Magyar Idők, 2018. szeptember (4. évfolyam, 204-227. szám)

2018-09-03 / 204. szám

www.magyaridok.hu BELFÖLD 5 Negyedszázados évfordulóját ünnepli a Dévai Szent Ferenc Alapítvány Böjté Csaba: Isten nem teremtett selejtet, mindenki a remekműve Jubilál a Dévai Szent Ferenc Alapítvány. Az egyházi gyermekmentő szervezetet 25 évvel ezelőtt, az embertelen romániai szo­cializmus romjain alapította Böjte Csaba ferences rendi szerzetes. Az alapítvány cél­ja azóta is a nyomorúságos körülmények között élő gyermekek felkarolása. Napjaink­ra Csaba testvér nevét és tevékenységét Erdélyben, Romániában, Magyarországon, sőt Nyugat-Európában is megismerték, el­ismerik. Az ünnepi évforduló alkalmából szeptember 13-án jótékonysági koncert lesz a Papp László Budapest Sportaréná­ban, ahol a fellépők arról tesznek tanúsá­got, hogy mindenki - akármilyen hátrá­nyos helyzetben is van - élhet úgy, hogy általa is jobb legyen a világ. A folyton mo­solygó, szelíd szavú szerzetes az arénabe­li fellépésről azt mondta a Magyar Idők­nek, hogy Jézus Krisztus sem zárkózott el a kánai menyegzőn attól, hogy az embe­rek szeretetben énekeljenek, táncoljanak körülötte. Sánta András - Hadd invitáljam egy képzeletbeli időuta­zásra! 1993-at mutat a naptár, Erdélyben, Déván járunk, Böjte Csaba ferences rendi szerzetes 34 esztendős fiatalember. Milyen gondolatok foglalkoztatták akkoriban, il­letve mi minden történt azóta? - 1989-ben szenteltek pappá, majd szerze­tes lettem. 1993-ban kerültem Dévára, amikor az érsek atya, az egyházmegye ifjúsági lelkésze ezzel bízott meg. Örömmel végeztem a munká­mat, ám szomorúan láttam, hogy mennyi kol­dus és szegény ember él az országban. Emlékez­zünk: néhány évvel korábban, 1989-ben összedőlt a kommunizmus, hamar kiderült, hogy a hasz­nált Volkswagen jobb, mint a vadonatúj Dacia, egymás után dőltek be a jelentős román ipar­ágak, a bányászat, a vasipar. Az emberek munka nélkül maradtak, volt, aki külföldre ment, volt, aki elzüllött, és ilyen körülmények közt renge­teg gyermek került az utcára, ahol koldulásból tengették az életüket. Ha az ember egy kiflivéget vagy egy jó szót adott nekik, akkor már messzi­ről kiabálták a nevét, amikor arra járt, és persze eljöttek a templomhoz is. Akárcsak amikor a kis madarakat az ember etetni kezdi, azok is oda­gyűlnek köréje. Én pedig arra gondoltam: na­gyon nehéz úgy misét tartani, hogy az ember a templom bejáratánál azt látja, hogy éhes gyere­kek nyújtogatják a kezüket alamizsnáért. Ezért aztán befogadtam a gyerekeket egy-egy ebéd­re, vacsorára, és végül az lett ebből, hogy 1993- ban szerveztem nekik egy tábort, ami olyan jól sikerült, hogy végül nem is akartak hazamen­ni. Mondtam nekik, hogy puszi, lehet menni, de akkor az egyik kislány sírni kezdett, és azt kér­dezte: miért nem csinálunk egy teljes évig tar­tó tábort? Megesett a szívem rajta, napokig for­golódtam az ágyban, aminek az lett a vége, hogy immár huszonöt éve táborozunk. - Ezek szerint egy kislány ötletéből nőtt ki a nagy múltú Dévai Szent Ferenc Alapítvány? - Bizony, ő már egy egyetemet végzett, szép, csinos lány! - Ilyen pontosan tudja, mi történt azóta a gyerekekkel? - Hogyne! Van például egy fiúcska, akit a te­mesvári plébános hozott hozzánk. Semmit sem tudtam róla, befogadtuk. A gyerek első nap ho­zott nekem kekszet, aztán egy almát, legköze­lebb pedig egy zsebszámológépet. Kérdem tőle: hát ez meg honnan van? Mondja, hogy a piacon lopta. Hűha, mondom magamban. Utánanéztem a fiúnak, és kiderült, hogy Temesváron a város hőellátását biztosító