Magyar Hírlap, 2019. augusztus (52. évfolyam, 177-202. szám)
2019-08-03 / 179. szám
Rökkhöz kötve Folytatás a III. oldalról A Rökk Marikához hasonlóan 1913-as születésű Bulla Elma bátyja, Antal a pályafutása végén játszott a csehszlovák amatőr válogatottban, egyként Bécsben és Pozsonyban is sikeres belső csatárnak számított. A magyar profi futball első téli szünetében felvetődött, hogy - egyébként édesapja, az egykori pozsonyi táblai tanácselnök határozott kívánságára - a Ferencvároshoz szerződik, de végül nem lett az ügyletből semmi. Ketten a húgával, együtt itthon soha nem szerepeltek az újságokban. Nem úgy, mint Rökkék. Ede bele is unt abba, hogy mindig a húgáról kérdezgetik. Az utolsó válogatottsága előtt arra a kérdésre, hogy minek örülne legjobban, azt felelte: „Ha a húgomról azt írnák a lapok, hogy Rökk Edusnak, a híres jobbszélsőnek a testvérhúga.” S amikor már „ezredszer” arról faggatták, hogy milyen érzés egy primadonna testvérének lenni, így replikázott: „Kérdezze meg a húgomtól!” Edus pályafutása legjobb éveit a Budai 11- ben töltötte, onnan került be három különböző évben egy-egy alkalommal a válogatottba. A futballtudásán kívül vagy talán még azt is megelőzve arról volt híres, hogy szerette a frászt ráhozni játékostársaira azzal, hogy elképesztő magasságokba felmászva sétált a párkányokon. Vagy azzal, hogy azt állítva magáról, hogy holdkóros, felmászott éjszakánként a tetőre. Feleki Lászlótól, minden idők egyik legkiválóbb sportújságírójától tudjuk, hogy „artistavér, primadonnavér csörgedez benne. Nyugodtan sétál ötemeletes házak párkányán. A budaiak túráin mindennapos eset, hogy a fiúk rémülten rohannak Faragóhoz, Lója bácsi, az Ede megint a sztratoszférában sétál! Rökk ilyenkor addig egyensúlyoz féllábon, míg le nem szedik onnan. Újabban tíz pengő büntetést kell neki fizetni, hogy próbára teszi a csapat idegeit. Életében a legnagyobb szenzációt akkor keltette, amikor egyszer Párizsban fölmászott a Notre-Dame-templom tetejére, és ott az egyik párkányon próbálgatta, vajon megvan-e az egyensúlyérzéke.” Szerencsére megvolt. A harmincas évek végén rövid ideig a Phöbusban játszott, majd mivel a csepeli gyárban kapott jó álláslehetőséget, a WMFC-be igazolt. 1941-ben átkerült az amatőrcsapatba, a maga szempontjából rosszkor, mert a társak egymást követő, két évben megnyerték a bajnokságot. Utána szinte végleg elveszett a futball számára, hacsak nem emlegetjük azt, hogy ő fedezte fel Tóth II Józsefet, Bogyit, aki 1954-ben gólt lőtt az Aranycsapat mezében az angoloknak, s játszott az ezüstéremmel zárt svájci világbajnokságon is. Rökk Ede a negyvenes-ötvenes évek fordulóján leköltözött Kalocsára, oda, ahol gyerekként sokat nyaraltak Marikával az apai nagybátyjuknál. Rökk Károly, aki az első világháború utáni, szibériai hadifogságból egy alig múló sebesülést és a festészet iránti olthatatlan vágyat hozta magával, később elismert akvarellfestő lett. Az alkohol démonával is küzdő egykori futballista életpályája elképesztő kontrasztot mutat a húgáéval összehasonlítva. Marika a negyvenes években óriási sztár volt, 1941-ben például az ő főszereplésével készült az első színes német mozifilm, Az asszonyok mégis jobb diplomaták címmel. A háború után felrótták neki, hogy Goebbels propagandafilmjeiben is szerepelt, ezért néhány évre indexre tették. Nem mértek egyenlő mércével, a futball világában például nem számított, hogy Sepp Herberger, a legendás szövetségi kapitány még az NSDAP, a nemzetiszocialista párt tagja is volt, míg Peco Bauwens, a DFB, a nyugatnémet