Magyar Idők, 2018. december (4. évfolyam, 279-302. szám)

2018-12-29 / 301. szám

16 LUGAS Hívd Marent! Ozsda Erika R­égebben éjszaka a fiatal lányok az utcán a süket telefonba beszéltek. Úgy csináltak, mintha valakivel társalognának. Ma már nem kell eljátsza­niuk. Egy hölgy - Molnár-Csiki Maren -, a Hazakísérő Telefon nevű szolgáltatás ma­gyarországi meghonosítója várja a hívásukat. Kezdeményezése egyre népszerűbb, ugyan­is megoldást kínál azoknak, akik félnek éj­szaka egyedül hazamenni, és nagyobb biz­tonságban érzik magukat, ha útközben be­szélgethetnek valakivel. Maren a bemutat­kozás után megkérdezi, hogy a hívó szeret­né-e megadni a telefonszámát, a tartózko­dási helyét és az úti célját. Ha azt akarja, hogy kövesse az útját, akkor beszélgetés köz­ben a Google Maps segítségével figyeli, egé­szen addig, amíg biztonságban hazaérkezik. Szükség esetén segítséget küld, ha kell, azon­nal értesíti a rendőrséget. Útkövetés nélkül is igénybe lehet venni a szolgáltatást, ha az illető úgy kívánja, inkognitóban is marad­hat. Semmilyen adatot nem kötelező meg­adni, bár vészhelyzet esetén jól jöhet. Min­dig figyelmezteti a telefonálót, hogy ne fe­ledkezzen bele a beszélgetésbe, legyen kö­rültekintő. Útközben többször megkérdezi, minden rendben van-e. A támadókat nem tudja megakadályozni, de lehet, hogy elri­asztja őket, ha látják, hogy az egyedül sétá­ló nő kapcsolatban van valakivel a mobilján. A Hazakísérő Telefon ötlete Stockholm­ban született, ahol a rendőrség önkénte­sekkel működteti a vonalat. Maren két év­vel ezelőtt Németországban látta azt a rö­vid tévériportot, mely arról szólt, hogy né­hány éves kihagyás után Berlinben újrain­dították a szolgáltatást. Nagyon jó ötletnek tartotta. A Hazakísérő Telefont tavaly no­vember 15-én indította el azzal a szándék­kal, hogy társaságot, támaszt, biztonságér­zetet nyújtson azoknak, akik kénytelenek éjszaka egyedül útra kelni, és nem szeret­nék a családtagjaikat, ismerőseiket felkelte­ni. Volt két mobiltelefonja, létrehozta a kö­zösségi oldalát, később pedig saját honlap­ját. Eleinte bizalmatlanok voltak az embe­rek. Joggal. Ha valaki veszélyben érzi ma­gát, miért adná ki egy idegennek az adatait? Ezért Maren nyilvánossá tette az útlevelét és az erkölcsi bizonyítványát. Miután idén januárban az egyik rádió reggeli műsorá­ban, később tévériportokban is szerepelt, a közösségi oldalakon egyre többen osztot­ták meg a hírt. Munkájáért sok jó visszajel­zést kapott. Megérdemli. A saját pénzéből indította a szolgáltatást, és ingyen dolgo­zik. Annak ellenére, hogy az ötlet minden­kinek nagyon tetszik, nehezen talál önkén­teseket maga mellé. Marennel bárki bármi­ről beszélgethet, nem csak magyarul, an­golul és németül is. Azt, hogy milyen hely­zetben hívják fel, illetve hogy útközben mi­ről folyik a szó, a titoktartás miatt homály fedi. Maren jó emberismerő. Szabadidejé­ben bűnügyeket tanulmányoz, a szexuális sorozatelkövetők tettei, motivációi, a bűn­­cselekmények pszichológiája érdekli. Már a hangból is sok mindenre tud következtetni. Volt, aki kíváncsiságból hívta fel. Egy fiatal nőben megszakításokkal, de több órán ke­resztül tartotta a lelket. Vészhelyzet miatt eddig még nem kellett értesítenie a rendőr­séget, ilyen Berlinben sem történt. Előfor­dult, hogy meg kellett szakítania a beszél­getést, mert az illető csak szórakozni akart vele. Ilyenkor gyorsan elbúcsúzik, nem pa­zarolja a perceket. Novembertől a meghatá­rozott időben ingyenesen hívható zöld szá­mot - 06-80/442422 - a VCC Live Hunga­ry biztosítja, havi tízezer ingyenes perccel és virtuális telefonközpont használatával. Tavaly az első két hónapban senki nem ke­reste Marent. Mióta ingyenes számon lehet tárcsázni, azóta megugrott a hívások szá­ma. A fapados kezdeményezés egy év alatt alapítvánnyá nőtte ki magát. 