Magyar Idők, 2018. március (4. évfolyam, 51-75. szám)
2018-03-24 / 70. szám
CARRIE BRADSHAW, KEDVESEM Nem bújok ki a bőrömből Farkas Adrienne Most olyan dologról fogok írni, amit minden részletre kiterjedően érteni fogsz, mert Amerikában is vannak választások, és ott is hatalmas a hisztéria körülöttük. Bár nagyon kedvellek, attól tartok, hogy mi nem ugyanarra az oldalra szavaztunk volna. Itt és most szeretném leszögezni, hogy ezzel nekem semmi bajom, alapvető emberi jog, hogy bárki arra szavaz, akire akar. Az egy másik kérdés, hogy abba az érzelmi állapotba én is hajlamos vagyok belecsúszni, hogy azt gondoljam, erkölcsi kérdés, hogy ki kire szavaz, és az olyanokról, akik azokra szavaznak... nekem is megvan a véleményem, ne aggódj, én is csak emberből vagyok. Most egy kicsit ellent fogok mondani magamnak, de csupán árnyalni szeretném a képet: vannak barátaim, akik beleszülettek egy világnézetbe - például régi liberális családból származnak, és baloldali elkötelezettségűek, mindig is azok voltak, soha nem mondtak mást - az ő esetükben rendjén valónak tartom, hogy oda szavaznak, ahová tartozónak gondolják magukat. Azt persze nem tudom hova rakni, amikor olyan barátaim, akiknek holokauszttúlélők a nagyszülei, önként és dalolva a szélsőjobbos és antiszemita Jobbikra készülnek szavazni, de mindegy, az ő dolguk. Pontosabban nem mindegy, mert egy szavazás életbe vágóan fontos az országnak, a lelkiismeretükkel nekik kell elszámolni. A másik, ami miatt még mindig képes vagyok elképedni, az az, hogy miért nem lehet megérteni, hogy én is beleszülettem egy értékrendbe: azt hiszem, már kiderült, hogy mindkét részről régi vágású, katolikus nagypolgári családból származom, már a nagyszüleim nagyszülei is diplomások voltak. Az apai nagyapám az ország egyik legmeghatározóbb járványügyi orvosaként, az anyai nagyapám a győri vagongyár főmérnökeként lépett át a kommunizmusba, ennek megfelelően bántak el velük. Ezek után a marxizmus nem vert gyökeret a famíliában, ahogyan az ateizmus és a múlt végső eltörlésének eszméje sem. Ezek után, amikor megkérdezik tőlem, hogy vagyok képes a polgári oldalra szavazni, én is csak azt szoktam mondani, ha máshova szavaznék, saját magamat tagadnám meg, egyszerűen kibújnék a bőrömből. Arról nem is beszélve, hogy 28 éve vagyok újságíró, mindig csak jobboldali sajtóban dolgoztam, emiatt minden meghurcoltatást elviseltem (háromszor rúgták ki alólam a hokedlit politikai okokból). Tekintettel arra, hogy a legjobb éveim olyan időszakokra estek, mikor mi, konzervatívok csak tisztességesek lehettünk, tehetséges csak a másik oldal volt - az a baj, hogy ezt mi is elhittük -, sokra nem vittem. Viszont mindent ellensúlyoz, hogy a baráti köröm, minden kollégám, a kapcsolati hálóm ebből a körből származik, és velük ennyi idő után igazán nem az érdek, hanem az őszinte szeretet fűz össze. Nem kívánom őket lecserélni, életem egyik nagy boldogsága, hogy vannak. Szóval lehetne már elég eszem ahhoz, hogy ne szóljak hozzá a Facebookon politikai jellegű beszélgetésekhez, pláne ne azelőtt, hogy elég kávét ittam volna (ez rosszabb, mint spiccesen írogatni). Ha meg mégis írok, meg kéne tanulnom, hogyan ne fájjon az az iszonyatos gyűlölet, amelyet kapok, pontosabban a lekezelés, hogy ja, hát látjuk, hol dolgozol, te csak egy hazudozós erkölcsi hulla - bocs, zombi - lehetsz, és milyen nyomorék vagy a békemeneteddel - ahol nem is voltam ott, mert gyerekeket szórakoztattam a Hadtörténeti Múzeumban, és soha politikai tartalmat nem posztoltam. Viszont tudom, hogy mindenki olyan békemenetre ment, amilyenre akart, nem csak egy volt. Akkor meg miért nem