Magyar Hírmondó 9. (1796. január-június, 1-51. szám)

1796-04-08 / 28. szám

Ítérde<í • lii légyen ez gyámoltalan fzemél ? És kívánod tudni, a' ki veled befzél. Mi dolog ez? tehát már Te sem esméred, Veled egy Anyának tején neveltt Véred ? Különben, fzámodra találok mentséget, Miért most nem esmérfz engem’ mint ínséget? A’ nyájjas Szerentse míg reána mosolygott, Sok jó esmerósöm mint a hangya bolygott. ’S még ó, fenn héjázó fzárnyainn hordozott, Hizelkedés, temjén’ füstyével áldozott. Feleim’ fzíveit Nékem hódoltatta , Személlyemben magát vélek múlatgatta. De lábai alá a’ miólta gázolt , Halavány bánatot az ortzámra mázolt, ő beléjek pedig öntött indulatot, Mílly, fzerentsétlenhez visel utálatot. Nem tsuda hogy tehát most az emberségnek Vége vagyon, és a’fzép esmérettségnek. Mert miként én fzínben, úgy ők el-változtak Szívben , és fzívekkel fzívemtől távoztak. Mert fzívesség épül most olly roíTz fzokason. Hogy a’ fzerentsével járjon egy tsapáson. Nem W£z vm hogy öíTze nem fzúrte a’ levet Mind kettő, 's egy tálból mafzlagot nem evett. Mihelyt kezd a’ forgó fzerentse változni, Kezd mindjárt változást a’ fzívbe is hozni. ’S melly óra, fzerentse’ kerekét akafztya, A’ fzívességnek is a’ végét fzakafztya. Szent Jden! ki hitte volna azt előre? Hogy jussak még én olly’ moftoha időre? Hogy a’ vér a’ vérhez verjen olly hidegen. Hogy Btkyáim között légyek mint idegen. Hogy Atyámfiái nézzenek fzegényre , Mint egy sohonnai jött mentt Jövevényre, ; * * » « « * » - » tf Így kesereg gyakran egy öreg Tifzt sorsán , Egy fzánakodó fzív, itt a’ Duna’ pariján, Ta rtván hogy maga i-s illy nótára fzorúl, Mert: mint a’ panafzló él ó is jámborul. Sets. A Mennyei Boldogok közzé nem ré giben magalztaltatott Offidai Bernard1 éle

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék