Magyar Idők, 2018. március (4. évfolyam, 51-75. szám)

2018-03-24 / 70. szám

CARRIE BRADSHAW, KEDVESEM Nem bújok ki a bőrömből Farkas Adrienne M­ost olyan dologról fogok írni, amit minden részletre kiterjedően érteni fogsz, mert Ame­rikában is vannak választások, és ott is ha­talmas a hisztéria körülöttük. Bár nagyon kedvellek, at­tól tartok, hogy mi nem ugyanarra az oldalra szavaztunk volna. Itt és most szeretném leszögezni, hogy ezzel ne­kem semmi bajom, alapvető emberi jog, hogy bárki arra szavaz, akire akar. Az egy másik kérdés, hogy abba az ér­zelmi állapotba én is hajlamos vagyok belecsúszni, hogy azt gondoljam, erkölcsi kérdés, hogy ki kire szavaz, és az olyanokról, akik azokra szavaznak... nekem is megvan a véleményem, ne aggódj, én is csak emberből vagyok. Most egy kicsit ellent fogok mondani magamnak, de csupán árnyalni szeretném a képet: vannak barátaim, akik beleszülettek egy világnézetbe - például régi liberális csa­ládból származnak, és baloldali elkötelezettségűek, min­dig is azok voltak, soha nem mondtak mást - az ő esetük­ben rendjén valónak tartom, hogy oda szavaznak, ahová tartozónak gondolják magukat. Azt persze nem tudom hova rakni, amikor olyan barátaim, akiknek holokauszt­­túlélők a nagyszülei, önként és dalolva a szélsőjobbos és antiszemita Jobbikra készülnek szavazni, de mindegy, az ő dolguk. Pontosabban nem mindegy, mert egy szavazás életbe vágóan fontos az országnak, a lelkiismeretükkel nekik kell elszámolni. A másik, ami miatt még mindig képes vagyok elképed­ni, az az, hogy miért nem lehet megérteni, hogy én is be­­leszülettem egy értékrendbe: azt hiszem, már kiderült, hogy mindkét részről régi vágású, katolikus nagypolgári családból származom, már a nagyszüleim nagyszülei is diplomások voltak. Az apai nagyapám az ország egyik leg­meghatározóbb járványügyi orvosaként, az anyai nagy­apám a győri vagongyár főmérnökeként lépett át a kom­munizmusba, ennek megfelelően bántak el velük. Ezek után a marxizmus nem vert gyökeret a famíliában, aho­gyan az ateizmus és a múlt végső eltörlésének eszméje sem. Ezek után, amikor megkérdezik tőlem, hogy vagyok képes a polgári oldalra szavazni, én is csak azt szoktam mondani, ha máshova szavaznék, saját magamat tagad­nám meg, egyszerűen kibújnék a bőrömből. Arról nem is beszélve, hogy 28 éve vagyok újságíró, mindig csak jobb­oldali sajtóban dolgoztam, emiatt minden meghurcolta­tást elviseltem (háromszor rúgták ki alólam a hokedlit politikai okokból). Tekintettel arra, hogy a legjobb éve­im olyan időszakokra estek, mikor mi, konzervatívok csak tisztességesek lehettünk, tehetséges csak a másik oldal volt - az a baj, hogy ezt mi is elhittük -, sokra nem vittem. Vi­szont mindent ellensúlyoz, hogy a baráti köröm, minden kollégám, a kapcsolati hálóm ebből a körből származik, és velük ennyi idő után igazán nem az érdek, hanem az őszinte szeretet fűz össze. Nem kívánom őket lecserélni, életem egyik nagy boldogsága, hogy vannak. Szóval lehetne már elég eszem ahhoz, hogy ne szóljak hozzá a Facebookon politikai jellegű beszélgetésekhez, pláne ne azelőtt, hogy elég kávét ittam volna (ez rosszabb, mint spiccesen írogatni). Ha meg mégis írok, meg kéne ta­nulnom, hogyan ne fájjon az az iszonyatos gyűlölet, ame­lyet kapok, pontosabban a lekezelés, hogy ja, hát látjuk, hol dolgozol, te csak egy hazudozós erkölcsi hulla - bocs, zombi - lehetsz, és milyen nyomorék vagy a békemene­teddel - ahol nem is voltam ott, mert gyerekeket szóra­koztattam a Hadtörténeti Múzeumban, és soha politikai tartalmat nem posztoltam. Viszont tudom, hogy mindenki olyan békemenetre ment, amilyenre akart, nem csak egy volt. Akkor meg miért nem lehet egymást