Magyar Idők, 2016. október (2. évfolyam, 231-256. szám)

2016-10-08 / 237. szám

16 LUGAS 2016. október 8., szombat oi­a­i Racsmány Mihály a fiúkból előugró táncosnőkről, a tanulási stratégiáról és a felejtés hasznáról Az emlékezet dudorai Ötvös Zoltán L­egutóbb júliusban, a memóriakutatásról rendezett budapesti nemzetközi konfe­rencián beszélgettünk. Emlékszik a ta­lálkozásunkra? - Ravasz kérdés egy memóriakutatóhoz. Ha nem is minden mozzanatára, hiszen egy 1100 fős konferencia egyik szervezője voltam, így meg­annyi dologra kellett figyelnem, de természete­sen emlékszem. - Azért kérdezem, mert akkor azt mondta, hogy a legtöbb emlékünk, legalábbis amelyik­hez hozzáférünk, 18 és 22 éves korunkból szár­mazik. Márpedig mindketten bőven meghalad­tuk ezt az életkort... - Ebből azonban nem következik az, hogy öt­ven felé közeledve az embereknek nem lehetnek néhány hónappal korábbról származó emlékeik. Ha így lenne, patológiás állapotról beszélnénk. Az emlékek eloszlásával foglalkozó tanulmányok nemcsak a 18-22 éves kort emelik ki mint olyan korszakot, ahonnan a legtöbb emlékünk szárma­zik, hanem hozzáteszik, hogy a legutóbbi hóna­pok történéseire is élénken emlékszünk. A 18 és 22 év közötti korszakunk egyébként azért fon­tos, mert ekkor alakultak ki a felnőtt életünket alapvetően befolyásoló céljaink, viselkedési sé­máink - ezt emlékezeti dudornak szokás nevez­ni az emlékek életkori eloszlását ábrázoló grafi­konok formája miatt. A későbbi élmények ezek­re épülnek. Tetszik, nem tetszik, ezen időszak után napjaink többé-kevésbé hasonló mederben zajlanak, kevés az egyedi esemény. Ugyanakkor, ha a megszokott séma felborul, az már izgalmas dolog, azt leképezi az idegrendszer, emléktöre­déket készít belőle. Ahogy haladunk a korral, nyilván egyre kevesebb újdonság történik ve­lünk. Amire szintén élénken emlékszünk, az a nagyon közeli múlt történései, mert ezek aktu­ális céljaink elérését segítik. - Miből és hogyan lesz emlék? - Releváns információkból. Az emlékek azon­ban nem úgy képződnek, hogy amikor történik valami, az rögtön bekerül az emlékeink közé. Eze­ket az idegrendszer előbb szétszálazza, különbö­ző jellemzőkre bontja, töredékeket készít belőlük, majd több menetben rögzíti őket. Vita van arról, hogy ez a folyamat mennyi ideig tart, de az bizo­nyos, hogy az emlékek képzésében az alvásnak meghatározó a szerepe. Ilyenkor az agy időről idő­re visszajátssza a részleteket, közben nyesegeti az információkat, és csupán a legfontosabb jellem­zőket tartja meg. A velünk történt megannyi él­mény közül azonban nagyon kevésből lesz emlék. Az emberi elme ugyanis hipotézistesztelő rend­szer, folyamatos előfeltevései vannak a jövővel kap­csolatban. Azért ülünk itt nyugodtan, mert ko­rábbi tapasztalatainkból tudjuk, minimális an­nak az esélye, hogy leszakad a plafon, hogy az íróasztalom fiókjából táncosnők ugranak ki. Ha nem így lenne, másként viselkednénk. Ha még­is leszakadna a plafon, és túlélnénk az eseményt, arra hosszú időn keresztül élénken emlékeznénk. Nemcsak azért, mert valami rossz dolog történt velünk, hanem mert ez a váratlan esemény meg­sértette a fejünkben lévő forgatókönyveket, ese­ménysémákat. Ilyenkor az agy úgy dönt, hogy ezt a különleges eseményt emlékként elraktározza. Vagy beépíti a sémák közé - amennyiben a fi­ókomból állandóan táncosnők ugrálnának elő. Ha ez utóbbi történne, látogatóim joggal várnák el, hogy az irodámban efféle dolgok történjenek. - Hogyan emlékezünk, hogyan szedjük elő em­lékeinket? - Először abban egyezzünk meg, hogy mit tekintünk emléknek! Emlék az, amihez valami­lyen élmény kapcsolódik. Ez alapján az emlékek felidézésének két nagy csoportját különböztet­jük meg. Az egyik a stratégiai emlékezés, ami­kor valamilyen célt szolgál egy korábbi esemény felidézése. Ezek egyébként többnyire pontatla­nok, mégis közel állnak a valósághoz. Amikor