Magyar Hírlap, 2021. október (54. évfolyam, 228-252. szám)

2021-10-04 / 230. szám

Az amerikai, aki megmentette a magyar műkincseket Csere Péter 1919 őszén történt. Nem szeretem a kategorikus kijelentéseket, de ehhez az egyhez ragaszkodom: ez az idő­szak minden lehetséges szempontból a gödör legalja volt. Károlyi Mihály és Kun Béla uralma után nem is jöhetett más, mint a megmaradt ország - benne a főváros - román megszállá­sa. Nem sovinizmus, amikor a kétségtelen té­nyek ismeretében kimondjuk, hogy a román jelenlét egészen minősíthetetlen volt: embe­rileg, erkölcsileg, katonailag, gazdaságilag egyaránt. Valaha volt legnagyobb megaláz­tatásunk teljesedett ki a szemtanúk szerint is szedett-vedett „dák hadak” érkezésével és fékevesztett randalírozásával. Igaz, az addigi egy évben hatalmon le­vő magyar államvezetés mindent meg­tett azért, hogy ez bekövetkezzen. Csak hát a cechet nem ők űzették meg. Károlyi Nyu­gatra, Kun Béla előbb Bécsbe, majd Keletre szökött - a nemzet viszont maradt, és nya­kába zúdultak a román megszállással járó megpróbáltatások. Hogy a megszálló román (bár nem vol­tak különbek a cseh és a szerb területrablók sem) hadsereg hány magyarellenes tömeg­gyilkosságot követett el, arról évtizedeken át hallgatni kellett. Ám Fegyvernek, Hódmező­vásárhely, Monor, Köröstárkány, Apátfalva lakosai megőrizték a történtek és a vértanúk emlékét, hogy most már méltóképpen meg is emlékezzenek róluk. Bármennyire az emberi életek a legér­tékesebbek egy nemzet számára, van más is, amit el lehet rabolni tőle. Egy országnak - már amelyiknek - történelme van, anya­gi javai vannak, amikből kiépíti létezésé­nek kereteit, az ipart és a kereskedelmet, a közlekedést, az egészségügyet, a terme­lés elemeit, a gyárakat és üzemeket. Márpe­dig a területrablók előtt egy addig sosem lá­tott gazdagságú és fejlettségű Magyarország hevert kiterítve, a Monarchia keretei között hatalmas gazdasági fejlődést mutató ország­ból bőven volt mit elrabolni. Raboltak is, fő­leg a románok, akik a szabad rablás intéz­ményét új szintre emelték. Ők ehhez egész infrastruktúrát építettek ki, a rablásra jelölt javak felderítésére egész alakulatok szako­sodtak, megint mások az élőállatok, az orvo­si felszerelések, a közlekedési eszközök rek­­virálására, a vasúti gördülőanyag és a gyári berendezések leszerelésére és elszállítására. Ugyanígy létrehozták a műkincsekkel és tör­ténelmi relikviákkal foglalkozó különítmé­nyeiket; nekik is külön vagonokat és teher­autókat biztosítottak. Ezek után 1919. október ötödikének dél­utánján egy ilyen, baljós tehergépkocsi-osz­lop érkezett a Nemzeti Múzeum lépcsői elé. Ha sikerül, amit elterveztek, legfontosabb múzeumunk kifosztásával a történelmünket rabolják el. A „dák álom” valósággá válik. És az egész magyar fővárosban nem akadt egyetlen magyar sem, aki ellenállt volna nekik. Talán a történelem kódolt üzenetét rej­ti, hogy Budapesttől hét és fél ezer kilomé­terre szülessen meg az az ember, aki meg­akadályozta ezt a gyalázatot. Az illetőt Harry Hill Bandholtznak hívták, az amerikai had­sereg tábornoka volt, Michigan államban látta meg a napvilágot. A tábornok napló­ja többek szerint kötelező olvasmány ké­ne, hogy legyen, ugyanis azt az időszakot öleli fel, amit Budapesten töltött az ameri­kai Antant-misszió vezetőjeként. Még 1945 előttről több kiadása ismert, aztán „ter­mészetesen” beszélni sem volt szabad róla. A rendszerváltozással ismét elérhető lett, legutóbb 2020-ban adták ki. A napló olvastán pengeéles képet kapunk arról, mi történik egy országgal, ha mások­ra bízza a sorsát, és lemond az önvédelemről. Egyenesen torokszorító látni, ahogy létkér­déseinkben a fejünk felett, rólunk tudomást sem véve határoznak idegennél is idegenebb emberek. A tartását vesztett országban azon­ban