lehet egymást élni hagyni? Hadd gonoszkodjam én is egy kicsit! Tegnap a kamasz lányom megkérdezte, mi volt az az SZDSZ. A kocsiban ülő három felnőtt egyszerre mondta ki, hogy: egy rémálom! Aztán az összenevetés után elégedetten nyugtáztuk, hogy ebből legalább már felébredtünk. Szerényi Gábor rajza Anyánk kertje! De nem mint valami hímes mezőben, régi magyar nagyasszonyok kertjében sétáltunk vala. Édesanyánk kertje kicsi volt, és célirányos. Pár vetemény, ami a konyhára kellett, plusz az udvar megfelelő pontjain apró ágyásokban pár évelő, aztán egynyári virágok, melyek a vázákba kerültek, vagy a gyulai régi református temetőbe, őseink sírjára. Öreganyánknak sem volt nagy kertje a Kenyérsütő utcai házban - csupán néhány zöldség és fűszer; az igazi kert az ökörjárási szőlőskertben virult, ahová tavaszi-nyári munkák idején naponta kijártak. És öntöztek, termelték a paradicsomot, paprikát, hagymát, uborkát, meggyet, cseresznyét, almát, szőlőt. A klasszikus magyar veteményes-virágos-gyümölcsös kert triászának keveréke volt az a világ - anyánk is ezt szemléletet vitte tovább a Kálvin utcai házba. Viszont az igazi, régi idők asszonyait idéző kert az aranyági dűlőben Mariska nénénk tanyáján volt - külön ágyásokban vetemények, külön virágok, s külön gyümölcsfák. Öreganyám öt lánytestvére közül tán benne kulminálódott leginkább a virágszeretet szenvedélye; szüksége is volt rá, mert életük nagy részét az egyholdas tanyából kellett kigazdálkodniuk. Mariska nénénk ellenben amihez nyúlt, arannyá változott: gyermektelenek lévén is klasszikus gazdaasszony vált belőle. Virágoskertje a tanya déli hosszát foglalta el; díszes, életteli rózsás oszlopokhoz kötözve, tetejükön színes üveggömbök, a legszebb és legvirulensebb gladiolusokat nála láttam; virághagymát, magot, töveket csereberélt, szelektálta a helyet leginkább szerető fajokat és fajtákat. Csillagos, alföldi estéken a lila virágú estike lassan illanó olajillatában kiültünk a fonott székekre, az asztalra kolbász és friss házi kenyér került, a férfiak bort ittak, a gyerekek málnát. És mint a mesében a kora hatvanas évek nyáresti csöndjében a dobozi úton biciklizve, én az apám mögötti a hátsó ülésen lábat lóbálva, András öcsém anyánkkal a gyerekülésen gurulunk haza a városba. Abba a városba, amely minden korszakbeli uniformizáltsága ellenére is gazdag virágkultúrát őrzött, heti piacain, bár nem a római Campo de’ Fiorin valánk, mégis gazdag szín- és formavilágú virágválasztékból vásárolhattál az aszályokat csöndesen viselő Zinnián át a gazdag választékú, puha illatú törökszegfűkig, az elegánsabb liliomokig és rózsákig. Maguk a házi kertek is igyekeztek egy díszesebb városi és a parasztkerteket idéző választékot megjeleníteni - iskolatársam és barátaim révén szinte minden ház belső szerkezetét és kertjeit, gyümölcsöseit jól ismertük. Ugyan „jámbor eleinknek” nemcsak sok, hanem sokféle kertjük volt - a múlt század közepére a városi udvarokban keveredtek egymással a kerti irányzatok. Az öreg Takáts Sándor egy helyen össze is írta a régi magyar kerteket: füveskert (hortus medicus, valamennyi kert között a legrégibb), virágoskert és veteményeskert. De kibontva ma már szinte elképzelhetetlen gazdagság és hallatlan igyekezet volt itt évszázadokon át: bécsi-kert, lugas-kert, dinnyés-, komlós-, kenderes-, puszpángos-, oltványos-, gyümölcsös-, meggyes-, szilvás-, cseresznyés-, almás-, körtvélyes-, diós-, mogyorós-, mandolás-, méhes-, sáfrányos-, káposztás-, hagymás-, répás-, osztagos-, gabonás-, füvelő-, csűrös-, pajtás-, górés-, gomboskert - és így tovább. Tovább említi a vadkerteket, a kollétakertet (Zrínyi