Magyar Holnap, 1976. március-december (1. évfolyam, 1-10. szám)
1976 / 5-6. szám
14. oldal A Nagy Per... folytatás a 8. oldalról, rendőrautó, ide szándékoztak az elfogottakat elhelyezni. E tervbe kb. 5-6 tiszt egyezett bele, míg a többi velem együtt a hálótermek biztosabb helyre való átszállítását (az épület udvari frontjába) irányította. Századomhoz érve nagy meglepetéssel vettem észre, hogy egy pár élelmes fickó komoly tűzfegyvert is szerzett magának, mert — ahogy megsúgták — néhányuk a padláson keresztül felvette a kapcsolatot a civil szabadságharcosokkal. Három géppisztoly és egy golyószóró volt náluk, amiket jöttömre el akartak dugni. Intettem, s szememből látták, hogy nem kell tőlem félniük. Megmagyaráztam, hogy jobb, ha még ma este visszacsempészik ezeket a fegyvereket a szabadságharcosokhoz, mert nekik ott nagyobb szükségük lehet rá. Megértették és a hozott utón visszavitték azokat. “Közben a kapu alatt Szabó százados felkészült az embereivel, s kb. 16-18 szabadságharcost sikerült is tervük szerint elfogniok és lefegyverezniök. A fegyverteleneket a legocsmányabb hangon szidták és megígérték nekik, hogy a statárium értelmében holnapra már lógni fognak. Mesterkedéseiket azonban nem tudták soká folytatni, mert az egyik visszafelé húzódó csoport, mikor a tisztek rájuk fogták a fegyvert, földre vetette magát és beletüzelt a támadókba. Szabó százados összerogyott, mi pedig, kik fenn tartózkodtunk az emeleten, a lövöldözések hallatára lélekszakadva rohantunk le. Ekkor már szabályos tűzharc keletkezett a kapu védelmi vonala mögé húzódó tisztek és a szabadságharcosok közt. Segítettem Szabó századost a kötözőhelyre vinni, onnan pedig, mivel haslövése volt, amit rögtön operálni kellett, a hátsó kapun át a Tűzoltó utcai Gyermekkórházba, fehér zászlót lobogtatva. Nem lőtt ránk senki. Amikor visszatértünk a laktanyába, ott még folyt a tűzharc. Egy nemrég hozzánk került főhadnagy ösztökélte a tiszteket a lövöldözésre. Az én kezembe is belenyomtak egy “davaj-gitárt“ (géppisztolyt), de én lemondtam erről a dicsőségről s a sötétben a fal mellé támasztottam a fegyvert, jómagam pedig eltűntem az emeleten. Kint dörgött a géppisztoly, de engem nem zavart, mert magamra húztam négy pokrócot s egy utcai helységben nyugovóra hajtottam a fejemet. Később megtudtam, hogy nem én voltam az egyetlen tiszt, aki nem volt hajlandó harcolni a “Népköztársaság ellenségei" ellen... OKTÓBER 25. MALÉTER A FELKELŐK ELLEN. “Hajnalban csönd fogadott. Mind a két fél pihent. Úgy fél nyolc felé lementem a főkapuhoz, ahol még mindig fegyverben állt a “fogolyejtő" társaság. Mondtak is nekem pár goromba szót, de nem hederítettem rájuk. Tíz óra felé lehetett az idő, amikor az 1 es és 3-as udvar felől lövések hallatszottak. A felkelők a reggeli órákban megszállták a két szárnyépületet és most belülről, a két oldalról vették tűz alá udvarunkat. A tisztek az igen kis számú támadókat órák alatt felterelték a padlásra. Ekkor már csak egy helyről — az 1-es udvar felől — szólt a géppisztoly és kis idő múlva az is elhallgatott. Kezelőjét és társát holtan, több golyóval testükben hozták le. Barkó főhadnagy (páncélos tiszt, aki később a szovjet elleni csatákban elesett) szedte le őket a padlásról. Az egyik 17 éves Ganz-gyári munkásfiú volt, a másik 25 év körüli, igazolványt nem találtunk nála. Egy ideig újra csönd lett, majd a 3-as udvar felől szólalt meg egy puska. Magamra vállaltam, hogy ezt majd én elintézem, s egy géppisztolyt és két katonát vettem magam mellé, felrohantam a harmadik emeletre, a munkásszállásról lőtt egy magános munkás. Sikerült rábeszélnem, hogy