a konferencián találkoztunk, lehet, hogy nem azon az ajtón jött be, mint amelyiket most sejteni véli, de valamelyiken biztosan bejött. Az akkori em­léke az igazság - sokszor meglehetősen pontat­lan - kivonata. A másik emlékezési forma, ami­kor automatikusan belökődik valamilyen koráb­bi élmény. Ez történik a traumatikus élmények esetében is - amelyek valamilyen balesethez, erőszakos cselekményhez kapcsolódnak. Ezt az élményt ilyenkor a jelenben lezajló élménynek éljük meg, nem pedig múltbéli történésnek. Iz­galmas kutatási kérdés, hogy miként raktároz­zuk el az élményeket. A legújabb kutatások sze­rint az emlékeket az emlékezés folyamatában in­formációtöredékekből hozzuk létre, konstruál­juk meg. Az emlék az első előhíváskor jön létre. - Az emlékezetnek alapvető a szerepe a tanu­­­­lásban. Mit tudunk erről a folyamatról?­ - Amikor tanulunk, döntően az emlékezeti rendszerünket használjuk vagy próbáljuk hasz­nálni. Nagyon izgalmas, hogy napjaink peda­gógiájában az egyre kidolgozottabb, sokrétűbb, színesebb, szagosabb, érdekesebb tanulási mód­szert szeretnénk alkalmazni. Minél izgalmasab­ban szeretnénk tanítani a gyerekeket. A kutatások szerint ezzel szemben sokkal hatékonyabb, ha a tanulnivalót csak egyszer-kétszer mutatom meg, majd arra késztetem a gyereket, hogy maga pró­bálja felidézni a látottakat, hallottakat. Ez utóbbi a tesztelési módszer. Egyszer-kétszer megtanu­lom, majd folyamatosan tesztelem magam. Né­hány nap múlva lehet, hogy ezzel rosszabbak az eredmények, mint ha jegyzetelek, folyamatosan átolvasom a tudnivalót, de egy hónap múlva már­ a tesztelés tanulás ad jobb eredményt. A tesz­telés, a folyamatos előhívás tehát rögzítési me­chanizmusként is működik. A legújabb eredmé­nyek azt sugallják, hogy a tesztelés ne egy szá­monkérési módszer legyen, hanem maga a ta­nítás. Ez a tanulási módszer (még) nem épült be a hazai közoktatásba, pedig ezt át kellene fordí­tani a mindennapi gyakorlatba. Ezen a tanszé­ken kutatjuk ezt a módszert, de szeretnénk, ha minél szélesebb körben elterjedne.­­ Mivel magyarázható a tanulási képességek­ben mutatkozó óriási eltérés?­­ Minden területen hatalmas különbségek vannak az egyének között, miért éppen a tanu­lás lenne ez alól kivétel? Nem is ez a kérdés, ha­nem az, hogy ezt miként lehet csökkenteni. Első lépésként az egyéni különbségekkel kell tisztá­ban lenni. Egy szisztematikus oktatási program azzal kezdődik, hogy felmérik az egyéni eltérése­ket, amelyeket az egyéni oktatási programoknál figyelembe vesznek. Ha valaki nagy nehézségek árán dolgozza fel a térbeli információkat, abból ne akarjunk tervezőmérnököt faragni! Az egye­temisták között is hihetetlen különbségeket ta­lálni elemi verbális és vizuális feladatokban is, miközben elvileg a legjobb képességű emberek­ről beszélünk. A nemek között is jelentős az el­­­térés. A verbális memóriafeladatokat például a nők sokkal jobban oldják meg. - Milyen hatékonysággal tanulunk? - Mindent meg akarunk a gyerekeknek taní­tani, kivéve azt, hogyan kell tanulni. Talán azért, mert a felnőttek sem tudnak tanulni, rosszul hasz­nálják a tanulási stratégiákat. Ennek az az oka, hogy nem tudjuk, helytelenül gondolunk arra, hogyan működik az emlékezetünk. Ha most ké­peket és szavakat mondok önnek, majd megkér­dezem, hogy ezek közül melyikre em­lékezik biz­tosan néhány nap múlva, akkor az ön által most megjelölt képek és szavak közül egy hét múlva szinte biztosan nem emlékszik túl sokra. Azért, mert olyan aktuálisan jelen lévő információk­ból következtetünk a jövőre, amelyek nem al­kalmasak erre. Ami ebben a pillanatban köny­­nyen felidézhetőnek tűnik, arra később kevés­sé emlékezünk. Ahhoz, hogy valamit biztosan felidézzünk, azt előbb egy picit el kell felejteni, majd elő kell tudni hívni hívóingerekkel, tehát olyan környezetben jelen lévő vagy magunk ál­tal előállított