Magyar Hírlap, 2021. augusztus (54. évfolyam, 177-201. szám)

2021-08-26 / 197. szám

Kultúra Szarvas Hajnalka Andrási Attila Jászai Mari-díjas, a Magyar Érdemrend tisztikereszt­jével kitüntetett író-rendezővel beszélgettünk a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház és szemé­lyes ars poeticájáról. - Honnan jön a színház, a mű­vészet iránti érdeklődés? - A kommunizmusban nőttem fel, és ott a szabad szólás a művé­szetben való szerepléshez volt köt­ve. A szabad szólás lehetetlen volt, képekben kellett beszélni, ha az embernek valamilyen gondolata volt, és a művészet volt az a terület, ahol az ember relatíve szabadon tudta kifejezni magát. Egyértel­mű volt a számomra, hogy művé­szeti pályára, méghozzá rende­zésre készülök. Nagyon szeretem a filmeket. Filmrendezésre készül­tem először, de miután Újvidéken már felvettek a főiskolára, a belg­rádi Bitef Színházi Fesztiválon lát­tam egy Alkésztisz-előadást, a Ro­berto Ciulli által alapított Theater an der Ruhr nevezetű színház vit­te színre. Ez a filmtől átvitt a szín­ház világába. - Ha belegondolunk a mai hely­zetbe, ismét egyfajta diktatúráról beszélhetünk, a liberalizmus dik­tatúrájáról, amelynek sokkal ár­nyaltabb a természete. Ez uralja a művészvilágot, a nem tudatos, feldolgozatlan sebek, indulatok mozgatásával manipulál, gyak­ran alig észrevehetően. Mekko­ra tere marad így ma az őszinte, mélyről jövő igazságkeresésnek a művészet világában? - A kommunizmus az ököl és a gumibot diktatúrája volt. Most lé­nyegében egy véleménydiktatúrá­­ban élünk. Ez mindenképp lágyabb, mint az előző diktatúra, de a végén ugyanazt jelenti. A példakép az, ami meghatározza a hallott vagy látott híreknek az értelmezését. A különböző minták rabjai meg sem tudják érteni egymást, ha nem akarják. Példaképeket nyújt nyil­vánvalóan a művészet is. Kétség­telen, hogy a művészet elfoglalá­sa hatalmi érdek. Mennyiben függ ez össze annak a civilizációnak a süllyedésével, amit eleink ezer éven keresztül védtek? Ha meg­nézzük, miért nem vállalnak gye­reket Nyugat-Európában, miért próbálják a bevándorlással elintéz­ni a társadalmi problémákat, ak­kor oda lyukadunk ki, hogy nem érünk rá gyermeket nevelni, mert az élményeket kell hajkurásznunk. Az elanyagiasodás szelleme az euró­pai civilizációt most a szemünk láttára olyan mélyre húzza, ami­lyen mélyen legutóbb a Nyugat- Római Birodalom bukásakor volt.­­ Lánczi András szerint a mo­­dernitás lényege, hogy mindent leszakítunk a gyökeréről, elsza­kítunk a kialakult természetes közegétől. Különböző darabokat hozhatunk fel arra vonatkozólag, hogyan manipulálják a társadal­mat és élnek vissza a nemzeti tu­dattalanban rejlő feldolgozatlan sérülésekkel, sebeinkkel, átköny­velve a baloldali diktatúrához kö­tődő feldolgozatlan haragot jobb­ra. Itthon például A diktátor című darab és hasonlók formájában, amiről legalább néhányan a szí­ni kritikusok közül is elisme­rik, hogy azért itt hamis kódról van szó, és ma nem diktatúrában élünk.­­ Egyetlen diktatúráról szoktak beszélni, noha az igazság az, hogy a nemzeti szocialisták és a nem­zetközi szocialisták között zaj­lott a második világháború a keleti fronton. A nemzetközi szocialisták győztek. Elhallgatják, hogy valójá­ban ugyanúgy szocialistákkal har­coltak, valójában ugyanúgy balol­dali mozgalomról van szó.