Magyar Hírmondó 9. (1796. január-június, 1-51. szám)

1796-04-08 / 28. szám

Idegenné lettem a’Bátyáimnál, és Jö­vevénnyé az Atyámfiainál. Zsolt. 6­. láttam személlyében egy éltes Jámbornak, J­ mint szívében a’ bús gondolatok fárnak, lassan mozgó szeme hadgyatt pillantása, Fohászkodásokkal elegyes szállása , Ide ’s tova lógó feje’ szédelgése, Reszkető lábának tántorgó lépése, Vaja kúltsa^első szíve rejtekének, Érthető Tolmáttsa titkos érzésének, Mine téli sanyarú fergeteg idején, Az ősz havasoknak tsikorgó tetején ; Midőn a’ kegyetlen szél minden szegletet Ormós suvatagok alája temetett. A bús gerlitze is repdes mindenfelé, Bajna ha lehetne az odúba belé. De sehol sem akad a’ régi szállásra, , Mellyen le tehetné fejét nyugovásra. Úgy lezeng, magával hordván sátor­ fáját, Hasztalan keresi el­vesztett Hazáját. Előbbi helyének nintsen semmi nyoma, Hál­adásnak benne el­dúlt a’ Temploma. Kik magokat tegnap mellyen meg hajtották. Ma büszkén hálókat néki fordították. Kik a’ jó kenyeret tegnap vele ették , Ma házok’ ajtaját, előtte bé tették. Ha hogy régi hitre tekintsenek kéri, Minden meg­esküszik, ötét nem esméri. És így akár merre bús szeme fordú­ljon, Nem tartóztathatja, könybe ne boru­ljon. Te! szánakozásra méltó Jámbor Téged! Mint vezetett jégre csalfa reménységed? Az el­pártoltt szívek mint egy erős Várnak Bástyái magokból mindenütt ki­zárnak. Nincs, ki múltt napjaid néked vissza szü­lje, Bánatos orc­ádról könnyed le­törü­lje. Nic­ts, ki meg­osztozzon véled a’ síráson , Sérelmes ügyedhez orvos kézzel lásson. Nints, ki figyel­mezzen panaszid hangjára, ’S a’ vigasztalásnak vezessen p­artyára. Nintsen annyi száma tengeri sövénynek. Mennyit kell szenvedni Néked jövevénynek.

Next