információkkal (képekkel, hangok­kal, szavakkal, illatokkal), amelyek alkalmasak arra, hogy összekapcsolódjanak az előhívni vá­gyott emlékekkel. Meg kell dolgozni az emléke­kért, a tudásért. Egy pedagógus ne örüljön, ha az óra végén a gyerekek könnyedén és tökélete­sen visszamondják a néhány perccel korábban hallottakat, mert valószínűleg a következő órán éppen arra nem emlékeznek majd. Amit tudni fognak, az az, amire többször is rákérdeztek, és amit csak nehezen, segítséggel tudtak felidézni. - De miért felejtünk el fontosnak hitt dolgokat? És tényleg elfelejtjük az emlékeinket, vagy csupán nem tudjuk, hogy hívjuk elő azokat? - Az is kérdés, hogy amit fontosnak hiszünk, az valóban fontos-e. Mondok egy meglepőt: ál­lítom, hogy ha valaki elfelejti a házassági évfor­dulóját, az azt jelenti - ellentétben a közfelfo­gással -, hogy számára igenis fontos az a kap­csolat. Nem akart megfelelni, bizonyítani, az ak­tuális céljaihoz nem volt szükség arra, hogy be­karikázza a naptárában azt a napot. Nem volt olyan hívóinger, amely az adott pillanatban eszé­be juttatta volna a megfelelő viselkedést, példá­ul, hogy ajándékot vegyen. Egyébként azért fe­lejtünk el valamit, mert hiába volt fontos egy­kor egy mozzanat, ha közben megváltozott a vi­lágról alkotott sémarendszerünk. Ha nincs hí­vóinger, nincs emlékezés. Ugyanakkor a felejtés hasznos is, hiszen ha mindent rögzítenénk, mű­ködésképtelenek lennénk. Azok a hipermnéziás emberek, akik szinte mindenre emlékeznek, ál­talában szinte képtelenek az absztrakcióra, ne­hezen látják meg a lényeget, szenvednek az in­formációk túltengésétől. - Milyen okokkal magyarázzuk az emlékezet hanyatlását, a butulást? - A butulásnak, a demenciának nagyon sok oka és fajtája van. Van, amikor valamilyen dege­­neratív betegség áll a hátterében, de előfordul­hat, hogy valamilyen szerhasználat miatt sérül­nek az emlékezésben fontos szerepet játszó neu­­rotranszmitter-hálózatok. Patologikus felejtés­nél általában az előhívási funkciók károsodnak. - Mit tart a budapesti konferencia legfonto­sabb üzenetének? - Az egyik, hogy szükség van a különböző szakterületek párbeszédére, mert csak így ga­rantálható az előrelépés. A másik, hogy ez az esemény is igazolta: az emlékezetkutatás rene­szánszát éli. Rengeteg a kérdés, ami nagysze­rű dolog, hiszen mit kezdjen egy (fiatal) kutató olyan konferenciával, tudományterülettel, ahol nincsenek kérdések, csak válaszok... Ott már nincs mit csinálni. Az emlékezetkutatás a pszi­chológia legrégebbi kutatási területe, és mégis iz­galmas, képes a megújulásra. Olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek égetően fontos társadalmi jelenségekre keresnek megoldást. A memóriával, emlékezéssel, tanulással kapcsolatos betegségek - elég az Alzheimer-kórra vagy a különböző ta­nulási zavarokra gondolni - hatalmas terhet ró­nak a társadalomra. Ez a teher a népesség öre­gedésével egyre súlyosabb lesz. - Mi lehet a megoldás az előbb említett za­varokra? - Azt látom, hogy a korábban alkalmazott tudományos memóriamodellek rosszak voltak. Most megalapozottabbak, hatékonyabban mu­tatják az emlékezeti rendszer elhangolódásait. Nagyobb az esély arra, hogy a jövőben valóban hatékony gyógyszeres megoldások szülessenek a milliók életminőségét rontó betegségekre. Napjaink pedagógi­ájában az egyre ki­dolgozottabb, sokré­tűbb, színesebb, sza­gosabb, érdekesebb tanítási módszert sze­retnénk alkalmazni. A kutatások szerint ezzel szemben sok­kal hatékonyabb, ha a tanulnivalót csak egyszer-kétszer muta­tom meg, majd arra késztetem a gyereket, hogy maga próbál­ja felidézni a látot­takat, hallottakat. Ez utóbbi a teszte­lési módszer - állítja Racsmány Mihály, a Műegyetem kognitív tudományi tanszé­kének docense, illet­ve az MTA Nemze­ti Agykutatási Prog­ramjának egyik ku­tatócsoportját veze­tő szakember. Fotó: Kurucz Árpád

Next