Magyar Idők, 2017. augusztus (3. évfolyam, 177-203. szám)

2017-08-05 / 181. szám

16 LUGAS Benkő László a határsávról, a szürke foltokról és a földön kívüli zenéről Ellopott kitüntetés Hogyan lesz diplomás közlekedésmérnökből tehetséges zenész, fúvós hangszeresből billentyűs? Mi­ért vállalja a kilátásba helyezett nyugati siker helyett inkább a rögösebb hazai pályát? Miként lesz a szintetizátor és az elektronikus zene magyar úttörője? Benkő László, az idén 55 esztendős Ome­ga muzsikusa 74 évesen is aktív színpadi szereplő, és betegsége ellenére a zenekar tagjaival együtt készül az évforduló méltó megünneplésére. Hegedűs István M­i tartja a színpadon 74 évesen? - Egyrészt a zene szeretete, más­részt az Omega elmúlt 55 éve, amely a zenésztársakról, a barátokról, a közös élmé­nyekről és az együtt gondolkodásról szól. És ez nem csupán idehaza majdhogynem egyedülálló jelenség, de Európában sem sok közösség mond­hatja el magáról ugyanezt. Úgy gondolom, ezt a fajta együttélést csakis a földi létünk végeztével lehet majd befejezni. - Volt kitől örökölnie a tehetségét? - Volt. Mindkét szülői ágról már négyéves koromtól komoly hatások értek. Akkor még fel sem foghattam, mit jelent mindez, előbb kezd­tem el az általános iskola első osztályát, mint a zenetanulást. Minapi élményem, hogy visz­­szatértem oda, ahonnan pályafutásom indult, vagyis Sopronba. Ha nem is ugyanazon a he­lyen, de attól pár száz méterre, a Várkerületben koncerteztünk, s ez alatt előjöttek az emlékek. Anyai nagynéném által számos kapcsolódásom volt a zenével: nagybátyám a helyi postahivatal alkalmazottja volt, amely saját szimfonikus ze­nekart tartott fenn, nagynéném ennek korrepe­titoraként dolgozott. Amúgy zongoraművész­nek készült, ám az úgynevezett határsávrendelet - az osztrák határ mellett kijelölt terület, ame­lyet csak külön engedéllyel lehetett megközelí­teni - rendkívüli módon megnehezítette a fel­lépéseket, valamint a zenei élettel járó háttér­munkákat. Első zenei élményem, amikor négy­évesen beültettek a zenekarba, emlékszem, kot­taismeret híján össze-vissza furulyáztam. - Közlekedésmérnöki diplomát szerzett, aztán mégis a Benkő Dixieland Bandben kötött ki. Mi­ért döntött úgy, hogy a „civil”foglalkozás helyett inkább a zenélést részesíti előnyben? - Apám, aki az évek során egyetemi tanár lett, és a Forrai Miklós nevével fémjelzett kórus egyik alapító tagja volt, átérezte ezt a kettősséget. Már az iskolazenekarban játszottam, amikor jeleztem neki, zenész szeretnék lenni. Saját magát látta ben­nem, mindenesetre megjegyezte: zenélj csak, ha ezt szeretnéd, valamikor majd rendes ember lesz belőled! Ezért aztán lediplomáztam, de előtte az utolsó években - a Műegyetem mellett - jelent­keztem a konzervatóriumba is. Nagyon megfo­gott a zene. Amikor az egyik iskolazenekarral fel­léphettünk az Omega előtt, szavakkal ki sem fe­jezhető boldogsággal töltött el, hogy csapatban muzsikálhatok, és együtt söpörhetjük be a sike­reket. Akkor még nem tudtuk, hogy a nagyok, a befutott muzsikusok az esetleges utánpótlásra gondolva rendszeresen figyelték a fiatal zenész­srácokat. Aztán bekerültünk a műszaki egyetem­re, ahol Benkő Sanyi már tanársegédként taní­tott. Szerencsémre valaki épp akkor lépett ki a zenekarából, így trombitásként a helyére kerül­hettem. Sanyi emberségére, empátiájára jellemző volt, hogy az ilyen kilépések, továbblépések soha­sem szültek haragot nála, mindenkitől békével, barátsággal vált meg. Egy kérése volt csupán: ha elmentél, hozzál magad helyett két muzsikust! A kettőből egy biztosan