­­ A szocialista mozgalomhoz kötődő társadalomlélektani ter­heket így a mai jobboldallal akar­ják megfizettetni. A szabadság címszó leple alatt valójában ép­pen a szabadságuktól és emberi méltóságuktól akarják megfosz­tani az embereket, a bennük rejlő haraggal és fájdalommal vissza­élve, annak csapdájában észre­vétlen szálakon rángatva, a múlt börtönében tartva őket. Mit lehet ebben a helyzetben tenni? - Másmilyen színházat, irodal­mat meg filmet kell csinálni. Azt érzékelem, hogy a mostani ifjúság, amely nem hordoz közvetlen em­léket arról a rendszerről, az vagy meg nem történtnek tartja, vagy valami távoli mítosznak a ködébe vész számára, hogy mi volt a kádá­ri Magyarországon. Nagyon köny­­nyű így eladni, hogy ez egy vidám barakk volt. Nem volt ez egyálta­lán vidám barakk. Én Jugoszláviá­ban éltem, ami állítólag még vidá­mabb barakk volt. Pontosan tud­tuk, hogy meddig mehetünk el, és mi az, ami után jön a reggelig tartó verés a rendőrségen.­­ Byung Chul Han dél-koreai származású, Berlinben élő filo­zófus a Pszichopolitika - a neoli­­berlizmus és új hatalomtechnikák című könyvében írja a felejtés kapcsán, hogy ennek során az emléknyomok meglévő anyagai időről időre új vonatkozások sze­rint átrendeződnek, egyfajta új­beszél ködébe merül, átírhatóvá válik a múlt. - Mi más színházat képvise­lünk az Udvari Kamaraszínházban. A fővárosban mi underground va­gyunk, szó szerint is: egy altemp­lomban, egy szuterénben tudunk játszani. Ha körülnézünk, a Pesti Magyar Színház, a Nemzeti Színház és az Újszínház, talán még a József Attila Színház az, amelyik Pesten kilóg ebből a libertin környezetből. - Szimbólumként is kifejező, hogy tulajdonképpen egy altemp­lomban lehet ma a nemzeti érté­keket megjeleníteni, az emléke­zést feleleveníteni. Mik ennek a nehézségei egy ilyen közegben, ami nagyon eltérő? - Utazó színház is vagyunk. A Kárpát-medence különböző pontjain lépünk fel, a magyarlak­ta vidékeken mindenütt, és ma ez nem minden színész számára von­zó. A másik dolog, hogy nemcsak a nemzeti értékeket, hanem az euró­pai civilizáció értékeit is mentjük. Az engedékenység - és itt jön visz­­sza a diktatúrában történt tapasz­talás -, a konfrontáció kerülése, ami egy két világháborút vesztett társadalomban általános lett, szin­tén jellemző.­­ A szégyenérzet fenntartása egy tudatos ideológia része. Ne merjünk határokat húzni, meg­védeni magunkat, valamit sar­kosan kijelenteni, beleértve nem­zeti kultúránkat is. Hogy lehet a színészeket egy más, főáramú­tól eltérő értékrend képviselésére megnyerni? - Nagyon nehéz, mert ponto­san azért nevelik így a színésze­ket, ahogy nevelik, hogy ezzel el­vegyék a libertinus világnézettel ütköző történetek elmesélésének lehetőségét. Már így válogatják a színészeket. Ugyanakkor a lényeg, hogy Isten mindenhol jelen van és a gondviselés is mindenhol jelen van. Az embernek nem a gondjai­val kell foglalkoznia, hanem a fel­adataival. Fogalmam sincs, hogy hogyan oldódik meg, de megol­dódik. Amikor jegybevételből kel­lett hét évig működtetnünk a szín­házat, mert 2004-2010 között mi nem kértünk, nem kaptunk és nem fogadtunk el támogatást az akkori magyar kormánytól a 2004 decem­ber 5-ei népszavazás előtti kam­pányuk miatt, akkor is valahogy megoldódott. Ami 2006-ban tör­tént az már tényleg az utolsó csepp volt a pohárban. Többször jósolták meg, hogy ezt a hónapot már nem éli túl a színház. Egyik alkalom­mal azt mondtam, hogy csörögni fog a telefon, és kapunk meghívást. A telefon csörgött, kaptunk há­rom meghívást, azt a hónapot túl­éltük. Az is az elanyagiasodásnak, a hitetlenségnek a jele, ha az em­ber állandóan a biztonságra törek­szik, ha mindent előre akar látni, és nem mer belemenni kétes kime­netelű dolgokba. Nemrégen, ami­kor elkaptam a covidot, újra be­leolvastam Kierkegaard A halálos betegség című művébe. Felteszi a kérdést: hol kezdődik a hitetlen­ség? Valóban hiszünk mi, amikor úgy gondoljuk, hogy mi