Magyar Idők, 2019. január (5. évfolyam, 1-26. szám)
2019-01-12 / 10. szám
www.magyaridok.hu NEMZETI KÓD Magyarörmények Alexa Károly Az új esztendő legelső napjaiban könyvet lapozgatok. Hirtelenjében emlékkönyvnek mondanám, de inkább emlékeztető, hiszen nem befejezett ügynek a „záróköve”, hanem csak futó megtorpanása egy történetnek. Számomra és több ezrünk számára kedves történetnek, egy rokonszenves és jóravaló „magyarföldi” (kaukázusi és erdélyi) nemzeti(ségi) közösség életének, amelynek századok garantálják az érvényességét a magyar történelemben. Az érvényesség itt azt jelenti, hogy makacs életrevalóság. Egy civil társulás megtalálja és újrateremti a maga múltját, és semmi meglepőt nem lát abban, hogy ez a kisközösségi történet elválaszthatatlan a magyar nemzet életútjától. Ez a történet a szüntelen határátlépések jegyében áll, abban találja meg önmagát. Határátlépések a földrajzi és históriai térben, a társadalomban, a nyelvben. Élet, sőt létmód az örökös asszimilációs csábítások és a megmaradás genetikus kódrendszerében. „1001 mosolygó örmény arc" - ez áll a könyv címe alatt. És ez a lényeg, jóllehet a cím - mi mást is tehetne - kénytelen nehézkes pontossággal rögzíteni a témát. Az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület és örmény önkormányzatai 20 éve. Egy pillanatra azért meg kell állnunk a címnél: oka van ennek a kínos precizitásnak a meghatározásban. Keserves oka, amelyről szükségszerű néhány szót szólni a kívülállók számára a legkevésbé sem mosolygós arccal. Ebben a címben két „elemet” kellett egyeztetni: egy civil egyesület létét (azaz önmeghatározását) és egy olyan közjogi intézményét, amely keretet ad a nemzetiségi autonómiáknak, tehát amely biztosítja a nemzeti kisebbségek kulturális, nyelvi, „önkormányzási” szuverenitását a magyar nemzetéletben. Ahogy láthatjuk, vagy mondjuk inkább így: ahogy a szórványos híradások alapján vélhetjük, ez a „kettősség” általában - a németek, a szlovákok, a bolgárok vagy a lengyelek stb. esetében - képes a normális „együttműködésre”, az önkormányzat a maga politikai és kapcsolati tőkéjével, valamint költségvetési „sorával” támogatni tudja, mert ez a dolga, az illető nemzetiség ilyen-olyan kulturális szerveződéseit, alapítványait, alternatív oktatási intézményeit, közhasznú egyleteit, művészeti és egyéb „köreit”. Az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület (EÖGYKE) úgy részese az Országos Örmény Önkormányzatnak, hogy létrejöttét és működést tekintve önálló intézmény, sőt a több száz éves magyarországi örmény diaszpórának eme szerveződése nélkül létre sem jöhetett volna 1995-ben az Országos Örmény Kisebbségi Önkormányzat. Amikor is már az első pillanatban megindult a harc a magyarországi (zömmel erdélyi) gyökerűek és a keleti testvéreink között oly módon, hogy utóbbiak a teljes képviselet jogosítványait óhajtják vindikálni maguknak. És ezt több-kevesebb sikerrel el is érték. Elsősorban arra hivatkozva, hogy ők tudnak örményül, míg a másik oldal (mi...) már vagy ötnegyed évszázada asszimilálódott nyelvében. Azért csöndesen megjegyezném, hogy a korábbi - nem tudni, honnan előkerült parlamenti „szószólójuk” sem bírta az „anyanyelvet”. Most meg már ez az egyetlen magyarországi kisebbség, amelynek nincs parlamenti szószólója, ami ellen perek tömege folyik, fel az Alkotmánybíróságig... Nem akarom részletezni ennek a lassan negyedszázados, gyalázatos históriának a részleteit (2002-től egy ciklus erejéig magam is önkormányzati képviselő voltam, mesélhetnék a kirekesztés közép-európai mentalitásnak felfoghatatlan technikáiról), a türelmes kutakodás sok mindent megtalál az interneten, ideértve a kötelező információk árulkodó hiányát, és emellett a most megjelent könyv előszava is - forintra - pontos tájékoztatást nyújt. Egyetlen adat: 2012 és 2015 között a hazai örménység kilencven százalékát képviselő EÖGYKE a költségvetés 4,85, az örmény katolikus egyház a 3,01 százalékához jutott hozzá... Ennek az előszónak az írója a lehető legilletékesebbként az az Issekutz Sarolta, aki nélkül a „magyarörmény” megújulásról