Magyar Hírmondó 9. (1796. január-június, 1-51. szám)

1796-04-08 / 28. szám

Ítérdek! • K­i légyen ez gyámoltalan személ ? És kívánod tudni, a' ki veled beszél. Mi dolog ez? tehát már Te sem esméred, Veled egy Anyának fején neveltt Véred ? Különben, számodra találok mentséget, Miért most nem esmérsz engem’ mint ínséget? A’ nyájjas Szerentse még reána mosolygott, Sok jó esmerősöm mint a hangya bolygott. ’S még ó, fenn héjázó szárnyaim­ hordozott, Hizelkedés, temjén’ füstyével áldozott. Feleim’ szíveit Nékem hódoltatta , Személlyemben magát vélek múlatgatta. De lábai alá a’ miólta gázolt , Halavány bánatot az ortzámra mázolt, ő beléjek pedig öntött indulatot. Mélly, szerentsétlenhez visel utálatot. Nem tsuda hogy tehát most az emberségnek Vége vagyon, és a’szép esmérettségnek. Mert miként én színben, úgy ők el­változtak Szívben , és szívekkel szívemtől távoztak. Mert szívesség épül most olly rossz szokáson. Hogy a’ szerencsével járjon egy tsapáson. Nem W£z vm hogy össze nem szűrte a’ levet Mind kettő, és egy tálból maszlagot nem evett. Mihelyt kezd a’ forgó szerentse változni, Kezd mindjárt változást a’ szívbe is hozni. ’S melly óra, szerentse’ kerekét akasztja, A’ szívességnek is a’ végét szakasztya. Szent iden! ki hitte volna azt előre? Hogy jussak még én olly’ mostoha időre? Hogy a’ vér a’ vérhez verjen olly hidegen. Hogy Bikyáim között légyek mint idegen. Hogy Atyámfiai nézzenek szegényre , Mint egy sohonnai jött mentt Jövevényre,­­ * * » « « * » - » is Így kesereg gyakran egy öreg Tiszt sorsán , Egy szánakodó szív, itt a’ Duna’ partján, Ta­rtván hogy maga i­s illy nótára szorúl, Mert, mint a’ panaszló él ő is jámborul. Sets. A Mennyei Boldogok közzé nem ré­giben magasztaltatott Offidai Bernardi éle

Next