kár volna itt egyedül meghalnia a túlerővel szemben, s jobb ha eltűnik. Megértette, kezet ráztunk s ő eltávozott a munkásszálláson keresztül. Mire leértem és jelentettem a “felszámolást", lem már nagy izgalom uralkodott, mert a Hadügyminisztérium az odáig néma telefonon közölte, hogy Maléter Pál dandárparancsnok rövid időn belül megérkezik és tisztázza a Kiliánkörnyéki helyzetet. “Fél óra telhetett el, öt tank közeledett a Kilián felé. Páncéljukon magyar felségjelzést viseltek, s a felkelők, a szabadságharcosok beszüntették ellenük a tüzelést. Az öt tank közül kettő a főkapu előtt, arccal a körúti csomópont felé megállt, kettő hátul maradt, míg az ötödik T 34-es behátrált a kapun. Félig fért azonban csak be, a toronyrész kívül maradt. 1840-ben, mikor a laktanya épült, még nem méretezték a kaput T 34-esek számára. Hirtelen az utcán álló négy tank megfordult s eltűnt az Orczytér irányában. A kapu alatt maradt vezértankból pedig kiugrott Maléter Pál ezredes. Fején tankos sisak, mellén kitüntetéseinek szalagjai, és arcán kedves, komoly mosoly. Telefonhoz ugrott s valakit hívott, akivel hosszan beszélt. Majd utána üdvözölte a tiszteket, újra a páncéloshoz ment. KIS IDŐ MÚLVA MEGSZÓLALT A LÖVEG ÉS LŐTTE A CORVINKÖZI HÁZAKAT. Összenéztem barátaimmal: mi lesz ebből? Tovább folyik a testvérharc: magyar magyar ellen harcol? S A TANK SZÓRTA LÖVEDÉKEIT AZ ÜLLŐI ÚTRA AHONNAN KISIDŐ MÚLVA TANKELHÁRÍTÓ ÁGYÚVAL ADTÁK MEG A VÁLASZT. “Ahogy a későbbiek folyamán rekonstruáltam, kinn a következő volt a helyzet: A Kiliánlaktanyát október 25.-én délelőtt teljesen körülfogták a szabadságharcosok. Ezen a napon a szovjet páncélosok a környéket elkerülték, valószínűleg azért, hogy Malétert hagyják leszámolni az itteni felkelőkkel. A szabadságharcosok most már nemcsak az Üllői útról lőtték az épületet, hanem támadták hátulról, a Tűzoltó-utca felől is, mégpedig oly módon, hogy az Angyalutca sarkán lévő ház padlásán géppuskával lőtték a tűzfalunkat. Messzebb a laktanya mögött a Tűzoltó-utcával párhuzamos útszakaszról, a Tompa-utcából szintén tüzeltek. — És a legénység? A laktanyában lévő kb. ezer honvéd a szó szoros értelmében nem csinált semmit. A legtöbben, mintegy kilencszázan, lapultak: egyik részük az emeleti védett helyekre húzódott, nagyobb részük pedig a pincébe. Öntudatlanul is érezték, hogy nekik semmi közük sincs a laktanya “védelméhez". Körülbelül 100 fő, a bátrabbak, az a bizonyos “csepeli század", mozgolódott csak. Ezeknek egy csoportja a sebesültek elszállításánál, bekötözésénél, s a konyhán működött, amíg a többiek fegyvereket igyekeztek szerezni. Később tudtam meg, hogy 25-30 fő még az első este kiszökött a padláson keresztül a felkelőkhöz, így az első két napon az egész laktanyában csak 15 — 20 tiszt és tiszthelyettes tevékenykedett. (Ragaszkodtunk a szöveghűséghez a téma rendkívüli fontosságára való tekintettel. Lapunk következő számában folytatni fogjuk a volt tartalékos tiszt beszámolóját. Az írás a Free Europe Press kiadványában jelent meg, melynek címe: A MAGYAR NÉPHADSEREG SZEREPE A SZABADSÁGHACBAN. A szabadföldre menekült magyar tartalékos tiszt a forradalmi napokban Maléter Pál ezredes mellett a Kilián (volt Mária Terézia) laktanyában teljesített szolgálatot, személyes élményeiről e napokkal kapcsolatban így számolt be:Item 2865/1957 május 22. Wien). Folytatjuk. II MAGYAR HOLNAP 1976 Július — Augusztus hó. Még néhány példányban kapható DR. SULYOK DEZSŐ KÖNYVE: A MAGYAR TRAGÉDIA, I. RÉSZ Megrendelhető a következő címen: HUNGARIAN OCTOBER 23rd MOVEMENT P.O. Box 249 — Gracie Station New York, N. Y. 10028 _______------------------------------------------------------------------ Két éjszaka nappal nélkül. folytatás a 9. oldalról padlón tíz ember szorong egymás hegyén-hátán, addig “a szegény dolgozók pártja" túláradó boldogsággal veszi birtokba az ötemeletes, teljesen sértetlen szállodaépületet és abban olyan adminisztrációs apparátust rendez be, amilyent abban az időben az ország miniszteriális berendezése sem ért el. Ebben a mesebeli pártpalotában telefonok csengnek, küldöncök szaladnak lélekszakadva, fontoskodó párttitkárok tömött aktatáskával rohannak el — könyökükkel oldalba lökve — az ember mellett. Külön belépőjegy kell az épületbe való bejutáshoz, vizsgálat alá veszik a látogatót, mielőtt egy titkárhoz bejut és csak négyszeres bejelentés után kerülhetsz az immár naggyá lett Szakasits magas színe elé. Ott trónöl a legbennsőbb szobának a mélyén , a nagy főtitkár, államférfiúi pózban, saját nagysága mámorában. Sehogyan sem találjuk meg az 1943-ban használt hangot. Szakasits magas orrhangon beszél, horribile dictu, raccsol, szemöldökét felhúzza, időnként kissé elméláz, ahogy arisztokratáink szokták a régi világban. Mindenről exakt és meg nem fellebbezhető nem is véleménye, hanem ítélete van. Az én véleményemre már nem kiváncsi, az egyetlen kegy, amit még remélhetek tőle, hogy maradéktalanul csatlakozhatom az ő véleményéhez. Igen, ezt talán megengedi, mert ma jó hangulatban van. A “kihallgatás" nem sokáig tart, érezteti, hogy ezer dolga van. Egy nagy párt, a “dolgozó osztályok" és egy a náci zsarnokság alól csak imént és épen az ő segítségével megmenekült ország minden gondját ő viseli. (De mi marad akkor Oltványinak? — kérdezem aggódva magamtól.) Az elkövetkező hónapokban alaposan megismerhettem Szakasitsot, olyannak, amilyen. Most már nem álcázza magát, megmutatja egyéniségét abban a biztos tudatban, aminek akkor még mi, a dolgokat más oldalról is néző magyar politikusok is következetesen áldozatul estünk, hogy ami van, az maradandó és a nemzetközi helyzet hosszú időre véglegesen elrendeződött. Az a Szakasits, aki most már tisztán áll előttem , egészen szerencsétlen típusa a tehetség nélkül való politikai rutinjénak. Ifjú korában — faszobrász munkás volt — a munka helyett inkább a könnyebb foglalkozást, a politikát választotta, amiben azután tehetség, intuíció, műveltség és tanulni vágyás nélkül előbb épen olyan “szakmunkás", majd idővel “mester" lett, mint amilyen lett volna a szakmában, ha benne marad. Becsvágya és önmagáról alkotott véleménye azonban sem termetével, sem tehetségével, sem tudásával nem áll arányban. Ez ma már mindkettő valóban toronymagas. Épúgy a gőgje is, mely az utolsó két évben valósággal beburkolja és légmentesen elzárja a világtól. Bohóc, akinek az a rögeszméje, hogy ő tragikus hős. Beszajkózott jelszavak szakadatlan felmondása: ez Szakasits, ha megnyilatkozik. Amit mint sajátját tesz hozzá, az majdnem mindig sületlenség, legjobb esetben középszerű féligazság. Műveletlen és tehetségtelen, egészen reménytelen mértékben. Családja a lehető legrosszabb módon egészíti ki ezt az “egyéniséget", akit valóban csak idézőjelben lehet annak nevezni. Felesége hoszszabb ideig volt a Mária nosztrai női fegyház lakója valami vagyon elleni bűncselekmény miatt. Fia Szakasits György mint székesfővárosi adóvégrehajtó számos hivatali sikkasztást követett el, amiért első fokon három és fél évi börtönt kapott. “Fölszabadulás" után mindezen ügyek aktái természetesen eltűntek és a sikkasztó kis Szakasits a párisi magyar követség tanácsosa lett. Miként Tildy veje a washingtonié... A következő számban folytatjuk.