Magyar Hírlap, 2021. május (54. évfolyam, 100-123. szám)
2021-05-17 / 112. szám
publicisztika@magyarhirlap.hu Katonadolog Az elmúlt hetekben először néhány nyugállományú francia tábornok intézett nyílt levelet a köztársasági elnökhöz hangot adva aggodalmának a társadalmi rend elemi szintű megbomlása, egy esetleges polgárháború veszélye miatt. Amikor erre az elnök és az uralkodó véleményhatalom elutasítással és felháborodással válaszolt, újabb felhívás jött, amelyet már több mint kétszázezer ember írt alá. Újabb fejleményként több mint száz nyugállományú amerikai főtiszt ehhez nagyon hasonló hangvételű nyílt levelet intézett az elnökhöz, amelyben aggodalmukat fejezték ki az eluralkodó anarchia, a társadalmi rend megbomlása miatt, francia társaikhoz hasonlóan polgárháborús veszélyre figyelmeztetve. Ugyanebbe a drámai vonulatba illeszkedik az is, hogy az elmúlt hetek során homályos utalások jelentek meg az uralkodó német médiában arról, hogy a hadsereg magas rangú tisztjei között igen veszélyes neonáci szervezkedés zajlik. Persze a liberális beszédterror mindenkit náciként bélyegez meg, aki nem fogadja el terrorjukat. Talán nem alaptalan a feltételezés, hogy e történések jelenség világa alatt drámai tektonikus folyamatok zajlanak, amelyek egyelőre így tudnaküzenni” a látszólag még konszolidált lejátszástechnikai felszín felé. Most már több, mint egy évszázad telt el Oswald Spengler Nyugat alkonya című korszakos műve megjelenése óta, és ez az alkony minden eddiginél megrendítőbb módon mutatja meg magát. A nyugati társadalmak legelemibb önazonosságai, amelyek egy társadalmi berendezkedés legalapvetőbb pillérjeit jelentik, az összeomlás szélére kerültek. A családi létet megalapozó nemi önazonosság, a nemzethez való tartozás és az európai keresztény fehér ember legmélyebb kulturális meghatározottsága, e meghatározottság átélése ma gány és megvetés tárgya. Szélsőséges liberális, anarchista mozgalmak rombolnak le mindent, ami megmaradt ezekből az identitásokból, a történelem önmagát ismétli, mikor egy újabb jakobinus, bolsevik világforradalomba látszik elsüllyedni mindaz, ami még egyáltalán megmaradt a nyugati világból, pontosan úgy, ahogy azt Spengler megjövendölte annak idején. Mindezt tovább súlyosbítja a liberális elitek migrációt támogató, sőt aktívan megszervező tevékenysége, ami már csak „kegyelemdöfés” a meggyengülő hagyományos identitások számára. Aligha lehet kérdés, hogy az identitásában elemi szinten meggyengített nyugati társadalom nagyon rövid időn belül teljesen széthullhat az eleve militarizált migrációs beáramlások újabb hullámainak hatására. A maradék önazonosságukat még úgy-ahogy védeni próbáló, a liberális véleményterror által megfélemlített „bennszülöttek” amorf dühe egyre valószínűbbé teszi egy kezelhetetlen, permanens polgárháború kialakulását szinte valamennyi migrációval érintett nyugati országban. Ebben a helyzetben a legalapvetőbb kérdés, filozófiai-társadalomelméleti és gyakorlati szinten egyaránt, hogy van-e még, létezhet-e egyáltalán olyan intézmény, olyan szervezett erő, amely útját állhatná e végzetes következményekkel járó folyamatnak. Ebből a szempontból szemlélve teljesen logikusnak látszik, hogy ez az utolsó „védmű” nem lehet más, mint a nemzetállam alapvető biztonságát védeni hivatott hadsereg. A liberális uralkodó elbeszélési mód szerint a hadsereg politikailag „semleges” intézmény, ezért felháborodottan utasítják vissza a főtisztek „illetéktelen” beavatkozását olyan kérdésekbe, melyek kizárólag az uralmi elitekre tartoznak. A katonák válasza erre az, hogy mivel minden ország katonai esküjében szerepel az a fordulat, hogy hazámat minden külső és belső ellenség ellen, akár az életem