Magyar Holnap, 1976. március-december (1. évfolyam, 1-10. szám)

1976 / 5-6. szám

14. oldal A Nagy Per... folytatás a 8. oldalról, rendőrautó, ide szándékoztak az elfogottakat elhelyezni. E tervbe kb. 5-6 tiszt egyezett bele, míg a többi velem együtt a hálótermek bizto­sabb helyre való átszállítását (az épület udvari frontjába) irányította. Századomhoz érve nagy meglepetéssel vettem észre, hogy egy pár élel­mes fickó komoly tűzfegyvert is szerzett magá­nak, mert — ahogy megsúgták — néhányuk a padláson keresztül felvette a kapcsolatot a civil szabadságharcosokkal. Három géppisztoly és egy golyószóró volt náluk, amiket jöttömre el akar­tak dugni. Intettem, s szememből látták, hogy nem kell tőlem félniük. Megmagyaráztam, hogy jobb, ha még ma este visszacsempészik ezeket a fegyvereket a szabadságharcosokhoz, mert nekik ott nagyobb szükségük lehet rá. Megértették és a hozott utón visszavitték azokat. “Közben a kapu alatt Szabó százados felké­szült az embereivel, s kb. 16-18 szabadsághar­cost sikerült is tervük szerint elfogniok és lefegy­­verezniök. A fegyverteleneket a legocsmányabb hangon szidták és megígérték nekik, hogy a sta­tárium értelmében holnapra már lógni fognak. Mesterkedéseiket azonban nem tudták soká foly­tatni, mert az egyik visszafelé húzódó csoport, mikor a tisztek rájuk fogták a fegyvert, földre vetette magát és beletüzelt a támadókba. Szabó százados összerogyott, mi pedig, kik fenn tartóz­kodtunk az emeleten, a lövöldözések hallatára lélekszakadva rohantunk le. Ekkor már szabá­lyos tűzharc keletkezett a kapu védelmi vonala mögé húzódó tisztek és a szabadságharcosok közt. Segítettem Szabó századost a kötözőhelyre vinni, onnan pedig, mivel haslövése volt, amit rögtön operálni kellett, a hátsó kapun át a Tűz­­oltó­ utcai Gyermekkórházba, fehér zászlót lo­bogtatva. Nem lőtt ránk senki. Amikor visszatértünk a laktanyába, ott még folyt a tűzharc. Egy nemrég hozzánk került fő­hadnagy ösztökélte a tiszteket a­ lövöldözésre. Az én kezembe is belenyomtak egy “davaj-gi­­tárt“ (géppisztolyt), de én lemondtam erről a dicsőségről s a sötétben a fal mellé támasztot­tam a fegyvert, jómagam pedig eltűntem az e­­meleten. Kint dörgött a géppisztoly, de engem nem zavart, mert magamra húztam négy pokró­cot s egy utcai helységben nyugovóra hajtottam a fejemet. Később megtudtam, hogy nem én voltam az egyetlen tiszt, aki nem volt hajlandó harcolni a “Népköztársaság ellenségei" ellen... OKTÓBER 25. MALÉTER A FELKELŐK ELLEN. “Hajnalban csönd fogadott. Mind a két fél pihent. Úgy fél nyolc felé lementem a főkapu­hoz, ahol még mindig fegyverben állt a “fogoly­ejtő" társaság. Mondtak is nekem pár goromba szót, de nem hederítettem rájuk. Tíz óra felé lehetett az idő, amikor az 1 es és 3-as udvar fe­lől lövések hallatszottak. A felkelők a reggeli ó­­rákban megszállták a két szárnyépületet és most belülről, a két oldalról vették tűz alá udvarun­kat. A tisztek az igen kis számú támadókat órák alatt felterelték a padlásra. Ekkor már csak egy helyről — az 1-es udvar felől — szólt a géppisz­toly és kis idő múlva az is elhallgatott. Kezelőjét és társát holtan, több golyóval testükben hozták le. Barkó főhadnagy (páncélos tiszt, aki később a szovjet elleni csatákban elesett) szedte le őket a padlásról. Az egyik 17 éves Ganz-gyári munkás­fiú volt, a másik 25 év körüli, igazolványt nem találtunk nála. Egy ideig újra csönd lett, majd a 3-as udvar felől szólalt meg egy puska. Magamra vállaltam, hogy ezt majd én elintézem, s egy géppisztolyt és két katonát vettem magam mellé, felrohantam a harmadik emeletre, a munkásszállásról lőtt egy magános munkás. Sikerült rábeszélnem, hogy kár