Magyar Honvéd, 1994. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)
1994-10-07 / 40. szám
4 MEGKÉRDEZTÜK A GYŐZTES HB-TAGOT Reflex kérdése az egész? A Mindent vagy semmit! című televíziós vetélkedősorozat adásaiban láttunk már egy-két imponáló győzelmet. Sőt, ha a műsor nézettségi statisztikáját vesszük szemügyre, túlzás nélkül mondhatjuk: egy ország szurkol azoknak, akik túljutnak négy-öt fordulón. Pontos felmérést ugyan nem végeztünk, de így volt ez az egyik nyertes esetében is. A műsorvezető rendszerint képviselő úrnak titulálta, csakhogy lapunk olvasói bizonyára hozzátették: ő egyszersmind a Honvédelmi Bizottság tagja. A vetélkedő apropóján kérdezhetnénk: hol, illetve kinél járunk? Nos, Mádai Péternél, a Parlamentben. Beszélgetésünk ily módon nem csupán a vetélkedőre szorítkozott. Képviselő úr! Az ön nézettségi foka azokban a napokban nyilván meghaladta politikus kollégáiét. Egyáltalán, hogyan került ebbe a műsorba? - Régi Vetélkedő vagyok. Még 1967-ben megnyertem a Tizenkét szék elnevezésű szellemi vetélkedőt, amely akkoriban az első országos népszerűséget kivívott vetélkedők egyike volt. Ezután jöttek a többiek - az Elmebajnokság, a Szó, zene, kép, a Várjátékok - és sorolhatnám. Amelyiken indultam, egy kivételével, mindegyiket megnyertem. - E szellemi erőpróbákon a versenyzőknek elsősorban az általános ismeretekről, s ezen belül is, inkább a humán ismeretekről kell számot adni. Ön képviselősége előtt, műszaki szakemberként dolgozott. Nem okozott nehézséget, hogy például a hegesztésről sohasem kérdezték? - Nem, hiszen egyébként mindig is pedagógus szerettem volna lenni. Csak hát „rossz időben” érettségiztem, s a „megfelelő helyen” nem javasolták, hogy erre a pályára kerülhessek. Szóval, például a hegesztésről is szívesen beszéltem volna, kivált a technikai, technológiai újdonságokról. Ám, akárcsak a műszakiként dolgozó barátaim, én sem ragadtam le szűken vett szakterületemnél. Mindig is kedvelt olvasmányaim, elfoglaltságaim közé tartozott a történelem, a zene, és számos más, a humán műveltség körébe tartozó témakör. - Nos, tehát gondolt egyet, s versenyzőnek jelentkezett Vágó Istvánéknál. - Nem így történt. Ők kerestek meg engem is, az országban ismert négy-öt vetélkedőtársammal együtt. Érdekes kihívásnak tartottam e játékot, így ráálltam a dologra. A szíves invitálás egyébként még választási kampányom idején jutott tudomásomra, így azt kértem, hogy a szereplésemre azt követően kerüljön sor. És végül is, kilenc forduló után, egy autót nyertem. De Ajkáról azóta sem azzal, hanem vonattal jár Budapestre. Miért? Valóban vonatozom azóta is, de félreértés ne essék, nekem az az erkölcsi siker volt a legfontosabb, amit mind a mai napig érzek, mikor meg-megszólítanak választókörzetemben, mikor képviselőtársaim a Parlament folyosóin gratuláltak a győzelmemhez. Visszatérve a kérdésére, a maradéktalan örömömbe adózási üröm vegyült. Ugyanis a gépkocsi egymillió négyszázezer forintnyi értéke után több mint hatszázer forint adót kellett volna fizetnem. Ennyi pénzem viszont nincs, így a kocsit el kell adnom. A kilenc forduló során volt olyan pillanat, amikor az ellenfelei jobban megizzasztották, mint a stúdió lámpái? - Természetesen voltak nehéz pillanatok, de hogy az ellenfeleim megfogtak volna, pláne, hogy feladjam? Arra egyszer sem gondoltam. De ha már itt tartunk, hadd meséljem el, hogy ezeket a vetélkedőket felvételről közvetítik. Délben bemegy az ember a stúdióba, és ha jól megy neki, úgy este nyolcig-kilencig felvesznek vele négy-öt adást. Vagyis, a mintegy nyolcórányi folyamatos szellemi feszültség miatt mindenki elfárad. A harmadik-negyedik fordulóban kiesettekre tehát gondoljanak úgy a nézők, mint azokra, akiknek nyolc órányi folyamatos szellemi készenlét miatt nem jut eszükbe hirtelenjében mindaz, amit egyébként betéve tudnak. Ami engem illet, a kilencből két nap alatt négy-négy adást vettek fel, s a harmadik alkalommal, a kilencediket külön. Ekkor, úgy érzem, könnyedén tudtam játszani. - Említette, hogy képviselőtársai elismerték az ön teljesítményét. Mit gondol, sikere jót tett általában a képviselők elismertségének is? - Valóban jólesett, hogy a frakciómban, a Parlamentben, a Honvédelmi Bizottságban sokan gratuláltak. Remélem, ez a fajta szellemi teljesítmény igazolhatja azt is, hogy - legalábbis a felkészültségünket tekintve - nem vagyunk méltatlanok a választóktól kapott bizalomra. A vetélkedőn - de ez előfordul egy parlamenti szavazáskor is - egy gyors gombnyomással kell jelezni, hogy döntött, önmagában tisztázta a választ. Reflex kérdése az egész? - Nem. Elmúltam ötvenöt éves, s amikor gyorsan lenyomom a gombot, akkor amögött ott van négy évtized olvasásszeretete, kultúraszeretete. Valóban előfordul, hogy az Országgyűlésben is gyorsan kell dönteni. De amögött is ott van az előzetes felkészülés, a témakör ismerete. S nyilván csak az kerül bajba a szavazáskor, aki az egyébként nagyon fárasztó előkészületekből nem veszi ki a részét. A kétféle gombnyomás persze csak annyiban hasonlítható össze, amennyiben mindkettőnél a felkészültség, a témában való jártasság a döntő momentum. A jártasságról szólva, vegyünk szemügyre egy aktuális témát, az idei pótköltségvetést. Ön az előző parlamenti ciklusban is a HB tagja volt. Igennel szavaz a pótköltségvetési törvényre, a honvédelmet érintő elvonásokra? Hogy miként fogok szavazni? Erről csak annyit, hogy ebben képviselői lelkiismeretem, no meg a honvédségről szerzett ismereteim fognak befolyásolni... Mindenesetre, van egy gazdasági elképzelésem, miként van Békesi Lászlónak, s van a kor-