Magyar Idők, 2017. szeptember (3. évfolyam, 204-229. szám)

2017-09-02 / 205. szám

6 LUGAS Az Úr Nyolcadik Kerülete Lavórban fürdeni Pál Dániel Levente M­ég ma is akadnak a nyolcadik kerü­letben olyan házak, ahol a fürdő­szobát egy lavór jelenti, a WC pedig kint van a közös udvaron, jobb esetben egy-egy emeleti folyosó végén. Akad még egy-két ilyen ház elszórva, de tizenöt-húsz évvel ezelőtt - mi­előtt elkezdődött volna sok helyen és utcában a bontás és a városrehabilitáció - még általános volt, majdnem „normális”, mindenesetre nem egzotikum vagy megütközést kiváltó. Ilyen ház volt Szent Magdolna háza is - ha jól emlékszem, róla korábban már írtam egyet s mást -, ott sem volt rendes fürdőszoba min­den lakásban, a szobányi zsáklakókban meg fő­leg nem. Az ott lakók vizet engedtek egy lábasba, megmelegítették, áttöltötték egy lavórba, majd abban mosdottak meg. Előbb a gyermekek, az­tán a nők, végül a férfiak, majd a fogmosás és a beretválkozás. Vagy előbb az, aki tisztább volt, aztán az egyre koszosabbak - kevesebb kosszal le lehet még mosni a többit, fordítva viszont ez már nem működik. Vagy előbb az egészségesek, aztán a betegek. Vagy előbb az emberek, aztán az edények, végül az állatok, ízlés szerint. A lavórban mosdásban a sorrend is számí­tott. Legelőször is kezet kellett mosni, csukló­ig, ez volt a legfontosabb, majd kiöblíteni a szá­jat és az orrüreget, ez utóbbit főleg eső és télvíz idején vagy alvás után volt ajánlatos­­ zsebken­dőt luxus volt használni, de valami kellett, hogy komfort legyen. Eztán jöhetett a szem és az arc, felülről lefelé, fültől fülig, majd a két kar is, ned­ves tenyérrel, ujjakkal vagy fésűvel a haj, majd mutatóujjal a fül belseje, hüvelykujjal a fül mö­götti terület és a fül külső része, végül jöhetett a nemi szervek és a test mosása is, legvégül pe­dig a két láb bokáig meg az összes többi, ami ki­maradt. Nyáron ez az udvar napsütötte sávjának napmelegében zajlott, esőben és hidegben pe­dig a lakásokban, pecsmegelve, de inkább ned­ves törülközőcsücsökkel végigmasszírozva. (Ez telente felkelés után különösen jólesett a kihűlt, pirkadati sötét szobában.) Valaki így mosdotta végig az egész életét. Ha falun született, ha itt, a nyolcban, ő benzineshor­dós kerti zuhanyon, élő vízen és lavóron kívül más mosdást legfeljebb, ha filmben látott. A kád meg egyenesen luxuscikknek számított, ha vala­hová beszerelték, átjöttek megnézni a szomszé­dok, hitetlenkedtek is. Főleg, ha nem egy talpa­latnyi kád volt­­ olyan zuhanytálca méretű, csak megemelt falakkal, hogy bele lehessen guggol­ni, vagy a lábát kilógatva akár ülni is hanem rendes, nagy, belefekvős, kényelmes, úrhatnám. (Olyan, amelyikben sokszor inkább a nagymo­sást végezték, mintsem a tisztálkodást, meg ez volt az, amelybe az állatot rakták, főleg a mala­cot, ha gyorsan és minden átmenet nélkül la­káshoz juttatta a családot a kedélyesen nagyvo­nalú szociálpolitika.) Ilyen kádjuk volt Szent Magdolnáéknak is. Már úgy költöztek a lakásba, hogy ott volt ez a kád, szerették is, használták is, nem törődve a vízszámlával. Úgy magyarázták, hogy verte őket eléggé az isten, ezt a kis luxust megenged­hetik maguknak kompenzációképpen, a szám­lát úgysem a jóisten fizeti, hanem ők gazdálkod­­ják ki maguknak, ahogy minden mást is, ami jó ebben a rohadt életben. Ennyit igazán megér­demelnek. A többit úgyis meggyónják, ha úgy adódik. Ámen. Szerény­ Gábor rajza udják, hány merényletet követtek el Lenin ellen? Nem tudhatják, hiszen a történészek sem tudják. Egy biz­tos: sokat. Érdekes: vajon miért nem sikerülnek a diktátorok elleni merényletek? Hitler is meg­úszott vagy tízet. Fidel ötvenet. Sztálin ágyban halt meg. (Lehet, hogy az orvosai rásegítettek, de nem tenném rá a fejemet, hogy merénylet volt. Még a szélütött gnómtól is rettegtek? Hogy gu­­taütötten is lekúszik az ágyról?