Ilona kertje Sárosban), a puttonykertet, luczakertet, katonakertet, bányakertet, szőlőskertet, lókertet, ökörkertet, majorkertet, latorkertet stb. A szeceszsziós művészi építész és formatervező Toroczkai Wigand Ede még az ósdi parókiakerteket is fölemlíti mondván, hogy „minden barangolásig legszebb emlékei amaz órák, miket vénséges falusi paróchiák kerteiben tölték. Meghatott a szeretet kapcsa, melyet emberek s növények közt lelék, kis virágos virágok, földi paradicsomokban.” A Kert című, 1923-as könyvében írja, hogy a parókiakertben a fák alatti hűs árnyékban csöndesen „megvonulhat” a lelkipásztor. Az utak mentén csonthéjas gyümölcsfák, mellettük kankalin, máj- és zergevirág, medvefül. Aztán gyűszűvirág, sisakvirág, liliomok, pünkösdi rózsa, szarkaláb, őszirózsák. Ezekre a kertekre is az angol preraffaeliták figyelnek föl - William Morris kis írásában (Az ismeretlen templom története, 1856) le is írja egy hatszáz éve épített, ám rég eltűnt templomkert díszeit. „A kertben rácsok álltak tele rózsával, convulvulussal és a nasturtium nagylevelű tüzes virágával.” (Utóbbi a sarkantyúvirág, nagy kedvencem, támfalra emelt helyet sziklakertem szélére plántáltam, talán mert anyám kertjében mindig ott díszelgett.) „Három rácson nem virult egyéb, csak futórózsa, de ez nem egészen így van, mert sok helyütt vadvirág is bekúszott a kertbe, így a zöldfehér, virágos, hajlékony, zöld gönye (földi tök), amely oly gyorsan nő, hogy az ember szinte látja növését, aztán a mérges ebszőlő, a belladonna. O, oly gyönyörű volt, ahogy a vörös bogyó, a bíborszínű, sárgás, hosszúkás virág s a kegyetlen, mérges, sötétzöld levél azon a fölséges koraőszi napon együtt nőtt.” Ó, a prókiakert (ha volna valóban ilyen kategória) azért részletezem, mert a legszebb parókiakertet közvetlen közelről láthattam: Géza barátom szüleinek gyulai parókiakertjét. Református templomunk nagy kertjében ugyanis a lelkészné, Margit néni majdnem mindig ott tevékenykedett, márpedig Kósa Géza barátommal együtt gyermekeskedtünk, és ifjúkorunk a rendszeres találkozások jegyében telt - ha csak befutottam a parókiára, Margit néni mindig a kertben dolgozott: kapált, gazolt, ültetett, locsolt, tervezte, művelte és gondozta pompás színhatású kertjét. Ez a gyulai parókiakert elsősorban sziklakerti növényekből állt, de egynyáriak is feltűntek. Ahogyan a családdal rekonstruáljuk, a legkorábbi virágoktól a késő őszig virítókig talán négyszáz, de több száz faj szerepelt; sokféle nőszirom és a varjúhájfélék (Sedum) sokasága. Kék és bíbortüzű flexok virágoztak, dáliák színkavalkádban, aztán alpesi harangláb, kékvirágú gólyaorr, tűzgyöngyvirág, ligetszépe, szellőrózsa, a régi kerteket idéző erdélyi májvirág, kakukkfű, harangvirágok, piros gyűszűvirág, kankalinok, peóniák (bazsarózsák), kőtörőfű, fürtös györgyike, pompás kúpvirág, kokárdavirág. És így tovább gondosan gyűjtött növények. Igazi gyulai látványosság volt ez a csudásan virító „parókiakert”, az ötvenes-hatvanas évek egyedi kertje, amely méltó módon képviselte a gyülekezet prédikátorának lelkiségét és egyéniségét. Fölkészültségével, szolgálatával Margit néni a régi virágszerető nagyasszonyok utóda volt, akinek követői is akadtak. Többek között édesanyánk is kapott tőle virágtöveket - s ha öreganyáink és anyáink régi kertjeire és ifjúságunk díszleteire gondolunk, erre a fundamentumra kell gondolnunk. A gazdának és a gazdasszonynak szeretett szenvedélyére, a kétkezi munka örömére s az esztétikai és biológiai érdeklődés erejére. Egy nagyszerű szellemet sugárzó kultúrára. LUGAS-TARCA - Várostérkép Régi kertek Ambrus Lajos 2018. március 24., szombat