Magyar Idők, 2016. november (2. évfolyam, 257-281. szám)
2016-11-02 / 257. szám
4 A LEGMAGYARABB IDŐK/1956 2016. november 2., szerda A főbb kérdések, hogy részt vettek-e a forradalomban, kapcsolatban álltak-e az Államvédelmi Harc Kétszázezer menekült, szk * . Ezerkilencszázötvenhat októberének végén, a forradalom napjaiban összeomlott a kommunista államhatalom Magyarországon. Ezt kihasználva hamarosan tömegek indultak el, hogy a szovjet megszállás és a szabadságharc bukását követő megtorlás elől, vagy csak a jobb élet reményében hátrahagyják hazájukat. A következő hónapokban csaknem 200 ezer ember emigrált. Alapvetően fiatal emberek, zömmel férfiak, és nagyrészt szakképzett munkások hagyták el az országot. De jelentős számú értelmiségi is távozott: orvosok, mérnökök, egyetemi hallgatók. Nagy Áron A XX. században Magyarországról elindult emigrációs hullámok közül nemcsak az utolsó, de időarányosan a legnagyobb is az 1956-os volt. A forradalmat követő néhány hónap alatt csaknem 200 ezer ember hagyta el a hazáját, a többség nyugati irányba, míg nagyjából 20-30 ezren Jugoszláviába menekültek. Körülbelül ugyanennyien később visszatértek, de a kivándoroltak zöme örökre maga mögött hagyta a szülőföldjét. Sz. Kovács Éva, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és Markó György, a Terror Háza Múzeum történészeinek elmondása alapján sok emigráns a menetrend szerinti járatokkal, vasúton vagy távolsági busszal közelítette meg a határt, majd gyalogszerrel folytatta útját. Mivel a központi hatalom a forradalom napjaiban összeomlott, a határőrök nem igazán törődtek az Ausztria felé áramló tömeggel, de csekély számuk nem is tette volna lehetővé, hogy feltartóztassák a menekülteket. Sőt a később beérkező szovjet erők sem feltétlenül törték össze magukat azért, hogy a távozókat feltartóztassák. A fennmaradt iratok alapján az osztrák hatóságok a forradalom és szabadságharc évében csaknem 154 ezer embert vettek nyilvántartásba. Az emigránsok száma 1957 januárjától drasztikusan csökkent, szoros öszszefüggésben azzal, ahogy a Kádár János vezetésével újjászerveződő kommunista államhatalom ismét irányítása alá vonta az országot, és hozzálátott a nem sokkal korábban lebontott műszaki határzár telepítéséhez. A vasfüggöny tehát ismét legördült. „...az 1956-os emigráció tényleg érdekes emigráció. Ha van valahol skálája a vegyes társadalmi, politikai és különböző rétegeknek, itt tömegével megtalálható. Vannak kint munkásemberek, normáért feldühösödött emberek, gyerekek, akik kalandvágyból rohantak világgá, vannak, akik kiérkezésük után két hét múlva megbánták tettüket, mint a kutya, amely kilencet kölykezett. [...] Vegyes tehát a társaság, de a zöme munkásember, paraszt vagy értelmiségi, aki egyszerűen jobb egzisztenciát akart magának kint teremteni, vagy begyulladt, mert ott volt, amikor valaki elordította magát, hogy menjenek ki a szovjet csapatok, és félt, hogy emiatt a rendőrség elviszi.” Kádár János Szabó Juliet által a Múltunk című folyóiratban idézett kijelentése kétségtelenül helyesen jellemzi a menekültek sokféleségét, legyen szó akár társadalmi, akár politikai hovatartozásukról. A kutatók szerint alapvetően fiatal emberek, zömmel férfiak, és nagyrészt szakképzett munkások hagyták el az országot. De jelentős számú értelmiségi is távozott: orvosok, mérnökök, egyetemi hallgatók. Sopronról például egy egész évfolyamnyi erdőmérnök emigrált - ők később Kanadába mentek. Arról, hogy kinek hol ért véget az útja, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának korabeli dokumentumai és az európai vándorlással foglalkozó kormányközi bizottságnak (ICEM) szintén egykorú jelentései tájékoztatnak bennünket. Utóbbiakon jól látszik, hogy a befogadó államok kvótákat állapítottak meg. Először azonban mindenki - rövidebb-hosszabb időt -Ausztriában volt kénytelen eltölteni. Egyeseket táborokban, mákokat egyházi és civil befogadóhelyeken, esetleg magánszemélyeknél helyeztek el, miután az osztrák hatóságok őrizetbe vették és kihallgatták őket, illetve rögzítették adataikat, gyakran az ujjlenyomataikat is beleértve. Az emigránsokat egyebek