2018. december 29., szombat TÁRSASJÁTÉK - December 29. a magyar kártya napja Tükörkép Jánoska Antal kártyagyűjtő, -kutató T­alán nem könnyelmű kijelentés minden idők legnépszerűbb szabadidős elfog­laltságának nevezni a kártyázást. Nap­jainkban is tízmilliók ülnek a kártyaasztalokhoz. A lehetőség sokféle: közösségformáló társasjá­ték, jövőlesés, szellemi sport, ismeretterjesztő és mulattató gyermekjáték, szemfényvesztés, magá­nyos türelemjáték vagy éppen a szerencse hajszo­lása az időtöltés célja. Emellett figyelemre méltó maguknak a játékkártyáknak a sokoldalúsága is. A hat évszázad alatt létreho­zott, tízezernyi grafikával dí­szített műtár­gyak gyűjtésére a témára szako­sodott múzeu­mok működnek világszerte. A német soro­zatjelű játékkár­tyák egyike a lap­jain Schiller Tell Vilmos című drá­májának alakjait és epizódjait idéző, ná­lunk magyar kártya néven ismert típus. Eredetéről és históri­ájáról számtalan tév­hit kering a történeti irodalomban is. Svájci eredetről írnak, hol­ott Helvéciában soha nem gyártották, nem ismerik. A Teli-kártya gyártási tilalmát, a meg­lévők elkobzását emle­getik, illetve a népsze­rűség okaként a Habs­­burg-ellenes tartalmat. Ezek a torzítások a XX. század szüleményei, ilyen hírrel nem találkozunk korábban. De valójában honnan is ered a „magyar” kártya? Baden bei Wienben, a Rollettmuseum kiál­lításán láthattuk 2018 májusában azt a kilenc kártyalapot, amelyet 1830 előtt készített isme­retlen bécsi metszetkészítő. Itt szembesültünk a „magyar kártya” motívumainak előzményé­vel. A kártyaképek mintájául korabeli színházi jelmeztervek szolgáltak. Az alsó és felső lapo­kon Geszler, Rudenz, Tell és Reding egész ala­kos rajzát, az ászokon pedig az évszak-allegóriá­kat látjuk. Része volt ez a kor Schiller-kultuszá­­nak, amikor a hagyományos kártyaképek mel­lett divat lett különleges játékokat színművek, operák, legendák szereplőivel is megjelentetni. Az 1830-as évek Pest-Budáján tucatnyi kár­tyafestő dolgozott. Portékáik kelendőnek bizo­nyultak a polgárosodó, játékos kedvű városban. 1835 körül Schneider József és Chwalowszky Ödön kártyafestők - elsőségük aligha dönthető el - bé­csi minták alapján „kétfejű német kártya” néven kezdtek gyártani új, tükörképes játékot. Schiller drámájának szereplőit festették a A Chwalowszky- és Schneider-kártyák ász lapjai, 1835 kört a figurás lapokra, míg a számos kártyákra vár- és tájképek, illetve a színmű cselekményére utaló rajzok kerültek. Ekkor még 36 lapból állt a kár­tyacsomag. (A piros VI-on a legendás almaje­lenet látható. A kártyacsomag lapjainak száma hamarosan 32-re csökkent, így a VI lapok is el­tűntek.) A praktikus újdonságnak számító tü­körképesség olyan sikert aratott, hogy hama­rosan más kártyakészítők is gyártani kezdték változatlan motívumokkal. Svájci, helvét, két­fejű vagy dupla német és Doppeldeutsche lett a kártya neve, és csak a századfordulón jelent meg a „magyar kártya” felirat a csomagolásokon. Így is három évtized kellett a korábban magyar kár­tyaként ismert egyalakos „soproni képes” kár­tyák lecseréléséhez. Az 1860-as években bécsi metszetkészítők osztrák kártyagyárak megbízásából rajzolták meg azokat a típusváltozatokat, amelyekkel ma ultiznak, snapszereznek és makaóznak. A XIX. század második felétől a Teli-kártya elsődleges használati helye a soknemzetiségű Monarchia lett. Budapesten magyar kár­tya, Bécsben Doppeldeutsche a neve, és Ausztriában is any­­nyira kedvelt játékszer, mint nálunk. Zsoldos Benő 1975-ben angol gyűjteményben találta meg a Schneider József pes­ti kártyafestő által kiadott, akkor első ismert példány­nak tekintett „Teli-kártya” 23 lapját. Ezt a körülményt használta fel a Pató Pál Párt és a Magyar Talon Alapít­vány. Felkutatták Schnei­der műhelyének helyét, és 1996-ban emléktáblát he­lyeztek el a Kazinczy utca 55. számú ház falára az Er­zsébetvárosban. (Wich­­mann Tamás vendéglője működött az épületben 2018 júliusáig.) Decem­ber 29-ét a magyar kár­tya napjává nevezték ki, itt találkoznak minden esztendőben a kártya­játékok barátai. Az idő múlásával tu­dásunk is korszerűsö­dik. Eddig nem ismert műtárgyak kerültek