­ Hogy csak tet­teti az agóniát? Játssza a halált? A végén meg marcangolni kezd?) A „Kárpátok géniusza” sem merénylet áldozata lett: Ceausescu elvtárs nem hentergett a méregtől a hányadékában, hanem „rendesen” kivégezték. Francisco Franco pár­nák közt szenderült jobblétre, a legenda szerint nemhogy nyírtak volna az orvosai, de minden eszközzel igyekeztek elnyújtani a haláltusáját, hogy távozása ama napra essen, amikor a nacio­­nalista-keresztény-antibolsevista Falange moz­galom megalapítóját, José Antonio Primo de Ri­­­verát kivégezték. (Jó az Isten, megadta a kegyet: Franco is november 20-án halt meg.) De vissza Leninhez. Tudják, hogy Lenin nem halt meg? A halál­hírét keltették, eljátszotta a nagybeteget, pedig, valójában él, élt és élni fog. Mint Elvis Presley vagy a magyar költőóriás, Petőfi Sándor. Ez abból is látszik, hogy időről időre ma is be­leszaladok olyanokba, akik komolyan gondolják, hogy minden másként alakult volna, ha nem Le­nin, a nagy gondolkodó, az igazságos és ember­szerető vezető patkói él agyvérzésben (vagy szi­filiszben, vagy szifiliszes eredetű agyvérzésben, esetleg szifiliszes és mérgezéses eredetű agyvér­zésben), hanem a kacska kezű apagyilkos „Koba”, a törpe „acélember”, a gonosz Sztálin. „Akkor ma is diadalmasan törne előre az emberiség legna­gyobb kísérlete: a szocializmus.” A jóságos Lenin. Száraz Miklós György Tudják még, ki az a Curzio Malaparte? Ma már alig ismerik a nevét, pedig „Rosszrész Kurt” ka­landos életű, érdekes pali volt, és ami fontosabb, éles szemű, pontos és vitriolos tollú író. Akit világ­életében érdekelt a hatalom. Sokáig Benito Mus­­solininek dolgozott, aztán az amerikaiaknak, vé­gül Mao Ce-tungnak is. Hitlerről azt írja, hogy nem a német nép atyja, hanem az anyja, mert inkább asszony, mint férfi. A bőr című regényét Castro a zubbonya zsebében hordta még a Sierra Maestra dzsungelében is, így ír Leninről: „Iro­dájában nem hallja a vérengzés moraját. Mosoly­gós arccal, ironikus tekintettel dolgozza ki dek­rétumait, írja cikkeit, felhívásait, leveleit, firkál­­gat cetliket. A nép ellenségei iránti gyűlölete in­dulattól mentes. A »megsemmisíteni« szónak nincs számára negatív felhangja. Lenin gyűlöle­te nem érzés, hanem elvont fogalom. A »szörnye­teg« mosolyogva ejti ki a legborzalmasabb szava­kat. Nem cinikus, hanem jámbor. Tiszta a lelkiis­merete. Nem borzad el a saját kezétől, mint Lady Macbeth. Az ilyen embereket nem ítélhetjük meg a szívük alapján, csakis a fejük jöhet számításba. Az ész, mint a perzselő nap, kiszárítja a benső­jüket. [...] Lenin modern szörnyeteg, a kispolgári fanatizmus, az elfajzott jámborság, a dialektikájá­ban fékezhetetlen doktriner legkirívóbb példája, aki rögtön beijed, ha tettekről van szó. Számára a leggyakorlatibb probléma is néhány elvont for­mulára, a legtragikusabb ínség is alapkérdések­re, a legvéresebb valóság is laboratóriumi kísérle­tekre egyszerűsíthető. Ez a hétköznapi lelkületű, otthon ülő