labdarúgó-szövetség az újjászerveződés utáni első elnöke jelentkezett ugyan a pártba, de zsidó származású feleségére tekintettel elutasították. Rökk Marikát később azzal is megvádolták, hogy a szovjetek kémje volt. Valójában 1944 elejétől alig dolgozott, áprilisban született meg a lánya, a későbbi bécsi színésznő, Gaby Jacoby. Németországban forgatott filmjeinek kópiái Hitler főhadiszállásáról hadizsákmányként a Szovjetunióba kerültek, ahol aztán gyakran játszották őket a mozikban, nagy népszerűséget szerezve neki. Miután újra dolgozhatott színésznőként, elsősorban színpadon szerepelt, s kevesebbet filmezett. Kirobbanó sikere volt 1951-ben a Csárdáskirálynőben. Akad még egy legendás szerepe: 1968-ban Bécsben, a Hello, Dollyban. Minden idők egyik legjobban táncoló operettszínésznőjének tartották. A Marica grófnő felvételeinek apropóján 1996-ban tévéfilm készült vele itthon, az jelentette a búcsúját Magyarországtól, a magyaroktól. Akkor már nem élt a bátyja. A Petőfi Népe kevéssel a halála előtt „megtalálta” az egykori válogatott futballistát, s beszámolt a szomorú helyzetről: „Saját akaratából került Rökk Marika testvére a szociális otthonba. Senkit sem okolhat sorsáért. Ugyanígy élné le életét, ha újrakezdhetné. Félig-meddig szívességből időzhet a téli hónapokban az eredeti otthon felújítása miatt most kissé zsúfolt otthonban. A Második utca utolsó házában, a sajátjában tölti különben - ha egészsége jobb - napjait. Mi tagadás, eléggé elhanyagolt épületre, udvarra vigyáz a távollétében kutyája, hű társa.” Rökk Ede mesélt akkor a kalocsai évekről is, de aztán gyorsan áttért a húgára: „Sok mindent csináltam. Még építőmunkásként is dolgoztam. Összeházasodtam később egy vendéglős asszonnyal. Jól megvoltunk, sajnos meghalt, azóta egyedül élek. Úgy, mint Marika. Ő két férjét vesztette el. Egy magyar származású, érettségizett házvezetőnője van. Ma is nagyon népszerű, ha nem tudnám, hogy mennyi idős, magam sem hinném, hogy eljárt fölötte is az idő.” Megtudhattuk a cikkből, hogy világhírű testvére - aki „mindent ért, mindent mond magyarul, pedig öt évtizede külföldön él, csak egy kis akcentus mutatja az idegen nyelvi környezetet” - vendégül látta magánál a Bécs melletti Badenben, de hazajött. „Különösen felesége halála után hagyta el magát Rökk bácsi, elmagányosodott, naphosszat kedvelt kocsmájában üldögélt. Lumpen elemek kicsalták utolsó filléreit. Nagyon leromlott állapotban találta a Kalocsára látogató filmsztár testvére, pesti rokonsága. Rökk Marika szívesen látta volna ausztriai otthonában, de csak néhány hetes pihenésre utazott ki húga Bécs közeli villájába. Megszokta, megszerette Kalocsát, cimboráit, itt élt évtizedekig” - mesélte hajdanán, már Rökk Ede 1990. júniusi halála után másfél évvel a szociális otthon vezetője a megyei lap újságírójának. Majd kitért Rökk Marikára is: „Mindig titokban tartotta látogatását, mert egyszer kiszimatolták nyugatnémet újságírók ittlétét, és számára ellenszenves szenzációt csináltak utazásából. Sohasem üres kézzel jött. Öccsének (helyesen: a bátyjának - a szerk.) mindig hozott ajándékokat, megható szeretettel gondoskodott róla, törődött vele. A szociális otthon többi lakójáról sem feledkezett meg. Karácsonykor mindenkinek kijárt egy kis csomag. Az intézetet különféle használati cikkekkel támogatta. Gondoztatta Ede bácsi sírját, amíg Kalocsán pihentek a néhai sportember hamvai. Idén Pestre szállíttatták földi maradványait a családi sírboltba. Azóta Rökk Marika sem járt városunkban. Akik találkoztak vele, sohasem felejtik kedves közvetlenségét.” Budapesten 2013-ban látványos gálaműsort rendeztek az akkor már kilenc éve a badeni Helenenfriedhofban nyugvó Rökk Marika 100. születésnapja tiszteletére, a lánya szereplésével. Gaby Jacoby akkor mondta róla: „Szívében mindig magyar maradt.” RR (2.) 