A háború után felrótták neki, hogy Goeb­bels propagandafilmjeiben is szerepelt, ezért néhány évre indexre tették. Nem mértek egyenlő mércével, a futball világában pél­dául nem számított, hogy Sepp Herberger, a legendás szövetségi kapitány még az NSDAP, a nemzetiszocialista párt tagja is volt, míg Peco Bauwens, a DFB, a nyugatnémet labda­rúgó-szövetség az újjászerveződés utáni első elnöke jelentkezett ugyan a pártba, de zsidó származású feleségére tekintettel elutasítot­ták. Rökk Marikát később azzal is megvádol­ták, hogy a szovjetek kémje volt. Valójában 1944 elejétől alig dolgozott, áprilisban szü­letett meg a lánya, a későbbi bécsi színész­nő, Gaby Jacoby. Németországban forgatott filmjeinek kó­piái Hitler főhadiszállásáról hadizsákmány­ként a Szovjetunióba kerültek, ahol aztán gyakran játszották őket a mozikban, nagy népszerűséget szerezve neki. Miután új­ra dolgozhatott színésznőként, elsősorban színpadon szerepelt, s kevesebbet filmezett. Kirobbanó sikere volt 1951-ben a Csárdáski­rálynőben. Akad még egy legendás szerepe: 1968-ban Bécsben, a Hello, Dollyban. Min­den idők egyik legjobban táncoló operett­színésznőjének tartották. A Marica grófnő felvételeinek apropóján 1996-ban tévéfilm készült vele itthon, az jelentette a búcsúját Magyarországtól, a magyaroktól. Akkor már nem élt a bátyja. A Petőfi Né­pe kevéssel a halála előtt „megtalálta” az egykori válogatott futballistát, s beszámolt a szomorú helyzetről: „Saját akaratából ke­rült Rökk Marika testvére a szociális otthon­ba. Senkit sem okolhat sorsáért. Ugyanígy élné le életét, ha újrakezdhetné. Félig-med­­dig szívességből időzhet a téli hónapokban az eredeti otthon felújítása miatt most kis­sé zsúfolt otthonban. A Második utca utol­só házában, a sajátjában tölti különben - ha egészsége jobb - napjait. Mi tagadás, eléggé elhanyagolt épületre, udvarra vigyáz a tá­vollétében kutyája, hű társa.” Rökk Ede mesélt akkor a kalocsai évek­ről is, de aztán gyorsan áttért a húgára: „Sok mindent csináltam. Még építőmunkásként is dolgoztam. Összeházasodtam később egy vendéglős asszonnyal. Jól megvoltunk, saj­nos meghalt, azóta egyedül élek. Úgy, mint Marika. Ő két férjét vesztette el. Egy ma­gyar származású, érettségizett házvezető­nője van. Ma is nagyon népszerű, ha nem tudnám, hogy mennyi idős, magam sem hinném, hogy eljárt fölötte is az idő.” Meg­tudhattuk a cikkből, hogy világhírű testvére - aki „mindent ért, mindent mond magyarul, pedig öt évtizede külföldön él, csak egy kis akcentus mutatja az idegen nyelvi környeze­tet” - vendégül látta magánál a Bécs melletti Badenben, de hazajött. „Különösen felesége halála után hagyta el magát Rökk bácsi, elmagányosodott, nap­hosszat kedvelt kocsmájában üldögélt. Lum­pen elemek kicsalták utolsó filléreit. Nagyon leromlott állapotban találta a Kalocsára lá­togató filmsztár testvére, pesti rokonsága. Rökk Marika szívesen látta volna ausztri­ai otthonában, de csak néhány hetes pihe­nésre utazott ki húga Bécs közeli villájába. Megszokta, megszerette Kalocsát, cimbo­ráit, itt élt évtizedekig” - mesélte hajdanán, már Rökk Ede 1990. júniusi halála után más­fél évvel a szociális otthon vezetője a megyei lap újságírójának. Majd kitért Rökk Mariká­ra is: „Mindig titokban tartotta látogatását, mert egyszer kiszimatolták nyugatnémet újságírók ittlétét, és számára ellenszenves szenzációt csináltak utazásából. Sohasem üres kézzel jött. Öccsének (helyesen: a báty­jának - a szerk.) mindig hozott ajándékokat, megható szeretettel gondoskodott róla, tö­rődött vele. A szociális otthon többi lakójá­ról sem feledkezett meg. Karácsonykor min­denkinek kijárt egy kis csomag. Az intézetet különféle használati cikkekkel támogatta. Gondoztatta Ede bácsi sírját, amíg Kalocsán pihentek a néhai sportember hamvai. Idén Pestre szállíttatták földi maradványait a csa­ládi sírboltba. Azóta Rökk Marika sem járt városunkban. Akik találkoztak vele, soha­sem felejtik kedves közvetlenségét.” Budapesten 2013-ban látványos gálamű­sort rendeztek az akkor már kilenc éve a badeni Helenenfriedhofban nyugvó Rökk Marika 100. születésnapja tiszteletére, a lá­nya szereplésével. Gaby Jacoby akkor mond­ta róla: „Szívében mindig magyar maradt.” RR (2.) 