bevált... Hasonlóan jár­tam én is, amikor később az Omegába kerültem. - Miként élte meg az amatőr Omega profi­vá érését? - Ezt az időszakot a sors ésszel fel nem fogható, különleges adományának tartom. Magyarország számunkra, és persze a többi zenekar szempont­jából is, az egész világot jelentette, ugyanis az ak­kori társadalmi rendszer sajátosságait figyelembe véve kevesen élhették meg, hogy határainkon túl is megmutathassák magukat. Bármilyen furcsa, de Puskás Öcsi és Czibor ötvenes évekbeli disz­­szidálása keltette fel és irányította az Omegára a spanyolok figyelmét. A Franco-rezsim olyannyi­ra elhatárolódott a keleti, kommunista blokktól, hogy térképeiken szürke foltként jelölték ezt a te­rületet. Mintha nem is létezne. Mindenképp át­törést jelentett - de a diktátor bukása, majd a ki­rályság helyreállítása is hozzájárult ahhoz -, hogy a Palma de Mallorcán megrendezett Barbarel­­la Fesztiválra elfogadták jelentkezésünket, s ki­utazásunkat már a politika sem tudta megaka­dályozni. Hozzáteszem, az egész külföldi turnét, leszámítva az öt dollár napidíjat, saját költségün­kön kellett megvalósítani. Úgy kapartuk össze a pénzt. Magunk sem akartuk elhinni, amikor elő­adásunk után visszahívtak a szín­padra, hogy az Olyan szépen mo­solygott című dalunkért átvehes­­sük a harmadik helyezettnek járó díjat. Ennek köszönhetően végig­turnéztuk a tengerpartot, eljutot­tunk Marseille-be, majd Monte- Carlóba, ahol televíziós szerep­lést is biztosítottak számunkra. Itt megtudtuk, hogy Párizsban már várnak bennünket, hogy egész le­mezre való anyagot rögzítsenek velünk. Ehhez azonban az Inter­­koncert engedélye kellett, amelyet arra való hi­vatkozással tagadtak meg, hogy a következő hé­ten Makón kell játszanunk... Még aznap éjjel ösz­­szeültünk Monte-Carlóban, ahol papíron szavaz­nunk kellett: igen vagy nem. Hat-kettő arányban a nemek győztek, vagyis a lemezlehetőségről le­mondva inkább a hazatérést választottuk. - Nem bánta meg? - Nem. Le kellett volna mondani a család­ról, miközben a kinti siker közel sem garantált. Mindent, az egész életemet elölről kellett volna kezdeni. Egy idegen országban az ember örök­ké idegen marad. - Ekkor már Presser Gábor - amellett, hogy kiváló zeneszerző - javában veri a billentyűket az Omegában. Ön hogyan viszonyult ahhoz, hogy osztoznia kell vele ezen a szerepen? - Sosem volt vitám Presser Picivel, más kér­dés, hogy alkalmazkodnunk kellett egymáshoz. Abban az időben egyrészt hasznosíthattam fú­vós múltamat, s ha a nóta megkívánta, egyide­jűleg két billentyű - a zongora és az orgona - is megszólalt. Picinek egyébként élete nagy álma volt, hogy szólistaként a frontra kerülhessen. Az Omegában ezt a posztot Mecky [Kóbor Já­nos - H. I.] töltötte be, aki Mick Jaggerre hajazó mozgásával keresztül-kasul bejárta a színpadot. A dalokat Presser írta, egyet-kettőt el is énekelt, amellyel aztán a zongoránál ülve kissé előtérbe került. Nagyon fontosnak tartom a csapatmun­kát: Mihály Tomi szerint a jó zenekar olyan, mint a gömb, amely a legtisztább forma. A zenekar akkor működik igazán, ha a tagok úgy passzol­nak egymáshoz, hogy ezt az alakzatot alkotják.