élni hagyni? Hadd gonoszkodjam én is egy kicsit! Tegnap a kamasz lányom megkérdezte, mi volt az az SZDSZ. A kocsiban ülő három felnőtt egyszerre mondta ki, hogy: egy rém­álom! Aztán az összenevetés után elégedetten nyugtáz­tuk, hogy ebből legalább már felébredtünk. Szerényi Gábor rajza A­nyánk kertje! De nem mint valami hímes mezőben, régi magyar nagy­asszonyok kertjében sétáltunk vala. Édesanyánk kertje kicsi volt, és célirányos. Pár vetemény, ami a konyhára kellett, plusz az udvar megfelelő pontjain apró ágyásokban pár évelő, aztán egynyári virágok, melyek a vázákba ke­rültek, vagy a gyulai régi református temető­be, őseink sírjára. Öreganyánknak sem volt nagy kertje a Kenyér­sütő utcai házban - csupán néhány zöldség és fű­szer; az igazi kert az ökörjárási szőlőskertben vi­rult, ahová tavaszi-nyári munkák idején napon­ta kijártak. És öntöztek, termelték a paradicso­mot, paprikát, hagymát, uborkát, meggyet, cse­resznyét, almát, szőlőt. A klasszikus magyar vete­­ményes-virágos-gyümölcsös kert triászának ke­veréke volt az a világ - anyánk is ezt szemléletet vitte tovább a Kálvin utcai házba. Viszont az igazi, régi idők asszonyait idéző kert az aranyági dűlőben Mariska nénénk tanyáján volt - külön ágyásokban vetemények, külön vi­rágok, s külön gyümölcsfák. Öreganyám öt lány­testvére közül tán benne kulminálódott legin­kább a virágszeretet szenvedélye; szüksége is volt rá, mert életük nagy részét az egyholdas tanyából kellett kigazdálkodniuk. Mariska nénénk ellen­ben amihez nyúlt, arannyá változott: gyermek­telenek lévén is klasszikus gazdaasszony vált be­lőle. Virágoskertje a tanya déli hosszát foglalta el; díszes, életteli rózsás oszlopokhoz kötözve, tete­jükön színes üveggömbök, a legszebb és legvi­­rulensebb gladiolusokat nála láttam; virághagy­mát, magot, töveket csereberélt, szelektálta a he­lyet leginkább szerető fajokat és fajtákat. Csilla­gos, alföldi estéken a lila virágú estike lassan il­lanó olajillatában kiültünk a fonott székekre, az asztalra kolbász és friss házi kenyér került, a fér­fiak bort ittak, a gyerekek málnát. És mint a mesében­­ a kora hatvanas évek nyáresti csöndjében a dobozi úton biciklizve, én az apám mögötti a hátsó ülésen lábat lóbálva, András öcsém anyánkkal a gyerekülésen guru­lunk haza a városba. Abba a városba, amely min­den korszakbeli uniformizáltsága ellenére is gaz­dag virágkultúrát őrzött, heti piacain, bár nem a római Campo de’ Fiorin valánk, mégis gazdag szín- és formavilágú virágválasztékból vásárol­hattál­­ az aszályokat csöndesen viselő Zinnián át a gazdag választékú, puha illatú törökszegfű­kig, az elegánsabb liliomokig és rózsákig. Ma­guk a házi kertek is igyekeztek egy díszesebb vá­rosi és a parasztkerteket idéző választékot meg­jeleníteni - iskolatársam és barátaim révén szin­te minden ház belső szerkezetét és kertjeit, gyü­mölcsöseit jól ismertük. Ugyan „jámbor eleink­nek” nemcsak sok, hanem sokféle kertjük volt - a múlt század közepére a városi udvarokban ke­veredtek egymással a kerti irányzatok. Az öreg Takáts Sándor egy helyen össze is írta a régi ma­gyar kerteket: füveskert (hortus medicus, vala­mennyi kert között a legrégibb), virágoskert és veteményeskert. De kibontva ma már szinte el­képzelhetetlen gazdagság és hallatlan igyekezet volt itt évszázadokon át: bécsi-kert, lugas-kert, dinnyés-, komlós-, kenderes-, puszpángos-, olt­­ványos-, gyümölcsös-, meggyes-, szilvás-, cseresz­nyés-, almás-, körtvélyes-, diós-, mogyorós-, man­­dolás-, méhes-, sáfrányos-, káposztás-, hagymás-, répás-, osztagos-, gabonás-, füvelő-, csűrös-, paj­tás-, górés-, gomboskert - és így tovább. Tovább említi a vadkerteket, a kollétakertet (Zrínyi Ilo­na