Magyar Hírlap, 2021. július (54. évfolyam, 150-176. szám)
2021-07-17 / 164. szám
Július 18-án háromszáz éve, ezerhétszázhuszonegyben hunyt el az egyik legismertebb rokokó festő, Antoine Watteau. A bohócképek festője és az Indulás Cythera szigetére című enigmatikus vászon alkotója korának gyermeke volt - ami azt jelenti, hogy életművét nem érthetjük meg maradéktalanul a korszak ismerete nélkül. Mindössze harminckilenc festményről állítható bizonyosan, hogy az ő műve. A művészettörténeti divatok éppúgy váltogatják egymást, mint a művészeti divatok. A reneszánsznak azt a törekvését, hogy a harmóniát és az arányosságot állítsa a középpontba, a barokk színpadiassága, drámaisága, majd a rokokó játékossága váltotta, amelyre törvényszerűen következett a klasszikus formák újabb divatja, majd a romantika néhol „barokkos” fény-árnyjátékai, hogy aztán szilánkosra robbanjon az egy korszak-egy stíluselv. A huszadik században párhuzamosan megjelenő, egymás mellett élő izmusok korában, majd a huszonegyedikben nehéz, de nem lehetetlen az inga mozgását követni. Megkönynyíti a dolgunkat, ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy kor milyen korábbi korra reflektál. A reneszánszban például előkerült - a szó szoros értelmében is - az antik hagyaték, amely változatos formákban telt meg új tartalommal az akkori kortársaknál. Mindezt a barokkban mély lelkiség, az arányelv felrúgása követte, hogy a klasszicizmus újra megkíséreljen tartalmat adni az antik toposzoknak és használni kezdje a kiegyensúlyozott kompozíciókat. A legutóbbi ezredforduló utáni évtizedben szolid barokk divat köszöntött Európára; nemcsak a kiállítóterekben, de akár olyan, a képzőművészettől távol eső területeken is megfigyelhető volt, mint a lakberendezés - és még koránt sincs vége. Az, hogy van-e esély rá, hogy a barokk divatot rokokó reminiszcenciák kövessék, jó kérdés - bizonyos jelek azt mutatják, hogy az „intellektuális hiperszenzitivitásra” is reflektáló korunk újra felfedezi a rokokót. A július 18-án háromszáz éve, ezerhétszázhuszonegyben elhunyt Antoine Watteau halálának évfordulója mindenesetre alkalmat ad rá, hogy felelevenítsük ezt a korszakot és az egyik legpazarabb életművet, amely ekkor keletkezett. Semmi dráma csak játékosan A rokokó vagy art rocaille elsősorban a belsőépítészetben és az iparművészetben hozott radikálisan újat a barokkhoz képest, ám néhány hatalmas festői életmű is született ebben a stílusban. Mint arra a Művészet története sorozat vonatkozó kötetének (Corvina, 1989) szerzői emlékeztetnek, a rokokó, noha a barokkból született, lényegesen különbözik is attól: az ebben a stílusban alkotó művészek a drámaiságot játékossággá oldják, kifinomulttá, könnyeddé teszik a formákat. Nem idegen tőlük a groteszk, az egzotikum és az irónia, sőt a szentimentalizmus sem. Vagyis a rokokó gyökeresen más lelkületet feltételez, mint az ellenreformáció eszmekörében és hőfokán született barokk művészet. Kevésbé mély lelkileg, inkább intellektuális, kevésbé telített - színben és indulatban is -, inkább játékos. Maga a „rococo” francia szó a „rocaille” és a „coquille” összevonásából keletkezett. Eredetileg mindkettő kagyló- vagy csigahéjat, kagylódíszt jelent, az első rokokónak nevezhető tárgyakon és képeken ezt a díszítést használták. Mint oly sok minden, beleértve a híres gasztronómiát is, ez is olasz földről érkezett Franciaországba. Stefano della Bella tizenhetedik századi olasz rézmetsző volt az első, aki ezeket a motívumokat alkalmazta. A stílus építészeti értelemben inkább a német területeken terjedt el (főleg bajor és porosz földön), ami pedig az iparművészetet illeti, egy, a tárgykultúrát gyökeresen megváltoztató felfedezés is a rokokó korszakhoz köthető: ekkor találták fel, mintegy véletlenül a porcelántechnikát Európában. Folytatása a III. oldalon Bohócképek A Magyar Hírlap hétvégi melléklete Szerkesztette: Petén Péter Művészeti vezető: Salát Zalán Péter Kagylódísz Csokonai Vitéz Mihály: Az álom leírása Mindennél jobb hír vagy, óh, te édes estve, Nyugodalom képe melybe van lefestve! Édes szenderedést mert ez mutogatja, Mély álom szelével a bajt elmulasztja. Ez pihenteti meg a törődött testet, Az ember képére új életet festet, Mert fáradtság miatt bár halálra szálltak, De álom vitézi azok ellen álltak. Akik egész napot nyughatatlansággal, Testeket gyötörik a sok fáradsággal, S ha munkájok után testek kezd lankadni, Oly orvos az álom, mely erőt tud adni. Akire szunnyasztó mákját bőven ejti, Fáradtsága terhét az könnyen felejti; Akiknek szíveket a bú által járta, Az öröm reményét már tőle elzárta, Csupán álom által tér meg minden vére, Kívánt nyugvás után tér meg erejére. Gáláns jelenetek Boldog lenne Pierrot, ha valaki megvenné” „Kevésbé mély lelkileg, inkább intellektuális, kevésbé telített színben és indulatban is - , inkább játékos” 2021. július 17., hétvége