Magyar Idők, 2017. szeptember (3. évfolyam, 204-229. szám)
2017-09-02 / 205. szám
6 LUGAS Az Úr Nyolcadik Kerülete Lavórban fürdeni Pál Dániel Levente Még ma is akadnak a nyolcadik kerületben olyan házak, ahol a fürdőszobát egy lavór jelenti, a WC pedig kint van a közös udvaron, jobb esetben egy-egy emeleti folyosó végén. Akad még egy-két ilyen ház elszórva, de tizenöt-húsz évvel ezelőtt - mielőtt elkezdődött volna sok helyen és utcában a bontás és a városrehabilitáció - még általános volt, majdnem „normális”, mindenesetre nem egzotikum vagy megütközést kiváltó. Ilyen ház volt Szent Magdolna háza is - ha jól emlékszem, róla korábban már írtam egyet s mást -, ott sem volt rendes fürdőszoba minden lakásban, a szobányi zsáklakókban meg főleg nem. Az ott lakók vizet engedtek egy lábasba, megmelegítették, áttöltötték egy lavórba, majd abban mosdottak meg. Előbb a gyermekek, aztán a nők, végül a férfiak, majd a fogmosás és a beretválkozás. Vagy előbb az, aki tisztább volt, aztán az egyre koszosabbak - kevesebb kosszal le lehet még mosni a többit, fordítva viszont ez már nem működik. Vagy előbb az egészségesek, aztán a betegek. Vagy előbb az emberek, aztán az edények, végül az állatok, ízlés szerint. A lavórban mosdásban a sorrend is számított. Legelőször is kezet kellett mosni, csuklóig, ez volt a legfontosabb, majd kiöblíteni a szájat és az orrüreget, ez utóbbit főleg eső és télvíz idején vagy alvás után volt ajánlatos zsebkendőt luxus volt használni, de valami kellett, hogy komfort legyen. Eztán jöhetett a szem és az arc, felülről lefelé, fültől fülig, majd a két kar is, nedves tenyérrel, ujjakkal vagy fésűvel a haj, majd mutatóujjal a fül belseje, hüvelykujjal a fül mögötti terület és a fül külső része, végül jöhetett a nemi szervek és a test mosása is, legvégül pedig a két láb bokáig meg az összes többi, ami kimaradt. Nyáron ez az udvar napsütötte sávjának napmelegében zajlott, esőben és hidegben pedig a lakásokban, pecsmegelve, de inkább nedves törülközőcsücsökkel végigmasszírozva. (Ez telente felkelés után különösen jólesett a kihűlt, pirkadati sötét szobában.) Valaki így mosdotta végig az egész életét. Ha falun született, ha itt, a nyolcban, ő benzineshordós kerti zuhanyon, élő vízen és lavóron kívül más mosdást legfeljebb, ha filmben látott. A kád meg egyenesen luxuscikknek számított, ha valahová beszerelték, átjöttek megnézni a szomszédok, hitetlenkedtek is. Főleg, ha nem egy talpalatnyi kád volt olyan zuhanytálca méretű, csak megemelt falakkal, hogy bele lehessen guggolni, vagy a lábát kilógatva akár ülni is hanem rendes, nagy, belefekvős, kényelmes, úrhatnám. (Olyan, amelyikben sokszor inkább a nagymosást végezték, mintsem a tisztálkodást, meg ez volt az, amelybe az állatot rakták, főleg a malacot, ha gyorsan és minden átmenet nélkül lakáshoz juttatta a családot a kedélyesen nagyvonalú szociálpolitika.) Ilyen kádjuk volt Szent Magdolnáéknak is. Már úgy költöztek a lakásba, hogy ott volt ez a kád, szerették is, használták is, nem törődve a vízszámlával. Úgy magyarázták, hogy verte őket eléggé az isten, ezt a kis luxust megengedhetik maguknak kompenzációképpen, a számlát úgysem a jóisten fizeti, hanem ők gazdálkodják ki maguknak, ahogy minden mást is, ami jó ebben a rohadt életben. Ennyit igazán megérdemelnek. A többit úgyis meggyónják, ha úgy adódik. Ámen. Szerény