biztos, hogy nem beszélhetnénk. És nemcsak szervezőként, minden problémára azonnal reagáló ügyvédként áll a közösség élén, hanem hagyományépítőként és kulturális mindenesként is. De vissza a derűhöz... Elég belekezdeni az előszóba: „Aki ezen albumot kézbe veszi, lényegében egy frissiben posztolt ’szelfit’ tart a tenyerében... Szeretettel ajánlom e bejegyzést mind megtekintésre, mind pedig ’lájkolásra’.” Mostani „könyvismertetésem” is efféle tetszésnyilvánítás: a könyv számtalan mosolygó arcképét bízvást felcserélhetnénk ugyanennyi sárga arcocskára, felfelé görbülő szájjal, ahogy könnyű kézzel odavetjük ezt a piktogramot, azaz emotiként rövidke üzeneteink végére. Mert van okunk a „szmájlira”. Ez a húsz év az „egyesület” életében egyszerre húsz meg - mondjuk - nyolcszáz esztendő (ha az örmények Kárpát-medencei jelenlétének kezdetére emlékeztetünk). Hiszen az EGYKE attól „másabb” minden egyéb törekvésnél (finoman fogalmazva), hogy mindazon „örmény ügyeket” képviseli, amelyek beágyazódtak a magyar évszázadokba. Amelyek összetéveszthetetlen kultúrával, műveltséggel, mentalitással szőtték át és be a környező magyarságot. Az erkölcsről se feledkezzünk meg! Az örmények fővárosában, Szamosújváron (a város tervezője 1700-ban egy Alexa nevű mérnök...) működött Magyarország egyik legnagyobb börtöne - de örmény mutatóban sem volt a rabok között. Nem akarom, aligha is tudnám leltárát adni az EGYKE két évtizedének. Eseményekben és vállalásokban hallatlanul sűrű évek voltak ezek. Egyfelől meg kellett szervezni egy tettre kész közösséget, feladatokkal és élményekkel összekovácsolni a tagságot, biztosítva érdekképviseletét is, másfelől meg vissza kellett hódítani a „saját” múltat, amelyet ugyan senki el nem orzott, csak a közönyös idő koptatott és halványított alig észlelhetővé. Az egyesület lapja, a Füzetek mára már mintegy tízezer lapnyi információt továbbít papíron is, meg a világhálón is erről a húsz évről meg jó pár évszázadról. Világháló? Egy-két napja indult el a „magyarormenytudástár” az interneten, amelybe „minden” bele fog kerülni. Nézem a képeket, olvasom húsz év híreit. Mi minden történt... Hány és hány utazás a „szent” helyekre: Erdélybe, őseink városaiba, templomaihoz, a Kányádi Sándor bátyánktól megénekelt erdélyi örmény sírkövekhez és Örményország tájaira, a leírhatatlan kacskarok, a keresztes kövek világába, a bécsi és velencei templomokba. A hitélet itthoni megújításának eseménytörténete, és itt van a rendszeres közösségi alkalmak „tematizálása”: kiállítások, koncertek, emlékműsorok, műterem-látogatások, hőseink és távoli mártírjaink emlékeinek számontartása - az aradi várároktól a törökországi genocídium iszonyattablójáig, irodalmi estek, gasztronómiai kalandozások, óh, az Ararat konyak (mily nagy kár, hogy Churchill éppen Jaltában kapott rá)... És a kiadványok... Életem egyik legnagyobb szellemi kalandja volt az, hogy végiglapoztam a Szamosújváron 1887 és 1907 között (ez is éppen húsz év!) kiadott Armenia című folyóiratot. Elképesztő tudás- és emléktár, amely az ősi anyanyelv magyarországi életének végórájában szedte össze mindazt, amit az örmény egyetemességről Európában és Erdélyben tudni lehetett. Nagy megtiszteltetés, hadd tömjénezzem magam kicsit, hogy a 26 kiadványból hármat én szerkeszthettem, köztük a legfontosabbat (Távol az Araráttól, 2014), amelyben 37 örmény gyökerű magyar író, mondjuk így, tesz hitet „összmagyar” kötődése mellett Adyval az élen. És persze az ember esendő - jókedvvel nyugtázom a magam alkalmi ábrázolatait ebben a hatalmas mosolygalériában. De igazán az mozdítja a kezem lájkolásra, hogy látom, mennyi jóarcú és jó kedélyű magyarral lehetek együtt örményként könyvek között (tudálékoskodva...) és a Szeván-tó partján (táncolva...), dudokot hallgatva és valami örmény specialitást eszegetve..., nem mintha odavolnék a padlizsán-aludttej „kombóért”, hogy a mai idők szóhasználatát kövessem (erős fenntartásokkal...). 