1881 Az öreg szemeiben egy könnycsepp jelent meg: az ő kis Boriskájának is lenhaja és kék szeme volt. - Hány éves az a maguk Borcsája? - kérdé elfátyolozott hangon. - Úgy vagy tizenöt esztendős. Az idén volt először fonóka. Tetszik tudni, katona uram, egész bizonyossággal nem tudhatjuk, csak úgy a növésről ítélünk. A gyermek kicsi volt még, mikor hozzánk került, csak éppen a keresztnevét tudta megmondani, s azt, hogy a nagyapja egy katona volt... valami városban lakhattak, mert azt mondja, sok nagy ház volt ott, s a nagyapjának rengeteg sok képe. Azóta mindig bolondul a képek után, s valahányszor elmegyek hazulról, mindig megkérdezi, láttam-e valami képet, amit én aztán szögről-végről elbeszélek neki. Ebbe a nagy képes házba is azért jöttem, hogy ha már itt Pesten járok, hadd beszélhessek neki a képekről, mert úgy szeretem azt a leányt a férjemmel együtt, mintha a magunké lenne. A jó isten hozta oda meghalni a fedelünk alá az a cigányasszonyt! - Hány éve már annak? - kérdé mohón az öreg, egy hirtelen gondolat által megkapatva. - Bizony, tíz éve múlt dióveréskor. Élénken ugrott fel az öreg a székről. - Jöjjön, jó asszony - mondá, falába dacára is sebesen lépkedve -, mutassa meg nekem azt a képet, amelyről beszélt. A parasztasszony tipegve vezette az utolsó szoba felé. - Menjünk - szólt az öreg, erőt véve magán -, látnom kell azt a képet. - Hova megy, bajtárs? - szólítja meg az ajtónál álló invalidus. - Hát már elfelejtetted, hogy ide nem szabad belépned? És elébe állt. - Hagyj mennem, mert ellöklek - s majdnem robogva sietett tova. Az ajtón álló invalidus fejet csóvált s ilyenformán dörmögött magában: - Ni, az öreg fickó milyen tűzben van. Hogy rezoníroz, mint a hétfejű sárkány. Teringette, aki kemény fából van, kemény marad az holta napjáig... No lám, az öreg fickó... És oly végtelenül jól esett neki is, hogy az öreg fickó ilyen friss és ilyen vakmerő - mert hisz mi egyéb ő is, mint egy másik, hasonló öreg fickó... aki szintén képes arra, hogy szikrát adjon, ha valami körülmény kívánja. - Hol az a kép, jó asszony? - kérdé az öreg odabenn fojtott hangon, és tagjai reszkettek. - Nézze mi, ott, ahol az a csata van. Az öreg a jelzett irányról tudta már, hogy a végzetes szolnoki csatakép az. Összerázkódott, de azért mégis odatekintett. Hát csakugyan a szolnoki csatakép volt, hanem a bal szegletébe, ahol az aranyos ráma két szeglete összeér, oda volt szúrva egy minatűr kép, az ő kis unokája, a Boriska. A másoló művész festette azt oda még valamikor tíz év előtt, s hogy a kisleányka meg legyen lepetve a saját hasonmásától, odacsúsztatta a nagy képhez. Ott majd meg fogja találni s örömteljesen tapsolni fog kicsike kacsáival. De a leányka sohasem jött ide vissza többé. Az utcáról bizonyosan elcsalták maguk közé a cigányok és elvitték kóborolni. Hanem a kép itt maradt, az igazgató szemeit kikerülte, a többiek pedig azt hitték, hogy oda tartozik, s nem bántotta senki. A szolnoki csatakép nem volt most már ijesztő látvány többé a jó Bodó János bácsinak. A csatában elvesztette a fiát, de a csatakép visszaadta unokáját. Öreg napjait boldogan töltötte mellette. Vége A csatakép Ni az Válogató öreg fickó s Mikszáth Kálmán milyen tűzben van műveiből Hogy rezoníroz. 19 IV. 0803 A Magyar Hírlap hétvégi melléklete 2019. augusztus 3.