kertje Sárosban), a puttonykertet, luczakertet, katonakertet, bányakertet, szőlőskertet, lókertet, ökörkertet, majorkertet, latorkertet stb. A szecesz­­sziós művészi építész és formatervező Toroczkai Wigand Ede még az ósdi parókiakerteket is föl­említi­­ mondván, hogy „minden barangolásig legszebb emlékei amaz órák, miket vénséges fa­lusi paróchiák kerteiben tölték. Meghatott a sze­retet kapcsa, melyet emberek s növények közt le­lék, kis virágos virágok, földi paradicsomokban.” A Kert című, 1923-as könyvében írja, hogy a parókiakertben a fák alatti hűs árnyékban csön­desen „megvonulhat” a lelkipásztor. Az utak men­tén csonthéjas gyümölcsfák, mellettük kankalin, máj- és zergevirág, medvefül. Aztán gyűszűvirág, sisakvirág, liliomok, pünkösdi rózsa, szarkaláb, őszirózsák. Ezekre a kertekre is az angol preraf­­faeliták figyelnek föl - William Morris kis írásá­ban (Az ismeretlen templom története, 1856) le is írja egy hatszáz éve épített, ám rég eltűnt temp­lomkert díszeit. „A kertben rácsok álltak tele ró­zsával, convulvulussal és a nasturtium nagyle­velű tüzes virágával.” (Utóbbi a sarkantyúvirág, nagy kedvencem, támfalra emelt helyet sziklaker­tem szélére plántáltam, talán mert anyám kertjé­ben mindig ott díszelgett.) „Három rácson nem virult egyéb, csak futórózsa, de ez nem egészen így van, mert sok helyütt vadvirág is bekúszott a kertbe, így a zöldfehér, virágos, hajlékony, zöld gönye (földi tök), amely oly gyorsan nő, hogy az ember szinte látja növését, aztán a mérges ebsző­lő, a belladonna. O, oly gyönyörű volt, ahogy a vö­rös bogyó, a bíborszínű, sárgás, hosszúkás virág s a kegyetlen, mérges, sötétzöld levél azon a föl­­séges koraőszi napon együtt nőtt.” Ó, a prókiakert (ha volna valóban ilyen kate­gória)­­ azért részletezem, mert a legszebb paró­kiakertet közvetlen közelről láthattam: Géza ba­rátom szüleinek gyulai parókiakertjét. Református templomunk nagy kertjében ugyan­is a lelkészné, Margit néni majdnem mindig ott te­vékenykedett, márpedig Kósa Géza barátommal együtt gyermekeskedtünk, és ifjúkorunk a rend­szeres találkozások jegyében telt - ha csak befu­tottam a parókiára, Margit néni mindig a kertben dolgozott: kapált, gazolt, ültetett, locsolt, tervezte, művelte és gondozta pompás színhatású kertjét. Ez a gyulai parókiakert elsősorban sziklakerti növé­nyekből állt, de egynyáriak is feltűntek. Ahogyan a családdal rekonstruáljuk, a legkorábbi virágok­tól a késő őszig virítókig talán négyszáz, de több száz faj szerepelt; sokféle nőszirom és a varjúháj­­félék (Sedum) sokasága. Kék és bíbortüzű flexok virágoztak, dáliák színkavalkádban, aztán alpesi harangláb, kékvirágú gólyaorr, tűzgyöngyvirág, li­getszépe, szellőrózsa, a régi kerteket idéző erdélyi májvirág, kakukkfű, harangvirágok, piros gyűszű­virág, kankalinok, peóniák (bazsarózsák), kőtörő­fű, fürtös györgyike, pompás kúpvirág, kokárdavi­rág. És így tovább­­ gondosan gyűjtött növények. Igazi gyulai látványosság volt ez a csudásan virí­tó „parókiakert”, az ötvenes-hatvanas évek egye­di kertje, amely méltó módon képviselte a gyü­lekezet prédikátorának lelkiségét és egyéniségét. Fölkészültségével, szolgálatával Margit néni a régi virágszerető nagyasszonyok utóda volt, aki­nek követői is akadtak. Többek között édesanyánk is kapott tőle virágtöveket - s ha öreganyáink és anyáink régi kertjeire és ifjúságunk díszleteire gondolunk, erre a fundamentumra kell gondol­nunk. A gazdának és a gazdasszonynak szeretett szenvedélyére, a kétkezi munka örömére s az esz­tétikai és biológiai érdeklődés erejére. Egy nagy­szerű szellemet sugárzó kultúrára. LUGAS-TARCA - Várostérkép Régi kertek Ambrus Lajos 2018. március 24., szombat

Next