Bandholtz tábornoknak sikerül megőriz­nie a higgadtságát, és sikerül felülkereked­nie minden méltatlan helyzeten. Elhűlve és undorral szemléli a megszállók viselkedését, egy méltányosságra törekvő társadalom szü­löttének, ahol a becsületesség és igazságosság még mindig erény, az Európába betört Balkán gondolkodásmódja és erkölcsei teljességgel elfogadhatatlanok. Egy héttel érkezése után már oroszlánrésze van annak a parancsnak a megfogalmazásában, amely megálljt paran­csol a románok féktelen rablásának, és el­rendeli a még menthető magyarországi javak visszaszállítását jogos tulajdonosaikhoz. A balkáni gondolkodásmódot hamar kiis­merte. Napok alatt megértette, hogy dédel­getett szövetségeseiknek (távolról sem csak a románoknak) kizárólag csak a beígért zsák­mány a fontos­­ lojalitás, méltányosság, er­kölcs nem szerepel, és soha nem is szere­pelt az elveik között. Bandholtz végül eljutott odáig is, hogy felismerje: a Nyugatnak a föld­résszel kapcsolatos terveiben egy méltányo­san kezelt és épségben megtartott Magyar­­ország ezerszer méltóbb partnere lehetne, mint a konc reményében gazsuláló perem­országok. A tábornoknak minden bizony­nyal legszerencsésebb tulajdonsága gyilkos humora volt. Sokszor mintha a gondolatain­kat mondaná ki, az indulatainkat fogalmazná meg szarkasztikus tömörséggel, mégis keserű mosolyra, olykor nevetésre késztetve: „...ja­vasolni fogom, hogy alapítsák meg az Ali Baba és a Negyven Rabló Érdemrendet is, hogy ro­mán barátainkat kellően kitüntethessük.” Nem mi mondtuk... Nem kezdett magyarul gondolkodni, ahhoz ő túl messziről jött, és túl szerencsés történel­mű országot tudhat maga mögött. Azonban az igazságérzet ugyanúgy dolgozott benne, mint minden más, ép lelkű emberi lényben. Úgy, ahogyan a nagy koncra vetődő utódálla­mok mindenkori vezetőiben azóta sem. Ám térjünk vissza 1919 őszéhez. Szeptem­ber 25-én - erről alig írt, de egyéb források­ból ismert - Bandholtz tábornok akadályozta meg, hogy a románok a MÁV egyik budapesti üzeméből a rekvirált vasúti gépekkel és be­rendezésekkel, valamint egyéb javakkal teli több mint száz teherautója elhagyhassa a fő­várost. Ezekről azonnal lerakatta a rablott ja­vakat, a várakozó további két tucat teher­autót pedig simán elzavarta. Október 5-én este egyik tiszttársa, Horo­witz ezredes közölte a tábornokkal, hogy a románok egy egész teherautó-oszloppal je­lentek meg a Nemzeti Múzeum előtt. Cél­juk nem lehetett kérdéses, azzal az indokkal, hogy most már Erdély úgyis az övék, jogot formáltak a múzeumban őrzött erdélyi vo­natkozású nemzeti kincsekre. Ne legyenek illúzióink, mi történt volna, ha megtehetik, amit elterveztek. Éppen elegen voltak ahhoz, hogy a Nemzeti Múzeum teljes gyűjteményét felprédálják; amit elég értékesnek találnak, azt elviszik, amit nem találnak annak, azt - jó szokásuk szerint - megsemmisítik. Nem volt katonaságunk, nem volt rend­őrségünk - Budapesten még tűzoltóság sem volt, azt is kirabolták a megszállók­­, az or­szág lefegyverezve és megalázottan vegetált, mindenki kényének-kedvének kiszolgál­tatva. Ám legnagyobb szerencsénkre itt volt Harry Hill Bandholtz Michiganből, aki nem volt fegyvertelen. Egy elegáns, de igencsak meggyőző kinézetű lovaglókorbács volt nála, és nem félt attól sem, hogy használja. A tábornok elviharzott a helyszínre, és a lépcsőket kettesével véve rohant fel a múzeum hatalmas kapujáig. Előtte a román őrség - amit előrelátóan elhelyeztek a mú­zeum körül - egyik tagja megpróbálta feltar­tóztatni. „...nem szereztünk neki nagy örö­möt” - írja naplójában a tábornok szerényen. Igaz, mégiscsak egy tábornok volt, de lo­vaglókorbáccsal móresre tanítani egy ide­gen hadseregbéli, szolgálatban lévő kato­nát, egy fegyveres őrt­­ nagy bátorságra vall. Márpedig így történt, és ez hamarosan köz­szájon