szörnyeteg attól retteg, hogy doktrínái megroppannak a valóság súlya alatt.” Arra a kérdésre, hogy mi a politikai realiz­mus, az amerikai történész-újságíró elemző, Ro­bert D. Kagan azt mondta egyszer egy magyar­­országi interjújában, hogy a legfontosabbak a következők: annak a tudása, hogy a rend min­denek fölött való. A szabadságnál is fontosabb, mert rend nélkül szabadság sincsen. Az is fon­tos, hogy az érdekek majdnem mindig erőseb­bek az értékeknél. A harmadik, egyben a legfon­tosabb annak a tudása, hogy minden tragédiá­ba torkollhat. Hogy a dolgok rosszul is alakul­hatnak. Ezért nagyon óvatosnak kell lennünk. Gyerekfejjel szerettem a történelemtankönyv közhelyes állítását Bethlen Gábor erdélyi fejede­lemről, aki „biztos kézzel nyúlt a fejedelemség bonyolult óraszerkezetéhez”. Mintha Leninnél ez valahogy hiányoznék. Nem a biztos kéz - az megvan hanem annak tudása, hogy bonyo­lult a „szerkezet”. Alekszandr Szokurov 2001-es filmje (Taurus) Lenint korlátoltnak, érzéketlennek és fantáziátlan­nak mutatja. Középszerű és lényegében üres elmé­jű embernek, akinek minden érdeklődését lekötik a hatalom és a párt ügyei. Eszünkbe kell hogy jus­son Hannah Arendt könyve (Eichmann Jeruzsá­lemben: Tudósítás a gonosz banalitásáról), mely­ben a New Yorker tudósítója nem a halál arkan­gyalaként, hanem szürke kisemberként, pontos és fantáziátlan technokrataként láttatja Eichmannt. „Amikor úgy állítják be Eichmannt, mintha ször­nyeteg lett volna, ezzel kevésbé veszedelmessé te­szik, mint amilyen volt. Ha megölted a szörnyete­get, nyugodtan lefeküdhetsz és alhatsz, hisz ször­nyetegből nincs olyan sok. De ha Eichmann nor­mális volt, akkor a helyzet sokkal veszélyesebb.” Grzegorz Górny lengyel író, újságíró, filmes és esszéista Vlagyimir Iljics baromnirvánája című - amúgy Szokurov filmjéről szóló - dolgozatában így beszél: „A barom nem szörnyeteg. A barom jellemzője, hogy nincsenek gondolatai. Witkacy öngyilkosságot követett el annak hírére, hogy a bolsevikok bevonultak Lengyelországba, mert a kommunizmusban - mint mondogatta - »a jól­lakott barom gondolat nélküli vegetálása« rémí­tette el a leginkább. Ijesztette a bárgyú testiség, az olyan lény, amely már képtelen kitörni a szoro­san vett materializmus keretei közül. Ha az em­ber test és lélek egysége, akkor a kommunizmus a puszta fiziológiára, az emberben lévő állatra apel­lál, egyúttal harcba száll a lelki princípiummal, vagyis fellép a vallás, a kultúra és az erkölcs ellen.” Végezetül csak egyetlen merényletről. Kilenc­venkilenc évvel ezelőtt, 1918. augusztus 30-án egy fiatal nő, Fanni Jefimovna Kaplan háromszor is rálőtt Leninre, aki egy moszkvai gyárban tar­tott beszéde után éppen a kocsijához iparkodott. Mindhárom golyó a mellkasba csapódott, olyan helyeken, hogy azokat sosem merték eltávolítani, örökre a húsába fokozódtak. A történészek úgy tartják, hogy merényletével a merénylő a bolse­vikok uralmának megszilárdulását segítette, hi­szen a hivatásos forradalmárnő gyilkossági kí­sérlete a forradalmi terror még kegyetlenebb al­kalmazására szolgáltatott ürügyet. LUGAS-TÁRCA A jóságos LeninT 2017. szeptember 2., szombat SZÓBAN FORGÓ Magyar nyelvcsalád Balázs Géza S­okszor fordulnak hozzám nyelvstraté­giai javaslatokkal. Hogy a magyar nyelv­vel kapcsolatban tegyek lépéseket, in­dítsak mozgalmakat. Sok hasznosítható ötletet kaptam már, s ezeket igyekeztem is