csövekben lakott, vagyis a szó szoros értelmében igazi csöves volt. Az ilyen csövesbandákban mindig van egy góré, akinek ha a kisebbek nem visznek valami szajrét, ak­kor nem engedik be őket. A fiú azt látta, hogy nálunk én vagyok olyan főnökforma, így aztán hozni kezdett ilyen-olyan holmikat. Mondtam neki: kicsi szívem, nekem jó iskolai jegyeket és jó cselekedeteket kell hozni, akkor van helyed, de ha az ember lop, akkor bizony itt nincs he­lye. Olyan is volt, hogy rendőrök hoztak testvé­reket, akiket éjjel egy autóban találtak, ott húz­ták meg magukat a hideg elől. Így gyűltek te­hát a gyerekek; az elmúlt negyed évszázad alatt az alapítvány mintegy hatezer gyermeket foga­dott be, többen közülük tíz-tizenöt évet töltöt­tek nálunk, és napjainkban már sokgyermekes családanyaként, családapaként élik az életüket. - Sok gondja adódott a hivatalos ügyek in­tézése során a korabeli romániai hatósá­gokkal? - Én soha senkivel nem veszekedtem, hiszen Jézus azt parancsolta, hogy szeressük a hatósá­got, és adjuk meg a császárnak, ami a császáré. Lassacskán valahogy minden hivatalos ügyünk megoldódott. - Hány gyermekről gondoskodik napjaink­ban az alapítvány? - Erdély 83 településén 2100 gyerekkel vá­gunk neki az idei tanévnek. - Szerzetesi elhivatottsága miatt a valódi apaság élményét sosem tapasztalhatta meg, miközben ennyi útjára bocsátott gyermek­kel a háta mögött mégiscsak többszörösen kivette a részét az apaság érzéséből. A vér szerinti apaság nem is hiányzott az életéből? - Van, aki a test és a vér kívánságából lesz édesapa, és van olyan is, aki Szent József példá­jára - akit ugye a Mennyei Atya kért meg, hogy vállalja a kis Jézust. Tehát én józsefi értelemben érzem magam apának, és azt gondolom, mind­két fajta apasághoz szeretet és jóság szükséges. - Több ezer gyermek sorsa, élete egyfor­mán a szívéhez nőhet az embernek? - Nem kell mindig mind az egész, hanem egy­szerre mindig csak egy. Próbálok róluk gondoskod­ni, mindig az asztalfőre ülni. A munkatársaimmal a vállunkra vesszük és hordozzuk a gondjaikat, és tényleg mély szeretetkapcsolatot ápolunk na­gyon sok gyerekkel. Azt kívánom minden vér sze­rinti szülőnek, hogy legalább olyan mély és sze­retetteljes kapcsolata legyen a saját gyermekével, mint nekem az enyéimmel. Jó velük együtt lenni. - Hogy látja, mi minden fenyegette a gyer­mekeket negyed évszázada, a kezdetekkor, illetve mi aggasztja napjainkban? Változ­tak az idők, változtak a gondok? - Mi azt mondtuk, hogy ha egy gyermek ve­szélyben él testi és lelki értelemben, és segítsé­get kér Isten nevében, akkor mi befogadjuk. Ez a hozzáállás az évek alatt semmit nem változott, tehát ha egy gyerek veszélybe kerül, a mai napig befogadjuk. Persze a kilencvenes években, a ro­mán államcsőd idején a rendszer magában hor­dozott megannyi problémát, és úgy érzem, nem is annyira a szülők és a családok voltak a felelő­sek a nehéz helyzetekért, hanem inkább az állam. Ma viszont úgy látom, inkább a felnőttekkel, a szülőkkel van a baj: tévednek, rossz útra térnek, balesetet szenvednek. Mindenféle ok van. Múlt­kor jött egy asszony, mondja, van három gyere­ke, be kellene őket fogadnunk. Kérdem, miért? Mondja, hogy azért, mert a férje üzletet nyitott. Mire én gratuláltam, hogy az milyen jó dolog. Igen, válaszolta, csakhogy éjszaka nyitotta az üz­letet, és nem az övé volt. - Több vagy kevesebb a gyermekeket fe­nyegető veszély napjainkban? - Úgy érzem, kevesebb. Romániában 1990 előtt nem volt abortusz, nem voltak fogamzás­­gátló szerek, hiszen ezeket erősen