Gábor rajza udják, hány merényletet követtek el Lenin ellen? Nem tudhatják, hiszen a történészek sem tudják. Egy biztos: sokat. Érdekes: vajon miért nem sikerülnek a diktátorok elleni merényletek? Hitler is megúszott vagy tízet. Fidel ötvenet. Sztálin ágyban halt meg. (Lehet, hogy az orvosai rásegítettek, de nem tenném rá a fejemet, hogy merénylet volt. Még a szélütött gnómtól is rettegtek? Hogy gutaütötten is lekúszik az ágyról? Hogy csak tetteti az agóniát? Játssza a halált? A végén meg marcangolni kezd?) A „Kárpátok géniusza” sem merénylet áldozata lett: Ceausescu elvtárs nem hentergett a méregtől a hányadékában, hanem „rendesen” kivégezték. Francisco Franco párnák közt szenderült jobblétre, a legenda szerint nemhogy nyírtak volna az orvosai, de minden eszközzel igyekeztek elnyújtani a haláltusáját, hogy távozása ama napra essen, amikor a nacionalista-keresztény-antibolsevista Falange mozgalom megalapítóját, José Antonio Primo de Riverát kivégezték. (Jó az Isten, megadta a kegyet: Franco is november 20-án halt meg.) De vissza Leninhez. Tudják, hogy Lenin nem halt meg? A halálhírét keltették, eljátszotta a nagybeteget, pedig, valójában él, élt és élni fog. Mint Elvis Presley vagy a magyar költőóriás, Petőfi Sándor. Ez abból is látszik, hogy időről időre ma is beleszaladok olyanokba, akik komolyan gondolják, hogy minden másként alakult volna, ha nem Lenin, a nagy gondolkodó, az igazságos és emberszerető vezető patkói él agyvérzésben (vagy szifiliszben, vagy szifiliszes eredetű agyvérzésben, esetleg szifiliszes és mérgezéses eredetű agyvérzésben), hanem a kacska kezű apagyilkos „Koba”, a törpe „acélember”, a gonosz Sztálin. „Akkor ma is diadalmasan törne előre az emberiség legnagyobb kísérlete: a szocializmus.” A jóságos Lenin. Száraz Miklós György Tudják még, ki az a Curzio Malaparte? Ma már alig ismerik a nevét, pedig „Rosszrész Kurt” kalandos életű, érdekes pali volt, és ami fontosabb, éles szemű, pontos és vitriolos tollú író. Akit világéletében érdekelt a hatalom. Sokáig Benito Mussolininek dolgozott, aztán az amerikaiaknak, végül Mao Ce-tungnak is. Hitlerről azt írja, hogy nem a német nép atyja, hanem az anyja, mert inkább asszony, mint férfi. A bőr című regényét Castro a zubbonya zsebében hordta még a Sierra Maestra dzsungelében is, így ír Leninről: „Irodájában nem hallja a vérengzés moraját. Mosolygós arccal, ironikus tekintettel dolgozza ki dekrétumait, írja cikkeit, felhívásait, leveleit, firkálgat cetliket. A nép ellenségei iránti gyűlölete indulattól mentes. A »megsemmisíteni« szónak nincs számára negatív felhangja. Lenin gyűlölete nem érzés, hanem elvont fogalom. A »szörnyeteg« mosolyogva ejti ki a legborzalmasabb szavakat. Nem cinikus, hanem jámbor. Tiszta a lelkiismerete. Nem borzad el a saját kezétől, mint Lady Macbeth. Az ilyen embereket nem ítélhetjük meg a szívük alapján, csakis a fejük jöhet számításba. Az ész, mint a perzselő nap, kiszárítja a bensőjüket. [...] Lenin modern szörnyeteg, a kispolgári fanatizmus, az elfajzott jámborság, a dialektikájában fékezhetetlen doktriner legkirívóbb példája, aki rögtön beijed, ha tettekről van szó. Számára a leggyakorlatibb probléma is néhány elvont formulára, a legtragikusabb ínség is alapkérdésekre, a legvéresebb valóság is laboratóriumi kísérletekre egyszerűsíthető. Ez a hétköznapi lelkületű, otthon