Magyar Idők, 2017. július (3. évfolyam, 151-176. szám)

2017-07-15 / 163. szám

16 LUGAS Vidéki tehetségkutatóktól a Fonogram díjig jutott a Margitsziget­ről elnevezett folk-pop zenekarával Lábas Viki, ízig-vérig balatoni lány, akinek Bródy János tanácsolta, hogy magyarul kellene énekel­nie. Bejött: Vikinél már ott csillog az arany Petőfi-szobor, ugyan­is ő lett az idei év legjobb énekesnője. Terján Nóra N­em tudnék mást csinálni, nyilatkoz­ta korábban az éneklésről. Mikor ta­lálkozott először a zenével? - Hatéves koromban anyukám zongorára akart beíratni a zeneiskolába, de én túl snassz­nak tartottam, úgyhogy klarinétozni kezdtem, és klasszikus zenét tanultam körülbelül 14 éven át. Szolfézsóra helyett, mivel fúvószenekaroztam, járhattam a világot a barátaimmal, majd gim­náziumban e mellé bejött a rockzene és a nép­zene. Fonyódon az iskolában nagyon vagánynak tartottuk a külföldi bandákat, így egy gólyatá­bor alkalmával össze is verbuválódtunk, és vé­letlenül lettem én az énekes, csak mivel már ta­nultam zenét, így - gondolták a többiek - biz­tos van fülem hozzá. Janis Joplin, Led Zeppelin, Kispál és a Borz... A színpadi kiabálás közben aztán támadt egy ötletem, hogy brahiból elme­gyek egy gimnáziumi népdalénekesi versenyre. Engem lepett meg a legjobban, hogy megnyer­tem, és továbbjutottam regionális és országos versenyekre. A népzenei világban kívülállónak számítottam, sosem néptáncoltam, az egyetlen próbálkozásomkor pedig kiküldtek a teremből, mert nadrágban voltam. - A népzenei alapok sokat adtak hozzá a ze­nekar stílusához. Hova helyezné el műfajilag a Margaret Islandet? - Mindenki úgy tartja, hogy a Margaret Is­land a népzenéből táplálkozik. Igen, tanultam népzenét, vidéki vagyok, és van tájszólásom. A mai napig bújom és kutatom fel az eredeti hang­­felvételeket a Zenetudományi Intézet honlapján, és keresgélem vissza, hogy a nagymamám mit énekelt. Otthonosan mozgok a balatoni népcso­portok zenéiben, és szeretem is magam jobban beleásni. Kötődöm, ahogyan a Margaret Island története is a Balatonhoz, ugyanis az együttes két másik tagjával, Füstös Bálinttal és Törőcsik Kristóffal is itt hozott minket össze a sors egy tehetségkutatón. Ekkor még a fiúk és én is más­más zenekarokban játszottunk, és két évnek kel­lett eltelnie, mire összeálltunk. A Margaret Is­land már hároméves, és a kezdetektől fogva min­dent mi csinálunk: mi írjuk a szöveget és a ze­nét, és mi találjuk ki, hova tovább. Az emberek többsége általában értetlenül áll a zenénk előtt, mert nem az a divatmajmolás, amely minden rá­dióban szól, hanem valami egészen más, talán őszintébb örömzenélés. Összességében igényes popzenét szeretnénk csinálni. - Ha az igényességnél tartunk, makacsul ra­gaszkodnak az élő fellépésekhez. Sosem tesznek kivételt? - Kezdetektől fogva elég nagy harc volt ab­ból, hogy mi csak élőben vagyunk hajlandóak fellépni. Mindenki azt hiszi, hogy ezek a „cuki gyerekek” majd mindenre igent mondanak, ám a valóság az, hogy a felkérések nyolcvan száza­lékát elvi kérdések miatt vissza kell utasítanunk. A sok félplayback vagy teljesen playback hakni­kat, a celebműsorokat... Pálfordulás is történt: két éve még playbackelni hívtak minket külön­böző tv-műsorokban, viszont tavaly megtört a jég, és az X-Faktorban már például megterem­tették a technikai hátteret ahhoz, hogy élőben