megha­lunk a testünkkel együtt? Egy egé­szen más szellemiséget kell meg­keresni. Ezért nagyon nehéz akár tárgyalni, akár beszélni azokkal a művésztársakkal, akik elvesz­tek az elanyagiasodásban. Ha va­laki totálisan belecsömörlött az anyagi világba, nagyon nehezen tudja megjeleníteni a magasztosai. Van amikor tudja, mert a tehet­ség, az megint csak egy olyan aján­dék, amit nem lehet kiszámítani. De nehéz, és mellesleg a művész is ellaposodik, amikor csak a meg­­foghatóról gondolkodik. - A darabjaikban rendkívül lé­nyeges tematikát, a nemzet tör­ténelmének valóban sorsfordító pillanatait jelenítik meg. Mi alap­ján választja ki a témákat, amiket színre visznek? - Attól függ, én állandóan ol­vasok. Állandóan találok érde­kes pontokat. A magyar állam stá­tuszváltozásait kell vizsgálnunk. Az 1918-as év nekem döntő jelen­tőségű. Történelmünk döntő sors­fordulói, amelyek meghatározták a magyar állam létét a honfogla­lás, az államalapítás, a mohácsi csata, Buda visszafoglalása és 1918. Ezek az igazi változások. Ezek azok a pontok, ahol valójában az egész civilizáció megrengett. Ha meg­nézzük, hogy 1918 után mi történt, akkor több mint ötszáz éve együtt élő társadalmakat választottak szét igazságtalan határok mentén úgy, hogy egyik utódállam sem ké­pes egy kontinentális összeütközés során megvédeni önmagát. Tehát valójában korlátolt szuverenitást kaptunk, ezt a korlátolt szuvere­nitást is egymás ellen kaptuk. Té­ves az a nézet, hogy jelenlegi angol vagy francia szövetségeseink abban az időben nem voltak tisztában az­zal, hogy hol vannak az etnikai ha­tárok. Angliának ötszáz éve a leg­jobb titkosszolgálata van, ha nem a világon, akkor Európában biztos.­­ Ezzel összecseng Kundera egyik novellája, amelyben a Prá­gai Tavasz kapcsán ír egy abszur­ditásról, miközben már jöttek be az orosz tankok, a történetben szereplő anyós amiatt aggódott, hogy a körtét leszedi-e a szom­széd. Közép-Európa sorsa fölött nem a közép-európaiak döntöt­tek, ezért megtanultunk a mik­rokörnyezetünk ügyeivel foglal­kozni, visszahúzódni a lokalitás keretei mögé. - Igen. 1918 óta. Ez egyértelmű. A második világháború megmutat­ta. A nyugati hatalmakkal szemben bírunk szuverenitással? Ezt jól át kell gondolni. Nyilvánvalóan sok­kal jobb helyzetben vagyunk, mint a Varsói Szerződésben, de csak ad­dig, amíg nem kezdődik el a bál. - Egy ilyen helyzetben, mit gondol, mi lehet a színházak küldetése? - Egy dolgunk van: az igazsá­got hirdetjük különböző formák­ban. Mi a színházi formát, ön az új­ságírást, mások könyveket írnak, ismét mások filmeket forgatnak. A film az egyik legfontosabb szel­lemi tér, és ezért az egyik legne­hezebben elérhető is. Gondoljunk bele, hogy már egész Európában nincsenek hősök a filmekben. Alain Delon ma nem kapna szerepet. Most valami elkezdődött Kás­­ler miniszter úr kezdeményezésé­re, de nagyon a kezdetén vagyunk. Én 60-70 között vagyok pont fé­lúton. Minden tőlem telhetőt meg­teszek, remélem még tíz évig tudok dolgozni, de a feladatok jóval na­gyobbak, mint amit ezalatt a tíz év alatt én személy szerint el tudnék végezni. Gondoljuk meg, hogy mit jelent az, hogy nem félünk. Nem félünk, nem kell mindent nekünk megoldani, csak a saját feladatain­kat. Majd Isten megoldja a többit. Andrási Attila: Nagyon nehéz akár tárgyalni, akár beszélni azokkal a művésztársakkal, akik elvesztek az elanyagiasodásban, ha valaki totálisan belecsömörlött az anyagi világba, nehezen tudja megjeleníteni a magasztost­ ­ m mmK­ESS A Jászai Mari-díjas író-rendező vallja, hogy az embernek nem a gondjaival kell foglalkoznia, hanem a feladataival Fotó: Katona László 14

Next