ülő szörnyeteg attól retteg, hogy doktrínái megroppannak a valóság súlya alatt.” Arra a kérdésre, hogy mi a politikai realizmus, az amerikai történész-újságíró elemző, Robert D. Kagan azt mondta egyszer egy magyarországi interjújában, hogy a legfontosabbak a következők: annak a tudása, hogy a rend mindenek fölött való. A szabadságnál is fontosabb, mert rend nélkül szabadság sincsen. Az is fontos, hogy az érdekek majdnem mindig erősebbek az értékeknél. A harmadik, egyben a legfontosabb annak a tudása, hogy minden tragédiába torkollhat. Hogy a dolgok rosszul is alakulhatnak. Ezért nagyon óvatosnak kell lennünk. Gyerekfejjel szerettem a történelemtankönyv közhelyes állítását Bethlen Gábor erdélyi fejedelemről, aki „biztos kézzel nyúlt a fejedelemség bonyolult óraszerkezetéhez”. Mintha Leninnél ez valahogy hiányoznék. Nem a biztos kéz - az megvan hanem annak tudása, hogy bonyolult a „szerkezet”. Alekszandr Szokurov 2001-es filmje (Taurus) Lenint korlátoltnak, érzéketlennek és fantáziátlannak mutatja. Középszerű és lényegében üres elméjű embernek, akinek minden érdeklődését lekötik a hatalom és a párt ügyei. Eszünkbe kell hogy jusson Hannah Arendt könyve (Eichmann Jeruzsálemben: Tudósítás a gonosz banalitásáról), melyben a New Yorker tudósítója nem a halál arkangyalaként, hanem szürke kisemberként, pontos és fantáziátlan technokrataként láttatja Eichmannt. „Amikor úgy állítják be Eichmannt, mintha szörnyeteg lett volna, ezzel kevésbé veszedelmessé teszik, mint amilyen volt. Ha megölted a szörnyeteget, nyugodtan lefeküdhetsz és alhatsz, hisz szörnyetegből nincs olyan sok. De ha Eichmann normális volt, akkor a helyzet sokkal veszélyesebb.” Grzegorz Górny lengyel író, újságíró, filmes és esszéista Vlagyimir Iljics baromnirvánája című - amúgy Szokurov filmjéről szóló - dolgozatában így beszél: „A barom nem szörnyeteg. A barom jellemzője, hogy nincsenek gondolatai. Witkacy öngyilkosságot követett el annak hírére, hogy a bolsevikok bevonultak Lengyelországba, mert a kommunizmusban - mint mondogatta - »a jóllakott barom gondolat nélküli vegetálása« rémítette el a leginkább. Ijesztette a bárgyú testiség, az olyan lény, amely már képtelen kitörni a szorosan vett materializmus keretei közül. Ha az ember test és lélek egysége, akkor a kommunizmus a puszta fiziológiára, az emberben lévő állatra apellál, egyúttal harcba száll a lelki princípiummal, vagyis fellép a vallás, a kultúra és az erkölcs ellen.” Végezetül csak egyetlen merényletről. Kilencvenkilenc évvel ezelőtt, 1918. augusztus 30-án egy fiatal nő, Fanni Jefimovna Kaplan háromszor is rálőtt Leninre, aki egy moszkvai gyárban tartott beszéde után éppen a kocsijához iparkodott. Mindhárom golyó a mellkasba csapódott, olyan helyeken, hogy azokat sosem merték eltávolítani, örökre a húsába fokozódtak. A történészek úgy tartják, hogy merényletével a merénylő a bolsevikok uralmának megszilárdulását segítette, hiszen a hivatásos forradalmárnő gyilkossági kísérlete a forradalmi terror még kegyetlenebb alkalmazására szolgáltatott ürügyet. LUGAS-TÁRCA A jóságos LeninT 2017. szeptember 2., szombat SZÓBAN FORGÓ Magyar nyelvcsalád Balázs Géza Sokszor fordulnak hozzám nyelvstratégiai javaslatokkal. Hogy a magyar nyelvvel kapcsolatban tegyek lépéseket, indítsak mozgalmakat. Sok hasznosítható ötletet kaptam már, s ezeket igyekeztem is