volna itt egyedül meghalnia a túlerővel szemben, s jobb ha eltűnik. Megértette, kezet ráztunk s ő eltávozott a munkásszálláson keresz­tül. Mire leértem és jelentettem a “felszámo­lást", lem­ már nagy izgalom uralkodott, mert a Hadügyminisztérium az odáig néma telefonon közölte, hogy Maléter Pál dandárparancsnok rövid időn belül megérkezik és tisztázza a Kilián­­környéki helyzetet. “Fél óra telhetett el, öt tank közeledett a Ki­lián felé. Páncéljukon magyar felségjelzést visel­tek, s a felkelők, a szabadságharcosok beszün­tették ellenük a tüzelést. Az öt tank közül kettő a főkapu előtt, arccal a körúti csomópont felé megállt, kettő hátul maradt, míg az ötödik T 34-es behátrált a kapun. Félig fért azonban csak be, a toronyrész kívül maradt. 1840-ben, mikor a laktanya épült, még nem méretezték a kaput T 34-esek számára. Hirtelen az utcán álló négy tank megfordult s eltűnt az Orczy­­tér irányában. A kapu alatt maradt vezértank­ból pedig kiugrott Maléter Pál ezredes. Fején tankos sisak, mellén kitüntetéseinek szalagjai, és arcán kedves, komoly mosoly. Telefonhoz ugrott s valakit hívott, akivel hosszan beszélt. Majd utána üdvözölte a tiszteket, újra a pán­céloshoz ment. KIS IDŐ MÚLVA MEGSZÓ­LALT A LÖVEG ÉS LŐTTE A CORVIN­­KÖZI HÁZAKAT. Összenéztem barátaimmal: mi lesz ebből? Tovább folyik a testvérharc: magyar magyar ellen harcol? S A TANK SZÓR­TA LÖVEDÉKEIT AZ ÜLLŐI­ ÚTRA A­­HONNAN KISIDŐ MÚLVA TANKELHÁRÍ­TÓ ÁGYÚVAL ADTÁK MEG A VÁLASZT. “Ahogy a későbbiek folyamán rekonstruál­tam, kinn a következő volt a helyzet: A Kilián­­laktanyát október 25.-én délelőtt teljesen körül­fogták a szabadságharcosok. Ezen a napon a szovjet páncélosok a környéket elkerülték, való­színűleg azért, hogy Malétert hagyják leszámol­ni az itteni felkelőkkel. A szabadságharcosok most már nemcsak az Üllői­ útról lőtték az épü­letet, hanem támadták hátulról, a Tűzoltó-utca felől is, még­pedig oly módon, hogy az Angyal­utca sarkán lévő ház padlásán géppuskával lőt­ték a tűzfalunkat. Messzebb a laktanya mögött a Tűzoltó-utcával párhuzamos útszakaszról, a Tompa-utcából szintén tüzeltek. — És a legény­ség? A laktanyában lévő kb. ezer honvéd a szó szoros értelmében nem csinált semmit. A leg­többen, mintegy kilencszázan, lapultak: egyik részük az emeleti védett helyekre húzódott, na­gyobb részük pedig a pincébe. Öntudatlanul is érezték, hogy nekik semmi közük sincs a lakta­nya “védelméhez". Körülbelül 100 fő, a bátrab­bak, az a bizonyos “csepeli század", mozgolódott csak. Ezeknek egy csoportja a sebesültek elszál­lításánál, bekötözésénél, s a konyhán működött, amíg a többiek fegyvereket igyekeztek szerezni. Később tudtam meg, hogy 25-30 fő még az első este kiszökött a padláson keresztül a felkelőkhöz, így az első két napon az egész laktanyában csak 15 — 20 tiszt és tiszthelyettes tevékenykedett. (Ragaszkodtunk a szöveghűséghez a téma rendkívüli fontosságára való tekintettel. Lapunk következő számában folytatni fogjuk a volt tar­talékos tiszt beszámolóját. Az írás a Free Euro­­pe Press kiadványában jelent meg, melynek cí­me: A MAGYAR NÉPHADSEREG SZEREPE A SZABADSÁGHACBAN. A szabadföldre menekült magyar tartalékos tiszt a forradalmi napokban Maléter Pál ezredes mellett a Kilián (volt Mária Terézia) laktanyában teljesített szolgálatot, személyes élményeiről e napokkal kapcsolatban így számolt be:Item 2865/1957 május 22. Wien). Folytatjuk. I­I MAGYAR HOLNAP 1976 Július — Augusztus hó. Még néhány példányban kapható DR. SULYOK DEZSŐ KÖNYVE: A MAGYAR TRAGÉDIA, I. RÉSZ Megrendelhető a következő címen: HUNGARIAN OCTOBER 23rd MOVEMENT P.O. Box 249 — Gracie Station New York, N. Y. 10028 _______------------------------------------------------------------------­ Két éjszaka nappal nélkül. folytatás a 9. oldalról padlón tíz ember szorong egymás hegyén-hátán, addig “a szegény dolgozók pártja" túláradó bol­dogsággal veszi birtokba az ötemeletes, teljesen sértetlen szállodaépületet és abban olyan admi­nisztrációs apparátust rendez be, amilyent abban az időben az ország miniszteriális beren­dezése sem ért el. Ebben a mesebeli pártpalotában telefonok csengnek, küldöncök szaladnak lélekszakadva, fontoskodó párttitkárok tömött aktatáskával ro­hannak el — könyökükkel oldalba lökve — az ember mellett. Külön belépőjegy kell az épület­be való bejutáshoz, vizsgálat alá veszik a látoga­tót, mielőtt egy titkárhoz bejut és csak négysze­res bejelentés után kerülhetsz az immár naggyá lett Szakasits magas színe elé. Ott trónöl a leg­­bennsőbb szobának a mélyén , a nagy főtitkár, államférfiúi pózban, saját nagysága mámorá­ban. Sehogyan sem találjuk meg az 1943-ban használt hangot. Szakasits magas orrhangon be­szél, horribile dictu, raccsol, szemöldökét fel­húzza, időnként kissé elméláz, ahogy arisztok­ratáink szokták a régi világban. Mindenről exakt és meg nem fellebbezhető nem is vélemé­nye, hanem ítélete van. Az én véleményemre már nem kiváncsi, az egyetlen kegy, amit még remélhetek tőle, hogy maradéktalanul csatla­kozhatom az ő véleményéhez. Igen, ezt talán megengedi, mert ma jó hangulatban van. A “kihallgatás" nem sokáig tart, érezteti, hogy ezer dolga van. Egy nagy párt, a “dolgozó osztályok" és egy a náci zsarnokság alól csak i­­mént és épen az ő segítségével megmenekült or­szág minden gondját ő viseli. (De mi marad ak­kor Oltványinak? — kérdezem aggódva magam­tól.) Az elkövetkező hónapokban alaposan megis­merhettem Szakasitsot, olyannak, amilyen. Most már nem álcázza magát, megmutatja e­­gyéniségét abban a biztos tudatban, aminek ak­kor még mi, a dolgokat más oldalról is néző ma­gyar politikusok is következetesen áldozatul es­tünk, hogy ami van, az maradandó és a nemzet­közi helyzet hosszú időre véglegesen elrendező­dött. Az a Szakasits, aki most már tisztán áll előt­tem , egészen szerencsétlen típusa a tehetség nél­kül való politikai rutinjénak. Ifjú korában — fa­szobrász munkás volt — a munka helyett inkább a könnyebb foglalkozást, a politikát választotta, amiben azután tehetség, intuíció, műveltség és tanulni vágyás nélkül előbb épen olyan “szak­munkás", majd idővel “mester" lett, mint ami­lyen lett volna a szakmában, ha benne marad. Becsvágya és önmagáról alkotott véleménye azonban sem termetével, sem tehetségével, sem tudásával nem áll arányban. Ez ma már mind­kettő valóban toronymagas. Épúgy a gőgje is, mely az utolsó két évben valósággal beburkolja és légmentesen elzárja a világtól. Bohóc, akinek az a rögeszméje, hogy ő tragikus hős. Beszajkózott jelszavak szakadatlan felmon­dása: ez Szakasits, ha megnyilatkozik. Amit mint sajátját tesz hozzá, az majdnem mindig sületlenség, legjobb esetben középszerű féligaz­ság. Műveletlen és tehetségtelen, egészen re­ménytelen mértékben. Családja a lehető legrosszabb módon egé­szíti ki ezt az “egyéniséget", akit valóban csak idéző­jelben lehet annak nevezni. Felesége hosz­­szabb ideig volt a Mária­ nosztra­i női fegyház lakója valami vagyon elleni bűncselekmény miatt. Fia Szakasits György mint székesfővárosi adóvégrehajtó számos hivatali sikkasztást köve­tett el, amiért első fokon három és fél évi bör­tönt kapott. “Fölszabadulás" után mindezen ügyek aktái természetesen eltűntek és a sikkasz­tó kis Szakasits a párisi magyar követség taná­csosa lett. Miként Tildy veje a washingtonié... A következő számban folytatjuk.

Next