léphessünk fel. Az élő zenét lehet cikizni, vagy lehet pozitívan állni hozzá. Vannak hibái, ettől emberi és sebezhető, és pontosan ezt szeretik az emberek, és egyre inkább kezdenek rájönni arra, hogy nem csak a színvonaltalanság létezik. Nem tudom elképzelni magamat, ahogy ott állok egy színpadon, és tátogok saját magamra, hiszen ak­kor minek jártam énektanárhoz, minek gyakoro­lok, és minek van egyáltalán a Margaret Island? - Balatoni lányként milyen mentalitást, el­veket hozott otthonról? - Nekem nem piszkos a munka. Nyaranta már tizenegy-két éves koromtól dolgoztam, au­tót mostam, téglákat raktam egy építkezésen. Az, hogy a munka nemesít, számomra alapve­tés. Nagyon hiányzik a Balaton, beszorít a négy fal. Fonyódon a rét van, meg a hegyek, amikor azt érzem, hogy nincsen lehetetlen, és minden végtelen. Aki ebben­ nőtt fel, az soha nem fogja jól érezni magát a főváros betondzsungelében, de ha nem jövök fel, akkor most nem is ülhet­nénk itt. Valamit valamiért. - Hogyan került kapcsolatba az együttes Bró­dy Jánossal? - A zenekar megalakulásakor feltettük a szá­mokat a YouTube videómegosztó oldalra, ami­nek híre eljutott hozzá egy ismerőse által. Ő sem árulta el, hogyan­ írt egy e-mailt, hogy szívesen találkozna velünk, mert kíváncsi ránk, megis­merne minket, és mert érezte az Illést a zenekar­ban. Három órán át beszélgettünk a Kolosy tér­nél, én pedig az elején éreztem, hogy az első óra úgy telik el, hogy tapogatózik. Vajon imponál-e nekünk, hogy felkeresett minket, vagy lovagolni szeretnénk rajta. Másfél óra után éreztünk egy átfordulást, amikor rájött, hogy ez nem az a ban­da, amelyik le akarja róla az utolsó bőrt is húzni, hanem aki nagyon tiszteli, és örül annak, hogy egyáltalán találkozhat és egy levegőt szívhat egy olyan emberrel, akinek sok száz magyar dalt kö­szönhetünk. Bródy ekkor kezdte el mondogatni nekünk, hogy gyerekek, ezt magyarul kéne csi­nálni. Mondtuk neki, hogy eddig még nem mer­tünk magyarul írni, majd bármiféle közös terv nélkül elváltunk, és két-három napra megkap­tuk a Nem voltál jó teljes szövegét a Loaked in life című dalunkra. Azelőtt a Petőfi rádió azért kezdett minket játszani, mert azt hitték, külföldi­ek vagyunk. Bródy a szövegért felajánlotta, hogy feldolgozhatnánk az Egy lány sétál a dombolda­lon című dalát, amelyet eddig csak Koncz Zsu­zsa énekelt. Megcsináltuk, majd készítettünk hozzá videóklipet gyakorlatilag nulla forintból. A saját anyukáink és barátaink szerepelnek ben­ne, ezek a dalok ma már jóval egymilliós nézett­ség felett vannak. - Hogyan zajlik a szövegírási folyamat? - Van, amikor Bálint átküld egy gitártémát, egy egyszerű dallamot, amely a fejemben egy­ből kiadja a szöveget. Olyan, mint­ha beszélne hozzám a gitár, én pe­dig csak leírom, és kész a szöveg. Általában elsőre kijön belőlem, és nem is szeretek sokat ülni egy da­lon, mert azáltal valahogy el is ve­szíti a varázsát. Az ötlet jöhet, ami­kor ülünk a kocsiban, vagy tusolás közben - persze mindig akkor, ha nincs az embernél telefon vagy toll. Mivel még frissek vagyunk a szö­vegírásban, és nincs akkora tapasz­talat és gyakorlat mögöttünk, ezért szoktunk segítséget is kérni egy-egy gondolatnál. Példá­ul az első és a második lemezen is sok dalszö­veget köszönhetünk Hujber Szabolcsnak, van egy közös dalunk Lócival a Lóci játszikból, és két Bródy-szerzemény. - Mi