Magyar Hírmondó 9. (1796. január-június, 1-51. szám)
1796-04-08 / 28. szám
Idegenné lettem a’Bátyáimnál, és Jövevénnyé az Atyámfiainál. Zsolt. 6. láttam személlyében egy éltes Jámbornak, J mint szívében a’ bús gondolatok fárnak, lassan mozgó szeme hadgyatt pillantása, Fohászkodásokkal elegyes szállása , Ide ’s tova lógó feje’ szédelgése, Reszkető lábának tántorgó lépése, Vaja kúltsa^első szíve rejtekének, Érthető Tolmáttsa titkos érzésének, Mine téli sanyarú fergeteg idején, Az ősz havasoknak tsikorgó tetején ; Midőn a’ kegyetlen szél minden szegletet Ormós suvatagok alája temetett. A bús gerlitze is repdes mindenfelé, Bajna ha lehetne az odúba belé. De sehol sem akad a’ régi szállásra, , Mellyen le tehetné fejét nyugovásra. Úgy lezeng, magával hordván sátor fáját, Hasztalan keresi elvesztett Hazáját. Előbbi helyének nintsen semmi nyoma, Háladásnak benne eldúlt a’ Temploma. Kik magokat tegnap mellyen meg hajtották. Ma büszkén hálókat néki fordították. Kik a’ jó kenyeret tegnap vele ették , Ma házok’ ajtaját, előtte bé tették. Ha hogy régi hitre tekintsenek kéri, Minden megesküszik, ötét nem esméri. És így akár merre bús szeme fordúljon, Nem tartóztathatja, könybe ne boruljon. Te! szánakozásra méltó Jámbor Téged! Mint vezetett jégre csalfa reménységed? Az elpártoltt szívek mint egy erős Várnak Bástyái magokból mindenütt kizárnak. Nincs, ki múltt napjaid néked vissza szülje, Bánatos orcádról könnyed letörülje. Nicts, ki megosztozzon véled a’ síráson , Sérelmes ügyedhez orvos kézzel lásson. Nints, ki figyelmezzen panaszid hangjára, ’S a’ vigasztalásnak vezessen partyára. Nintsen annyi száma tengeri sövénynek. Mennyit kell szenvedni Néked jövevénynek.