elmondani, terjeszteni, de sok olyat is, amellyel nem nagyon tudok (vagy merek) mit kezdeni. Egyik „tanácsadóm” szerint tegyek rendet a megzavart, körülményes, konfliktusos megszólí­tásformákban. Bizonyos időszakban és bizonyos környezetben tökéletes volt az elvtárs-elvtársnő. Terjesszem el az úr-úrnő formát, demokratiku­san, mindenkire érvényesen. Ez esetben nem kel­lene körülményeskedni, hogy tudniillik, Kovács úr, de Kovácsné asszony/kisasszony/hölgy stb., nyugodtan mondhatnánk mindenkinek egyen­lően: Kovács úrnő... A másik (általános nyelvész) javaslattevő azt mondja, hogy az egyenlőség jegyében indítsunk mozgalmat az általános tegeződésért. A tegező­­dés úgyis terjed, az ön­maga/tetszik formák kö­rülményesek, ráadásul kinek-kinek nem is meg­felelőek. Legyen mindenki, te. A tegeződés lehet udvarias is, például: mit csinálsz - mit csinálsz, kérlek - mit csinálsz, miniszter úr. Az általános tegeződésre minta lehet a skan­dináv országok gyakorlata. Erről persze én is tu­dok, s azt is tudom, hogy azért nem mindenki tegez mindenkit, sőt a királyt továbbra sem illik tegezni (puff, neked demokratizmus). A harmadik tanács egy nyelvész­ költő-m­ű­­fordítótól érkezik (a nyelvésztáborban): tegyek azért, hogy a közszolgálati rádióban és televí­zióban jelenjen meg a nyelvjárási beszéd. Ma nyelvjárás csak hébe-hóba hallható a médiában, de a nyelvészek egyhangú álláspontja szerint a nyelvjárás érték, tehát fel kellene emelni és terjeszteni, és erre a leginkább alkalmas közeg a rádió és televízió. Van egy parányi ellenveté­sem: mégiscsak furcsa lenne a Kossuth rádió­ban, ha a híreket hol palóc, hol pedig szegedi nyelvjárásban olvasnák fel. De például a helyi tudósítók, szakértők vagy éppen az időjárás­jelentők valóban beszélhetnék saját nyelvjárá­sukat (ismerünk palócos kiejtésű meteoroló­gust). Ilyen kitétel egyébként szerepel az álta­lam vezetett nyelvi bizottság „nyelvi követel­ményrendszerében”, igaz, félretéve. A negyedik ötletadó, egyik nagy médiumunk korábbi elnöke felhív: mondja, érteni véli, hogy miért idegenkednek az emberek a finnugor nyelv­rokonságtól. Talán éppen annak megnevezé­se miatt. Gondoljak csak bele, hogy az ugorok alig vannak pár tízezren, a finnek persze töb­ben, de magasan a magyarok vannak a legtöb­ben az egész finnugor nyelvcsaládban. Ha ma­gyar nyelvcsaládnak neveznénk, senkinek nem lenne kifogása ellene. Finnugorügyben megszólalni egyenlő az ön­­gyilkossággal, hiszen az „akadémikus finnug­­risták” minden fölvetést csípőből visszautasí­tanak. Utalhatnék arra, hogy persze a magya­rok is ugorok, de most az ötlet a lényeg. Ötödik levélíróm arra buzdít, hogy tegyek ja­vaslatot nyelvi ombudsmanra. Ha már van om­­budsmanjuk az emberi jogoknak, illetve a jövő nemzedékeknek, akkor a nyelvi jogoknak, köz­vetve a magyar nyelv és kultúra jövőjének is le­hetne ombudsmanja, aki persze elsőként ma­gát a szót változtathatná meg például jogőrre vagy szószólóra. Hatodik „tanácsadóm”, egy nagy szervezet vezetője fölvetette, hogy legyen hungarikum a magyar nyelv. Nincs ennél magyarabb. Tegyem meg az előterjesztést. Megtettem. Nem történt semmi. A sok-sok helyi, megyei és országos hun­garikum, az árvalányhaj és a pálinka közé nem fért be a magyar nyelv. Bár húsz éve megalapoztam, de most nem foglalkozom nyelvstratégiával. Lehetőségeim­hez mérten cselekszem. Ne rajtam múljon a magyar nyelv múltja, je­lene és jövője!

Next