1881 Az öreg szemeiben egy könny­csepp jelent meg: az ő kis Boriská­­jának is lenhaja és kék szeme volt. - Hány éves az a maguk Borcsája? - kérdé elfátyolozott hangon. - Úgy vagy tizenöt esztendős. Az idén volt először fonóka. Tetszik tudni, katona uram, egész bizo­nyossággal nem tudhatjuk, csak úgy a növésről ítélünk. A gyermek kicsi volt még, mikor hozzánk került, csak éppen a keresztnevét tudta megmondani, s azt, hogy a nagyap­ja egy katona volt... valami város­ban lakhattak, mert azt mondja, sok nagy ház volt ott, s a nagyapjának rengeteg sok képe. Azóta mindig bolondul a képek után, s valahány­szor elmegyek hazulról, mindig megkérdezi, láttam-e valami képet, amit én aztán szögről-végről elbe­szélek neki. Ebbe a nagy képes ház­ba is azért jöttem, hogy ha már itt Pesten járok, hadd beszélhessek ne­ki a képekről, mert úgy szeretem azt a leányt a férjemmel együtt, mintha a magunké lenne. A jó isten hozta oda meghalni a fedelünk alá az a cigányasszonyt! - Hány éve már annak? - kérdé mohón az öreg, egy hirtelen gon­dolat által megkapatva. - Bizony, tíz éve múlt dió­veréskor. Élénken ugrott fel az öreg a székről. - Jöjjön, jó asszony - mondá, fa­lába dacára is sebesen lépkedve -, mutassa meg nekem azt a képet, amelyről beszélt. A parasztasszony tipegve vezette az utolsó szoba felé. - Menjünk - szólt az öreg, erőt véve magán -, látnom kell azt a képet. - Hova megy, bajtárs? - szólítja meg az ajtónál álló invalidus. - Hát már elfelejtetted, hogy ide nem szabad belépned? És elébe állt. - Hagyj mennem, mert ellöklek - s majdnem robogva sietett tova. Az ajtón álló invalidus fejet csó­vált s ilyenformán dörmögött magában: - Ni, az öreg fickó milyen tűzben van. Hogy rezoníroz, mint a hétfe­­jű sárkány. Teringette, aki kemény fából van, kemény marad az holta napjáig... No lám, az öreg fickó... És oly végtelenül jól esett neki is, hogy az öreg fickó ilyen friss és ilyen vakmerő - mert hisz mi egyéb ő is, mint egy másik, hason­ló öreg fickó... aki szintén képes arra, hogy szikrát adjon, ha valami körülmény kívánja. - Hol az a kép, jó asszony? - kér­dé az öreg odabenn fojtott hangon, és tagjai reszkettek. - Nézze mi, ott, ahol az a csata van. Az öreg a jelzett irányról tudta már, hogy a végzetes szolnoki csa­takép az. Összerázkódott, de azért mégis odatekintett. Hát csakugyan a szolnoki csata­kép volt, hanem a bal szegletébe, ahol az aranyos ráma két szeglete összeér, oda volt szúrva egy mina­tűr kép,­­ az ő kis unokája, a Boriska. A másoló művész festette azt oda még valamikor tíz év előtt, s hogy a kisleányka meg legyen lepetve a saját hasonmásától, odacsúsztat­ta a nagy képhez. Ott majd meg fogja találni s örömteljesen tapsol­ni fog kicsike kacsáival. De a leányka sohasem jött ide vissza többé. Az utcáról bizonyo­san elcsalták maguk közé a cigá­nyok és elvitték kóborolni. Hanem a kép itt maradt, az igazgató sze­meit kikerülte, a többiek pedig azt hitték, hogy oda tartozik, s nem bántotta senki. A szolnoki csatakép nem volt most már ijesztő látvány többé a jó Bodó János bácsinak. A csatában elvesztette a fiát, de a csatakép visszaadta unokáját. Öreg napjait boldogan töltötte mellette. Vége A csatakép Ni a­z Válogató öreg fickó s Mikszáth Kálmán milyen tűzben van­ műveiből Hogy rezoníroz. 19 IV. 0­8­0­3 A Magyar Hírlap hétvégi melléklete 2019. augusztus 3.

Next