feláldozásával is megvédem, ami most történik, az pontosan az eskü ezen fordulatának komolyan vételét jelenti. Arról az evidens összefüggésről már nem is beszélve, vagy nagyon is beszélve, hogy a társadalmi rend, a tradicionális önazonosság teljes felbomlásának ma átélhető korszakában az egyetlen olyan intézmény, amely jellegénél fogva képes a rend megőrzésére, éppen a hadsereg, így ezekben a drámai eseményekben pont a rend utolsó még működő „erődítményének” a kétségbeesett, ám elszánt megnyilvánulását élhetjük át. Végül, ha már Oswald Spenglert említettem, érdemes a Nyugat alkonyának zárófejezetéből ide idézni azt a néhány mondatot, amely hátborzongató pontossággal írja le azt a világhelyzetet, amelybe most éppen belesodródni látszunk. „A mindenek felett uralkodó pénzhatalom révén maga a demokrácia is megsemmisíti magát, miután a pénz a szellemet már rég kiirtotta. De éppen azért, mert szétoszlott az az álom, hogy a valóság egy Zénón vagy egy Marx gondolatai következtében valaha is megjavítható lenne, mert az emberek megtanulták, hogy a valóság birodalmában a hatalmi akarat csak egy másik által dönthető meg, ezért végül mély vágy támad az iránt, ami az ősi, nemesi tradíciókból még él. Az emberek megcsömörlöttek a pénzgazdaságtól. Egy bárhonnan jövő megváltásban reménykednek, s várják, hogy megszólaljon a becsület, a kötelesség, és a rend igazi hangja. Ha a jövő hatalmasai - mivel a kultúra nagy politikai formái visszavonhatatlanul szétesnek - a világot magánbirtokként uralják is, e formátlan és korlátlan hatalomnak akkor is feladata lesz a világról gondoskodni, ami szöges ellentéte a pénzuralmi korszak érdekeinek, és ami becsületességet, kötelességtudatot és szigorú katonás rendet követel.” Nos, a szigorú katonás rend, amely nem hisz és nem remél semmit, de valami mély belső ösztöntől hajtva mégis elszántan törekszik az elemi normák bármi áron történő fenntartására, most megmutatta magát. Bogár László közgazdász Vélemény és vita 2021. május 17., hétfő Régi szavak - új szótárak (T.) Vitéz Ferenc irodalomtörténész A gyermekkor szavai örökre bennünk maradnak. Nemcsak ködös emlékként, hanem biztos örökségként is. Velük tanultunk meg beszélni, a szavakhoz való viszonyunk jellemünkről is árulkodott; általuk vált a világ megnevezhetővé és birtokolhatóvá. Néha magunk is találtunk ki szavakat - ha kimondtuk, úgy gondoltuk, hogy az, amit névvel láttunk el, már a miénk lett. Egyszerre volt édeni és édenkert utáni állapot, nem tudtuk, hogy amint megnevezzük, már el is veszítjük a titkot. Ezt a csodát aztán egyre több rárakódott és nemegyszer haszontalannak tűnő jelentés szorította alá a köd mélyébe, elsatnyult a szóhoz társuló íz, tapintás vagy illat. Ilyen gyermekkorában tetszeleg ma a gendernyelvi terror, újra akarja nevezni a világot, és ezzel birtokolni is szeretné azt; önkényesen tüntet el olyan szavakat, melyek azonosságunk részei, s már a latin hím- vagy nőnemet is sértőnek érzi - de mivel már egyetlen „latin” sem beszéli a nyelvet, senki nem tud tiltakozni ellene. Most a gyermekkorom szavaiból válogatok, kicsit szertelenül, ahogy az eszembe jutnak. S leírom azt is, mi jut róluk az eszembe ma. Cafrang. „Hozd ide azt a cafrangos colostokot” - mondta nagyapám, mikor barkácsoló munkája körül settenkedtem. A tíz, egyforma szeletbe hajló métermérő olyan volt, mint egy elkoptatott naptár: tele volt róva jelzésekkel (tintaceruzával, bicskával, palával), én a számokat már nem is láttam rajta, de a nagyapám mindig pontosan lemérte vele, amit kell. Szemmértékét akarta ellenőrizni: „Nem megmondtam” - dünnyögött. A cafrangos jelzőt nem értettem, de most már tudom, hogy sallangos cifraságnak gondolta a centist, ami, jelentéséhez