2012 és 2015 között a hazai örménység kilencven százalékát képviselő EÖGYKE a költségvetés 4,85, az örmény katolikus egyház a 3,01 százalékához jutott hozzá... HALÁSZ GÉZA-SHOW LUGAS 7 MAGYAR TÜKÖR Harminc csontváz a pincében A híres kondorosi pusztából, rettegett betyárok tanyájából, huszonöt esztendő alatt virágzó, kedves kis község lett: Kondoros. Ezen a nevezetes helyen tegnap nagy ünnepet ültek, negyedszázados fordulóját annak, hogy a kondorosi csárda mellett község épült. [...] S mi lett a kondorosi csárdából, mely egykor a legnagyobb magyar epikus fantáziáját ingerelte? Hát, biz azt a civilizáció úgy eltörölte a föld színéről, mint Ninivét a pusztulás, Herculeanumot a láva. Sőt, még jobban, mert hotel lett belőle. A kis számadá s nagy számadó (aki rang szerint a főjuhász után való) ha megszomjazik, hiába keresi a csárdát a kondorosi síkon. Simára borotvált, elegáns fekete ruhás pincérek fogadják a vendéglőben, illő hajlongások között. (Pécsi Figyelő, 1900. május 22.) • A budapesti Bakáts utca és Lónyay utca sarkán mintegy száz év óta állott egy korcsmaépület, amelyet valamelyik régi gazdája Határ csárdának nevezett el. A Határ csárda a régi Pest tipikus maradványa volt. Most megvásárolta a földszintes épületet egy ügyvéd és a telkére nagy bérpalotát építtet. (Az Újság, 1909. szeptember 3.) A csárdák kora és ezzel a csárdák költészete is lehanyatlott. Az országutak forgalmát nagy részben elnyelte a vasút s az így részben csak a szomszédos teherforgalomra szorítkozik, minek következtében nagyon megcsappant, sőt majdnem elenyészett az útszéli csárdák vendégközönsége. Tíz közül, ha egy álldogált még, annak is horpadt tetején megtépett cégért ingat az őszi szél vagy téli zivatar. A csárdáknak már nincs is jelentősége, de egyáltalán szükség is alig van rájuk. A forgalom ma már gyorsan a nagyobb községekbe, nagyvárosokba röpíti az utazó emberiséget, ahol tisztességes polgári korcsmákban és vendéglőkben lecsillapíthatják szomjukat és kielégíthetik ételszükségleteiket is. Hasonlóképen van a dolog a kiskorcsmákra nézve is, melyek némely városban, kivált a főváros külterületeiben úgy elszaporodtak, hogy majdnem minden második házban van egyegy kis korcsma, tudja az Isten honnét szedett-vedett kontár korcsmárossal. Ez a szaporodás pedig a kis korcsmák kölcsönös rovására történik, melyek étel- és italárak dolgában egymást licitálják le, minek következménye, hogy a legroszszabb ételeket és legrosszabb minőségű pancsolt és gyakran hamisított borokat hozzák forgalomba. (Vendéglősök Lapja, 1911. január 1.) Király Mihály, a hortobágyi puszta csárdása öngyilkos lett. Debreceni lakásán felakasztotta magát s mire rátaláltak, halott volt. A csárdás nevezetes alakja volt a városnak és jellegzetes egyénisége a Hortobágynak, aki magyaros külsejével bámulatot keltett a Hortobágyon megforduló idegenek előtt. Tettét a puszta romantikáját is megrontó gazdasági válság miatt követte el. Az utóbbi időben a világtól elzárt Hortobágyon is erősen érezhető volt a pénzhiány. A puszta népe, a csikósok, gulyások és egyéb árvalányhajas magyarok a kereseti lehetőségek megromlása folytán elkerülték a híres csárdát, amelyben annak idején Petőfi Sándor is megpihent. Noha a csárdabérlethez Debrecen város 100 hold földje is tartozott, mégse bírta Király Mihály a kiadásokat, s fizetési zavarokba jutott. (Az Est, 1926. június 23.) • Karcag határában most bontják az Ágotai csárdát, amely annak idején Rózsa Sándor búvóhelye és mulatozó helye volt. Az egykori betyárcsárda körül most csak tanyák vannak. Női zárda is állott itt még a XIV. században. Később a zárda megszűnt és a pusztuló épület egy részéből a XVIII. században létesítették a csárdát. A csárda alatt nagy pince terül el. Most a csárda lebontásánál a pincében elásva harminc emberi csontvázat, néhány darab József császár korabeli pénzt és három kést találtak. Minden valószínűség szerint az itt tanyázó betyárok gazdag áldozatainak csontvázai kerültek elő. Az Ágota egykor a Debrecen-Budapest közötti országút egyik delizsánsz állomása volt. A lebontott csárda anyagából az egri káptalan most magtárt épít. (Kis Újság, 1935. szeptember 22. A hírek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)