között arról faggatták, hogy részt vettek-e a forradalomban. Kapcsolatban álltak-e az államvédelmi hatósággal vagy más belügyi szervekkel? Voltak-e katonák? Tagjai-e valamelyik pártnak? A kihallgatás után a menekültek ideiglenes személyi okmányokat kaptak, s kezdetét vette a várakozás. Az ICEM jelentéseiben napról napra feltüntette, hogy az egyes államok a vállalásaikhoz képest ténylegesen hány magyart vettek át. A kvóták tekintetében nagyok voltak a különbségek. Az európai államok közül kiemelkedett Svájc, mivel az alpesi ország tízezer embernek kínált letelepedési lehetőséget. Jellemzően nem csak a létszám volt megszabva: a befogadók különféle feltételeket támasztottak az emigránsokkal szemben. A franciák például azt, hogy aki oda megy, annak ott is kell maradnia. Az Egyesült Államok pedig elsősorban a politikai menekült értelmiségieket fogadta, s a kutatók előtt ismert olyan eset, amikor valakitől az egészségi állapota miatt tagadták meg a beutazást. Az emigránsok egyébként maguk jelölhették meg a célul választott országot, de a döntésben „toborzók” igyekeztek befolyásolni őket. A visszaemlékezések szerint különösen aktív volt a bécsi török követ megbízottja, ám neki nagyjából csak ötszáz embert sikerült elcsábítania az egykor Kossuthot és Rákóczit is fogadó államba, miközben százakezrek Dél-Afrikába, Ausztráliába, Új- Zélandra vagy éppen Dél-Amerikába vándoroltak ki. A befogadást és a letelepítést az adott állam külképviseleténél kellett kérvényezni, aztán elkezdődött az időnként meglehetősen hosszú várakozás. Olyan is előfordulhatott, hogy valakinek többször elutasították a kérelmét. Érdemes megjegyezni, hogy az osztrák befogadóközpontokban nemcsak munkástoborzás folyt, hanem mindkét oldal titkosszolgálatai is megtették a magukét. A menekültek közé gyaníthatóan kémek, besúgók épültek be. Ők vagy továbbutaztak, vagy a sorsukra váró menekülteket figyelték. Ennek köszönhetően a magyar hatóságok időről időre értesültek arról, ha valaki megpróbálta már Ausztriában, illetve nyugaton tartózkodó rokonához szökni. Ha az ügynökök jól dolgoztak, az állambiztonság tudta, ki jön, hogy hívják, ismerte a személyleírását, s talált még azt is, hol lépi át a határt. Így a kezdetektől követni tudták az illetőt, felderítették a kapcsolati hálóját, és a kellő időben akár több embert is elkaphattak, hogy aztán bíróság elé állítsák. A hatalom ugyanakkor - bár nem túl erélyesen, de - igyekezett hazatérésre ösztönözni az emigránsokat. Ennek érdekében rövid idő alatt két amnesztiarendeletet hoztak, az elsőt már 1956-ban, a másikat egy esztendővel később. A fellelhető adatok alapján 11 175 ember tért haza Ausztrián keresztül 1958 nyaráig. Az állambiztonsági levéltárban több száz olyan doszsziét őriznek, amelyekben a hazatértek elmesélik, hogy mi történt velük az elmúlt hónapokban. Őket - csakúgy mint Ausztriában, amikor emigráltak - alaposan kikérdezték. A hatóságokat az érdekelte, hogy miért mentek el, s miért tértek haza. Az egyik leggyak-NOVEMBER 12.: Nagy Imre magához kéreti Andropov szovjet nagykövetet, és követeli, hogy az országba érkező újabb hadtesteiket vonják vissza. Közben az oroszok lezárják a repülőtereket. Este nyolc óra előtt a miniszterelnök rádióbeszédet mond, amelyben kinyilvánítja az ország semlegességét. Az esti órákban elhangzik a rádióban Kádár János - még délelőtt felvett - beszéde is, amelyben dicsőséges felkelésnek nevezi az eseményeket, amely kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét. Bejelenti, hogy megszűnik az MDP, a kommunisták új pártjaként pedig megalakul a Magyar Szocialista Munkáspárt. Arra hívja fel a demokratikus pártokat, hogy minden éröv a kormányt. Kádár és Münnich Ferenc még a nap fó szovjet nagykövetségre, majd a Szovjetunióba távozak lényegében az egész országban megszűntek, s dés is helyreáll a legfontosabb járatokon. Nagy Imrkozik többször is a szovjet csapatok további beazonban bemondják, hogy mindezek miatt a magyar kori fejével felmondta a Varsói Szerződést. Az ENSZ BK magyar kérdés közgyűlési napirendre vételéről dön Győrből Budapestre szállítják a határon elfogott disszidenseket