elmondani, terjeszteni, de sok olyat is, amellyel nem nagyon tudok (vagy merek) mit kezdeni. Egyik „tanácsadóm” szerint tegyek rendet a megzavart, körülményes, konfliktusos megszólításformákban. Bizonyos időszakban és bizonyos környezetben tökéletes volt az elvtárs-elvtársnő. Terjesszem el az úr-úrnő formát, demokratikusan, mindenkire érvényesen. Ez esetben nem kellene körülményeskedni, hogy tudniillik, Kovács úr, de Kovácsné asszony/kisasszony/hölgy stb., nyugodtan mondhatnánk mindenkinek egyenlően: Kovács úrnő... A másik (általános nyelvész) javaslattevő azt mondja, hogy az egyenlőség jegyében indítsunk mozgalmat az általános tegeződésért. A tegeződés úgyis terjed, az önmaga/tetszik formák körülményesek, ráadásul kinek-kinek nem is megfelelőek. Legyen mindenki, te. A tegeződés lehet udvarias is, például: mit csinálsz - mit csinálsz, kérlek - mit csinálsz, miniszter úr. Az általános tegeződésre minta lehet a skandináv országok gyakorlata. Erről persze én is tudok, s azt is tudom, hogy azért nem mindenki tegez mindenkit, sőt a királyt továbbra sem illik tegezni (puff, neked demokratizmus). A harmadik tanács egy nyelvész költő-műfordítótól érkezik (a nyelvésztáborban): tegyek azért, hogy a közszolgálati rádióban és televízióban jelenjen meg a nyelvjárási beszéd. Ma nyelvjárás csak hébe-hóba hallható a médiában, de a nyelvészek egyhangú álláspontja szerint a nyelvjárás érték, tehát fel kellene emelni és terjeszteni, és erre a leginkább alkalmas közeg a rádió és televízió. Van egy parányi ellenvetésem: mégiscsak furcsa lenne a Kossuth rádióban, ha a híreket hol palóc, hol pedig szegedi nyelvjárásban olvasnák fel. De például a helyi tudósítók, szakértők vagy éppen az időjárásjelentők valóban beszélhetnék saját nyelvjárásukat (ismerünk palócos kiejtésű meteorológust). Ilyen kitétel egyébként szerepel az általam vezetett nyelvi bizottság „nyelvi követelményrendszerében”, igaz, félretéve. A negyedik ötletadó, egyik nagy médiumunk korábbi elnöke felhív: mondja, érteni véli, hogy miért idegenkednek az emberek a finnugor nyelvrokonságtól. Talán éppen annak megnevezése miatt. Gondoljak csak bele, hogy az ugorok alig vannak pár tízezren, a finnek persze többen, de magasan a magyarok vannak a legtöbben az egész finnugor nyelvcsaládban. Ha magyar nyelvcsaládnak neveznénk, senkinek nem lenne kifogása ellene. Finnugorügyben megszólalni egyenlő az öngyilkossággal, hiszen az „akadémikus finnugristák” minden fölvetést csípőből visszautasítanak. Utalhatnék arra, hogy persze a magyarok is ugorok, de most az ötlet a lényeg. Ötödik levélíróm arra buzdít, hogy tegyek javaslatot nyelvi ombudsmanra. Ha már van ombudsmanjuk az emberi jogoknak, illetve a jövő nemzedékeknek, akkor a nyelvi jogoknak, közvetve a magyar nyelv és kultúra jövőjének is lehetne ombudsmanja, aki persze elsőként magát a szót változtathatná meg például jogőrre vagy szószólóra. Hatodik „tanácsadóm”, egy nagy szervezet vezetője fölvetette, hogy legyen hungarikum a magyar nyelv. Nincs ennél magyarabb. Tegyem meg az előterjesztést. Megtettem. Nem történt semmi. A sok-sok helyi, megyei és országos hungarikum, az árvalányhaj és a pálinka közé nem fért be a magyar nyelv. Bár húsz éve megalapoztam, de most nem foglalkozom nyelvstratégiával. Lehetőségeimhez mérten cselekszem. Ne rajtam múljon a magyar nyelv múltja, jelene és jövője!