az üzenet, amelyet közvetíteni szeretne a közönség felé? - Magyarországon nem nyitottak egymás­ra az emberek. Mindenki mondja a magáét, és tesz rá, hogy mit gondolhat a másik. Nagyon szeretnék ezen változtatni, mert nem jó fele visz. Szoktam kérni a közönségtől, hogy for­duljanak egymás felé, fogják meg egymás ke­zét, vagy öleljék meg a mellettük levőt. Olyan kevés kontaktust adnak egymásnak az embe­rek, pedig az lenne jó, ha például tudnánk vi­tázni egymással. Az egész országból hiányzik a kommunikáció. - Milyennek látja saját generációját és azo­kat a fiatalokat, akikhez szólnak? - A nálam fiatalabb, 15-20 év körüli gene­ráció nagyon zárt, hiszen ők beleszülettek az okostelefon-, iPad-világba, a képernyőbe van­nak zárva. Velük nehezebb, a huszonévesek vi­szont már elkezdtek kicsit komolyabban gon­dolkodni, egyre több és több impulzus éri őket. Azért is látom pozitívnak az én generációmat, mert nekünk még nagyon sok mindent meg kell oldanunk visszamenőleg­­ és előre is. Azt ér­zem, hogy mi elég erősek tudnánk lenni ehhez. - A Hangfoglaló megnyerése után Bálint az év gitárosa lett, majd a Fonogramon az év felfede­zettjei lettek, idén pedig régóta pályán levő mű­vészek elől nyerte el a Petőfi Zenei Díjat mint az év énekesnője. Mi a recept a sikerre? - A 2014-es Hangfoglaló előtt nekünk kellett jeleznünk a szakmának, hogy itt vagyunk. Meg­csináltuk magunknak a szerencsénket. Nagyon sok energiát fektettünk abba, hogy kezdetektől fogva mindenhová mentünk játszani, akár ön­költségen, csak hogy megmutathassuk magunkat. Ezért is működhetnek nálunk a klubkoncertek, ugyanis kevés magyar zenekarra jön el vidéken fizető vendég. Nálunk telt házak vannak, mert a legelején odamentünk, és játszottunk minden kis bokorban, hadd dönthesse el a közönség, hogy neki ez tetszik-e, vagy sem - és ha igen, akkor jöjjön el, és tá­mogassa ezzel a magyar kultú­rát, hiszen annak a popzene is a része. Az első meglepetés ta­valy év elején ért minket. El­mentünk Erdélybe, ahol az ösz­­szes turnéállomás tele volt, és üvöltötték a dalainkat. Nincse­­nek rá szavak, nem lehet meg­szokni, nem lehet rá nagyképű­nek lenni, ez egyszerűen olyan erő, amelyet használni kell, új dolgokba fektet­ni, és ezeknek az embereknek minél többet adni, minél többször elmenni, bármilyen fáradtak le­gyünk is. Óriási megtiszteltetésként ért minket a Fonogram díj, a Petőfit pedig senki emberfia nem gondolta volna, hogy megnyerhetem, hiszen a közönségszavazás matematika. Az átadót köve­tően megkérdeztem a VOLT Fesztivál főszerve­zőjét, Lobenwein Norbertet, hogy biztosan nem ők buherálták-e meg az eredményeket, és tény­leg nekem szánta a közönség ezt a megtisztelte­tést. Csak később fogtam fel, hogy megtörtént, véletlenül még el is törtem Marsalkó Dávid díját. Nagyon remélem, hogy komolyan mondta, hogy nem haragszik érte. Most még nagyobb elánnal dolgozunk, hogy visszaforgassuk ezt az energi­át, és meg tudjuk hálálni azt a sok szeretetet és nyitottságot, amelyet egyre inkább mutatnak irá­nyunkba az emberek... „Azért is látom pozitívnak az én generációmat, mert nekünk még nagyon sok min­dent meg kell olda­nunk visszamenő­leg­­ és előre is.” Lábas Viki a nagymama énekéről, az elutasított playbackről és a képernyőbe zárt fiatalokról Beszél hozzám a gitár Fotó: Kurucz Árpád 2017. július 15., szombat

Next