büntették. Tehát sokkal több gyermek született, és bizony nem volt ritka a kilenc-, tíz-, tizenegy gyerekes család. Logikus, hogy ha egy tízgyerekes család meginog, akkor egyből hat-hét gyermek esik a karjaink közé. Napjainkban viszont a szegények sem szülik meg a gyermekeiket, amire én azt mondom, hogy bűn, hiszen az abortusz kivég­zés. Ebből kifolyólag azt látom, hogy a nyomor­­negyedekben is sokkal kevesebb a gyerek. Ha meg sem születik a gyerek, akkor baj sincs vele. Szomorú ez, amit én katolikus papként bűnös megoldásnak gondolok. - Beszélgetésünk idején Magyarországon tartózkodott. Csobánkán ülünk, az Élet Háza zarándokház kertjében. Járt már Bu­dapesten? Látta, hogy teleplakátolták az utcákat az ön portréjával, és hogy a fal­ragaszok a Papp László sportarénában szeptember 13-án esedékes jótékonysági koncertet hirdetik azzal a szöveggel, hogy „Böjte Csaba gyermekeivel és barátaival az aréna színpadán”? - Nem szívesen megyek be most Pestre. Olyan képet választottam volna, ahol a kollégáimmal és a gyerekekkel vagyok, aztán végül én is meg­lepődve láttam, hogy ez van. De azt mondták, ezt is túl lehet élni. - Segítsen elképzelni, ahogy Böjte Csaba ferences atya és gyermekei színpadra lép­nek! Mi történik majd? - Úgy volt, hogy az idei családok éve alkal­mából sok gyereket akartam hozni Magyaror­szágra. Mi Erdélyben Magyarországot mindig úgy emlegetjük, hogy az anyaország, és azzal biztattam a gyerekeket, hogy vagy ötszázan útra kelünk és elmegyünk az anyaországba. Gondol­kodtunk, melyik templom lehet elég nagy, hogy befogadjon bennünket, végül azt mondták ne­künk, hogy az aréna a legnagyobb épület, ahol össze lehet gyűlni. Végül ez lett, nem is mon­dom, hogy ártatlan vagyok a dologban. A cé­lom ezzel az egésszel az, hogy elmondjam or­szág-világ előtt, hogy Isten nem teremtett se­lejtet, és minden egyes gyermek Isten drága re­mekműve. Másfelől azt is megtapasztaltam ez alatt a 25 év alatt, hogy rengeteg jó ember van a földön, hiszen én egymagam bármit mondhat­nék, nem történne semmi. De próbálja ki bárki, ha nem hiszi, milyen sok a jó ember, álljon ki, tegyen valami jót, és meglátja, mennyien állnak mellé. Úgy gondolom, hogy az a rengeteg jó em­ber, aki mellettünk áll, megérdemel néhány szép dalt az arénában. A gyerekek nekik fognak éne­kelni, és hogy ne legyen olyan suta az az ének, megkértünk néhány sztárt, ismert előadómű­vészt, hogy segéljenek a gyerekeknek. Tehát ne úgy legyen, hogy ők kiállnak, énekelnek, mi pe­dig tapsolunk, hanem együtt, közösen.­­ - Csaba testvérnek mi lesz a szerepe a szín­padon? - Amolyan szpíkerszerűség lennék, aki meg­köszöni az elmúlt 25 évben kapott sok segítsé­get, és aki elmondja az est üzenetét, amiről már szó esett: Isten nem teremtett selejtet. - Világias programnak ígérkezik az aréna­beli fellépés. Mi a véleménye, az elmúlt év­tizedekben miként változott az egyház és a mindennapi élet egymáshoz való viszonya? - Azt gondolom erről, hogy Jézus Krisztus elment a kánai menyegzőre, ahol valószínűleg nem egyházi dalokat énekeltek, és azt is tudjuk, hogy mivel a bor éppen elfogyott - a rossz nyel­vek szerint éppen azért, mert a fiatal apostolok­kal Jézus is ott volt­­, utána maga változtatta a vizet borrá, hogy mindenki jól mulasson. Sze­rintem ha Jézus Krisztus nem zárkózott el at­tól, hogy énekeljenek, táncoljanak, szeretettel együtt legyenek körülötte, egy ilyen arénabeli rendezvény messzemenően belefér abba, hogy Isten gyermekei együtt, közösen hálát adjanak Isten ajándékaiért. I I I I I Fotó: Teknős Miklós

Next