forgott Budapesten. Szerencsére a dák vitézek sokkal gyávábbnak bizonyultak, mint amilyen bátor a tábornok volt. Meghu­nyászkodva nyitottak utat neki, és Bandholtz a múzeumban egyből előkerítette a halál­ra vált igazgatót. Egyértelművé tette előtte, hogy nem fogja hagyni a múzeum kifosztását, a már az épületben tartózkodó románokat - a naplóban ezt sem részletezi, de vannak szemtanúk - ha nem is korbáccsal ütlegelve, de azt fenyegetően magasra tartva kergette ki a Nemzeti Múzeumból. Bandholtznak már valóban megalapozott fogalmai lehettek a románokról, tudta, hogy a határozottság és az erő láttán mindig meg­hunyászkodnak. Itt sem történt másképp, még akkor sem, amikor Serbescu tábornok hajtott oda tizennégy teherautóból álló oszlop élén, tisztekkel és egy századnyi román kato­nával. Bandholtz mellett csak Loree és Ho­rowitz ezredesek és egy amerikai katona állt, a múzeum igazgatója azonban még ennyi­ből is erőt tudott meríteni (lám, ilyen kevés is elég volt!), és közölte a románokkal, hogy a múzeumról a Szövetségközi Katonai Misszió rendelkezik, és nem adja át a kulcsokat. Serbescu és a többi román érezhetően „paff” lett­. Nem ehhez szoktak. Nem tellett több tő­lük üres fenyegetőzésnél, hogy ha nem kapják meg a kulcsokat, akkor másnap visszajönnek, és erőszakkal viszik el, amit akarnak. Band­holtz azonban nem először mutatta meg, hogy frappánsan oldja meg a problémákat. Magá­hoz vette a raktár kulcsát, és egy cédulát ha­gyott a helyszínen a következő szöveggel: Annak, akit megillet­­ Mivel a Szövetséges Katonai Bizottság felelős a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumban található valameny­­nyi tárgyért, a kulcsot a soros elnök, Band­holtz tábornok, az amerikai képviselő vette magához. H. H. Bandholtz A múzeumba vezető három bejáratot Bandholtz utasítására Loree ezredes pecsé­telte le, mindegyik pecséthez a következő cédulát mellékelve. Ezt az ajtót a Szövetséges Katonai Bizottság parancsára pecsételték le. H. H. Bandholtz, soros elnök 1919. október 5. Bandholtz ismét jelét adta, hogy jól isme­ri az itteni viszonyokat. Az amerikai tábori csendőrség cenzúrapecsétjét nyomatta va­lamennyi cédulára; sok köze ugyan nem volt a műkincsvédelemhez, de a célnak megfelelt, „hivatalos irattá” téve a hevenyészett cetliket. A tábornok a lepecsételt ajtók kulcsait is ma­gához vette. Fejérpataky László, a Nemzeti Múzeum fő­igazgatója október 14-i levelében nyugtáz­ta Bandholtz felé, hogy a kulcsokat hiány­talanul visszakapta. A nemzet múzeuma, a benne lévő történelmi kincsekkel együtt megmenekült. Bandholtz pedig a későb­bi dicséretekre és köszönetnyilvánítások­ra szokásos szerénységével így válaszolt: „Egyszerűen csak végrehajtottam kormá­nyom utasításait, ahogyan értelmeztem azo­kat mint az Egyesült Államok Hadseregének tisztje és mint úriember.” A kései utódok pedig elgondolkodhat­nak, mennyire kérlelhetetlen logikával fo­rog a történelem kereke: egy ország elveszik - egy múzeum megmenekül. Hiszen az előbbit semmirevaló bitangok hagyták őrizetlenül, az utóbbi viszont egy úriember védelme alatt állt. A tábornoknak 1936-ban szobrot állítot­tak a Szabadság téren, amit a kommunizmus évtizedei alatt persze elvittek, a rendszervál­tozás után azonban ismét visszaállították. Ha arra járunk, megérdemel egy köszönő és egy elismerő pillantást. Hiszen nem min­den bokorban terem egy nagyon-nagyon messziről jött Harry Hill Bandholtz, aki mi­értünk és a mi védelmünkben ragadja meg a lovaglókorbácsot. A szerző jogász, író Megszálló román katonaság Budapesten 1919 októberében Forrás: Wikipedia Harry Hill Bandholtz amerikai tá­bornok, aki az Ali Baba és a Negyven Rabló Érdemrenddel akarta kitün­tetni a román fosztogatókat Forrás: Wikipedia Bandholtz cédulája a Nemzeti Múzeum ajtaján Fotó: MH 14

Next