­­ Magyarországon elsőként használt szinteti­zátort, amely Presser távozása után messzeme­nően meghatározta az Omega megszólalását. Mi fogta meg ebben a tisztán technikai hangszerben, illetve hangzásban? - A szintetizátor kifejlesztésével elindult egy semmihez sem hasonlítható hangkeltés. A hang­zás tömörsége, sokszínűsége bűvölt el, amely a mai napig tart nálam. Sokat tanultam Robert Moogtól, a hangszer atyjától, hiszen személye­sen ismertem őt. A Ruhr-vidéken dolgozott egy műszaki-fejlesztő társaság, soraiban olyan ma­gyar mérnökökkel, mint a Panta Rhei zenekar­ban is játszó Szalay testvérek, ők később a Szi­lícium-völgyben folytatták tevékenységüket. Az Omega Ruhr-vidéki látogatása alkalmával ha­mar megbarátkozott az ott látottakkal, miután a műszaki megoldások sosem álltak messze tő­lünk. Később a cannes-i fesztiválon találkoztunk az éppen első lemezét bemutató Jean-Michelle Jarre-ral. Kedvesen fogadtak bennünket, több magyar előadóval is összefutottunk. Ám mégis akadt, aki közvetlen az előadás kezdete előtt el­vágta a szintetizátorom zsinórját. Hogy a koncer­tet lejátszhassuk, Jarre kölcsönadta a hangszerét. - Az Omega leállása után ön egymás után je­lentette meg szólólemezeit. Mennyire szűkek vagy tágak a keretek egy szintetizátoralapú elektroni­kus zenében? Hogyan kerülhető el az önismétlés? - Eddig összesen nyolc albumról van szó, a Lexikon sorozat első darabjánál még érezhető a Jean-Michelle Jarre-hatás, később inkább a szim­fonikus hangzásra törekedtem. Ennek érdeké­ben mellotront is használtam. A hangzás renge­teg kísérlet, napi gyakorlás eredményeként ala­kul ki, a lehetőségek tárháza szinte végtelen. A fejlődés során a zenei alapok megmaradnak, az irány sem változik, ám a keretek tágulnak. Szélesebbre nyílik a fantázia, kiterjed a gondol­kodás. Mindig van előrelépés. Ezt a fajta muzsi­kát a kezdetekor inkább a sci-fi, a világűr érde­kességei iránt érdeklődők ismerték és kedvelték, leginkább a földön kívüli társadalmak illusztrá­ciójához használták, s ez engem is inspirált. Ma már olyannyira elterjedt, hogy szinte nélkülöz­hetetlen elem a modern zenében. - Későbbi munkáiban aztán az űrhatás mint­ha hátrébb szorult volna. - így van. A rendszerváltozás előtti időszak­ban a Magyar Televízió Keveházi Gáborral, Mar­kó Ivánnal és a többiekkel évi rendszerességgel készített táncprodukciót, amelyre instrumentális aláfestő zenét írtam. Némelyiket külföldi szakmai fesztiválokon is bemutatták. Keve valamelyik szakmai lapban felfe­dezte, hogy egyik filmünk meg­kapta a legmagasabb kitüntetést, amely szoborral és magas pénz­jutalommal járt. Csakhogy erről épp nekünk, érintetteknek „felej­tettek el” szólni az illetékesek, in­kább maguk vették át...­­ Mostanában új albummal ké­szülnek. Mire számíthat az Ome­­ga-rajongó a Volt egyszer egy vad­kelet korong kapcsán? - Az 55 éves jubileumra készülünk. Az új anyag elképzelésünk szerint eléggé vegyes ké­pet mutat a szimfonikus részektől a hagyomá­nyos rockzenéig. A lemezen azok a kelet-közép­­európai országokból meghívott vendégek szere­pelnek, akikkel az elmúlt évtizedekben találkoz­tunk, együtt dolgoztunk. A lengyel Czeslaw Nie­­mennel évekkel ezelőtt felmerült a közös mun­ka gondolata, ám - sajnos - néhány éve ő vég­leg eltávozott közülünk. Billentyűsével viszont rögzítettünk egy számot az albumra. Az egy­kori Csehszlovákiából az Olympic zenekart vá­lasztottuk, de ott lesz a lengyel SBB zenekarból Józef Skrzek is. Ma már az NDK sem létezik, de Dieter Birr gitáros ugyancsak elfogadta a meg­hívásunkat. A Scorpionsszal való kapcsolatunk legendás, emellett Brian Maynek, a Queen gitá­rosának egy száma is Omega-átiratban kerül fel a lemezre. A zeneanyaggal, valamint a hozzá kap­csolódó koncertsorozattal méltó módon szeret­nénk megünnepelni a jeles évfordulót. „Le kellett volna mondani a család­ról, miközben a kinti siker közel sem garantált. Min­dent, az egész élete­met elölről kellett volna kezdeni.” Fotó: MTI 2017. augusztus 5., szombat

Next