hűen, valóban szinte már cafatos volt a sok időtől és jelöléstől. Máskor a cafrangos helyett olyan jelzőt használt, amit nem merek leírni, bár van valami köze egymáshoz a ringyónak és rongynak, cafrangnak és cafkának. (Később találkoztam a „hímringyó” kifejezéssel, viszont erről most nem írom le, hogy mit gondolok, mert több szempontból is bántó lehetne.) Csínár: A csalán szó jelentését mindaddig nem ismertem, amíg el nem kerültem a falumból. Aztán csodálkoztam, hogy a kettő ugyanazt jelenti. Mifelénk, a Bereg szélén a hangátalakulás harmadik fokozatába lépő szóváltozatot használtuk (a csalánból csilán, a csilánból csínár lett, sőt még ezt is rövid i-vel mondtuk). A zsenge növényt szerették a kiskacsák, tengeridarával öszszekeverve (avagy: darált kukoricával - de iskolás koromig a kukorica szót sem ismertem, ezen a helyzeten Petőfi Sándor János vitéze változtatott). S nem szerette a kezem, mert bizony csípett. Egy darabig. Aztán hozzászoktam. Miként a méhcsípést is meg kellett szoknom, mármályvát termeltünk a gyógynövény-feldolgozónak, de a méhek is szerették a virágot. Én csínárt is gyűjtöttem az erdőben, kiszárítottam, aztán eladtam, hogy legyen zsebpénzem, így vettem magnót és lemezjátszót, meg az első írógépemet. Hasonló megfontolásból szedtem a fecskefüvet a fák alján, zöldpaszulyt a téeszben, vagy tenyésztettem nyulakat. Visszatérve a csínárhoz: az idősek mesélték, hogy a fájdalmat is csökkenti. Előbb csíp, aztán zsibbad, végül nem fáj. Ma már inkább maradok a csalánteánál, bár lehetnék mazochista is, veregetve fáradt ízületeimet. Mazochizmusom többnyíre abban merül ki, hogy politikai híreket olvasok. Morotva. Amikor kibicikliztünk az ófaluhoz, azt hittem, a morotva olyan tulajdonnév, mint a Pap-tava. (Úgy tűnik, a papnak sok helyütt volt tava még a városokban is.) Volt itt hínár és sás, tavirózsa és súlyom. Szúrása miatt mezítláb nem volt tanácsos sem a tavirózsákhoz menni a vízben, sem horgászni, bár többnyire csak naphalat fogtunk, ami cifrakárász néven is ismert volt. Azt mondták, mérgező, de ez nem biztos. Mi visszadobtuk, mert jobb félni, akváriumunk pedig nem volt. A morotva egyébként úgy alakult ki, hogy levágtak egy éles kanyarulatot a Tiszáról, a szabályozás miatt. Míg nem szabályozták a folyót, sok kárt tett. Például az 1888-as nagy árvíz után ezért kellett új helyet keresni a mi falunknak, két-három kilométerrel föntebb, egy magaslaton. Mára a morotva is olyan hínárral benőtt emlék, mint a gyermekkor sok-sok csodálkozása. A tisztaságot is el akarják venni, s az ámulat ernyedt fodra arcunkon fájdalmas grimaszszá torzul. Szipoly. Szipolyoztuk a gabonát, a krumpliról matadorral öltük a bogarat. A DDT-t betiltották a hatvanas években, de mi később is használtuk, aztán a kártevőket kézzel szedegettük - a tyúkok szerették, utána többet tojtak. A kiszipolyoz szó jelentését nem kellett magyarázni, a vörös hátú szőrös szipoly elszívta a növény életerejét. Mikor a műtrágya is betört a tehénganéj mellé, az öregek azt mondták, ezzel is szipolyozzuk a földet. Most pedig, ha azt állítjuk, hogy kiszipolyozzák az erőforrásainkat, lelki energiáinkat, senki nem érti. Az élősködők, a zsarolók korszaka újra virágzik. Kártevőkkel állunk szemben. Szipolyokkal, amelyek , a gazdanövényekből élnek. A bogár szörnnyé növekszik, az ember kafkai rovarrá, s nem méreggel lehet megölni azt, hanem szeretettel. - Nem tud vele mit kezdeni. Szutyok. Szutykos, ragadós, mocskos. Sajnáltam a faluvégit, akire azt mondták, nem képes magát kivakarni a szutyokból. S nem értettem, hogy miért nincs neki lavór és szappan, mint nekünk. Most már tudom, látva az egyre több helyről áradó szutykot, hogy a lavór és szappan nem elég.