látókör­be. (A Chwalowszky-kártyákból például három példányt találtunk az 1835-1845 közötti évti­zedből.) Az új keletű publikációkban pedig a ko­rábbinál pontosabb adatokat olvashatunk, ame­lyek megtisztítják a tévedésekkel, torzításokkal terhelt kártyatörténelmet. Az egykori Schneider-ház ma üresen áll. Kul­túrtörténeti és idegenforgalmi szempontból is szerencsés lenne a Magyar Kártya Házának lét­rehozása, ahol méltó otthonra lelhet a közös kö­zép-európai kártyakultúra gyöngyszeme. Kulti­kus, interaktív tér, benne kártyagyártó műhely, archívum, könyvtár, kiállító- és játszóhely. Nyugdíjas : Terján Nóra J­ézus úristen, te megvesztél? Dehogy akarunk menni valahová! - csattan fel az egyik barátom, amikor óvatosan érdeklődni pró­bálok arról, hogy ugye tuti nem az lesz szilveszterkor, hogy a csen­des, házibulinak csak jó szándékkal nevezhető eszem-iszom átcsap­jon belvárosi szórakozóhelyeken végigszáguldó ámokfutásba. Rendben, akkor egyetértünk, hiszen Budapest az év utolsó napján már a regge­li órákban úgy fest, mint egy szomorú vécécsésze, a fölé hajoló részeg, petárdázó fiatalok és bulituristák hordáinak bázisa. Az úgynevezett Y generáció szórakozási szokásait boncolgatja a New York Post nemrég megjelent cikke, amelynek címét talán úgy lehetne lefordítani, hogy „a lustaság nagyszerű generációja”. Az írás ennek a nemzedéknek a társas szokásaira utal: a nyolcvanas évek közepe és a kétezres évek között született fiatalok ugyanis lényegesen kevesebb időt töltenek személyes érintkezéssel, ellenben sokkal többet használják az okostelefonjaikat, és sokkal több úgynevezett streamelt, azaz online nézhető tartalmat fogyasztanak, mint az idősebbek. Alá tudom írni: bizony a mostani késő húsz­as, kora harmincas ge­neráció tagjai az új nyugdíjasok. Egyre többet töltjük az időnket ott­hon, ahol nem kell feleslegesen megjátszanunk magunkat, és képesek vagyunk nemet mondani a nemkívánatos meghívásokra, összejövete­lekre. Netflix and chili, azaz Netflix és lazulás, száraz november, na meg a mémnek két paplan alatt békésen fekvő macskáról, alatta a kö­vetkező felirattal: párkapcsolati célok. Végtére is a bulik távlati célja régebben is ugyanez volt, nem? A közvélekedés szerint ma már csak a kretének ismerkednek klubokban, csajozni pedig a vécén ülve is lehet egy halom válogatott okostelefon-applikációval. Kicsit olyan, mintha a technológiai vívmányok mind a bulizás ellen buzdítanának. Vajon hová tűnt a kétezres évek óriási partiőrülete, amikor a kö­zösségi oldalak hajnalán gátlástalan bulifotókkal tapétáztuk ki virtu­ális üzenőfalainkat? Egy friss kutatás szerint már a legfiatalabbaknál is szinte népbetegségnek számít a kimerültség, a húszas-harmincasok­nál pedig minden második embert érint. A reggelig táncolás helyett tehát maradnak a filmmaratonok, a zsúfolt szórakozóhelyeket pedig felváltják a családias és/vagy egyedi hangulatú kocsmák és bárok, ahol talán még beszélgetni is lehet. Szilveszterkor inkább elmenekülünk a városból a fűtött nyaralóba vagy kulcsosházba, hogy nyugiban lehes­sünk együtt a barátainkkal, vagy ugyanezt házibulikban tesszük, de az sem ritka, hogy otthon pezsgőzve köszöntjük az újévet. Persze az is lehet, hogy csak mi változtunk. Érettebbek lettünk, és már nem érezzük a kényszert arra, hogy mindenáron kimozduljunk, a nyolc óra alvásigény pedig fontosabb, mint a reggelig tartó céltalan csa­­tangolás a hideg éjszakában. Néhány éve még ciki volt nemet mondani egy társasági eseményre, hiába éreztük előre, hogy pocsék lesz, ha ösz­­szeszorított foggal is, de megpróbáltuk jól érezni magunkat. Magyaror­szágra az elmúlt évtizedben gyűrűztek be igazán a nyugati turisták dik­tálta szórakozási trendek, amelyekből mára a legénybúcsús őrjöngés ma­radt a Király utcában. Egyértelműen látszik, hogy nem akarjuk követni ezt a vonalat, mégis: a kiábrándulás a szórakozóhelyekből, a kiüresedés tapintható. Talán csak átmenetileg, hogy felváltsa valami sokkal jobb.

Next