Magyar Idők, 2019. január (5. évfolyam, 1-26. szám)
2019-01-05 / 4. szám
www.magyaridok.hu Rezeda Kázmér utazásai Kolbász Megint itt a kolbászok ideje - gondolta Rezeda Kázmér, ugyanis eljött a kolbászok ideje. Erről meg eszébe jutott a régi történet, amikor egy kisfiú keservesen zokog a hentesnél, és a jószívű hentes megkérdezi tőle: „Hát te miért sírsz, kisfiú?” A gyerek hüppögve, alig érthetően válaszol: „Me... mert nem emlékszem, mit mondott édesa...nyám..., hogy Csabika, hozz egy kiló gyulait, vagy... vagy Gyuluska, ho... ho... hozz egy kiló csabait.” „Jaj, te kis buta, hát ezen könnyen segíthetünk! Hogy hívnak, kisfiam?” „Je... tehe... Jenőke..." - Szerintem ennyire hülye gyerek azért nincsen - gondolta Rezeda Kázmér, de azért somolygott, és megpróbálta rendszerezni a kolbászokról szerzett ismereteit. - Mindenekelőtt nagyon kell vigyáznunk, nehogy kikerüljön a világűrbe az a tény, miszerint mi leölünk állatokat, aztán ledaráljuk őket, a darálmányt pedig beletöltjük a leölt állat beleibe, s így megesszük, mert ha ez kikerül, és egy földön kívüli civilizáció megfejti, egészen biztosan elpusztít bennünket. És mert imádta a kolbászt, mindjárt hozzá is tette, hogy a titok birtokába jutó idegen civilizáció igaztalanul bánna el velünk, ugyanis a kolbász így is leírható, ám valójában több ilyesféle barbárságnál, bár a megítélés eléggé hullámzó. Homérosz szépen írt a kolbászról, bár a kolbász szót nyilván nem ismerte: „Mint ahogyan lobogó tűz lángján forgat egy ember / vérrel meg zsírral teli kendőt erre meg arra / s várja nagyáhitozón, hogy már megsüljön egészen, / így forgott töprengve Odüsszeusz erre meg arra, / egymaga mint csap le kezével a szemtelenekre / kik többen vannak; s most jött közelébe Athéné, / égből szállva alá, fölvette egy asszony alakját.” No hát ilyen a kolbász antik hexameterben. Bölcs Leó császár ezzel szemben külön rendeletben szállt szembe az antikvitás efféle rémségeivel, imigyen: „Fölséges füleinkhez jutván a hír, hogy belekbe vért pakolnak, valamint gabonát zsákba, s ilyetén módon, mint más, közönséges eledel megevődik, császári fölségünk efféle szégyenletes dolgokat nem nézhet tovább, és meg nem tűrheti, hogy az ország tekintélyén és becsületén holmi nyalakodó, hasuknak élő alattvalók bűnös főzte miatt csorba ejtessék. Valaki tehát vért ilyetén módon gyömöszöl gyomrába, az pőrére vetkeztetik, megbotoztatik, és az országból örökre kiűzetik.” Képzelhető, micsoda megbotozott emberkaravánok hagyták volna el a történelmi Magyarországot, ha történetesen Bölcs Leó előírásai szerint bántak volna a kolbászfogyasztókkal. Persze azt is fontos megemlíteni, hogy bár már a honfoglaló magyarok is ismerték a disznót, feltehetőleg ették is, de a disznótartást s a juhok visszaszorulását a törököknek „köszönhetjük”, miután a hódoltsági területeken a muszlim disznók nem hajtották el a disznót, mert tisztátalannak tartották, így aztán a magyarok áttértek a rackáról a mangalicára, imigyen kibabrálva a defterdárokkal. Elterjedtek a mangalicák, e félig vad disznók, melyeket az Alföldről felhordtak makkoltatni egészen a Zemplénbe, és ez semmiféle bajt nem csinált, néhány esztendővel ezelőtt viszont például Füzér környékét kinevezték Natura 2000-es környéknek, ettől meg az ott élők majdnem megbolondultak, mert az ilyesféle „előléptetéseket” mindjárt követik a természetvédők. Jöttek most is, és előbb megtiltották a mangalicatartást, ami jó volt ötszáz évig ugyan, de mostantól felettébb ártalmassá vált hirtelen, aztán mindjárt betiltották a marhatartást is, mert egy természetvédő harist vélt látni a mezőn. Na, akkor meg a füzériek jöttek, és azt mondták, nagy tisztelettel megkérik a természetvédőket, hogy menjenek el onnét az anyjuk keservébe, és vigyék magukkal a harist is, mielőtt nagyobb baj lesz, mondjuk például előkerülnek a vasvillák. De ne kalandozzunk el, mert témánk a kolbász, amit a disznóutáló töröknek köszönhetünk. Az igazán jó kolbászt meg annak, amikor a mangalicákat szépen lassan felváltották az egyéb fajta húsdisznók. Példának okáért a jóféle csabaihoz se jó a mangalica, ahhoz legalább 135 kilósra hizlalt húsdisznó kell, meg jó magyar paprika, abból a legtöbb, lévén a csabai a paprikától csabai, viszont tilos borsot tenni bele. Ez kell hozzá, meg a tót és a magyar paraszt eszejárása, szakértelme, tudása, szívelelke, ugyanis szívlélek nélkül nincsen jó kolbász. Bizony, szívlélek nélkül jó gyulai sincsen, pedig a jó gyulai teljesen másmilyen, mint a jó csabai. Ugyanis a jó gyulaihoz jóféle húsdisznó szükségeltetik, továbbá jó magyar paprika, lévén a gyulai a paprikától gyulai, ebből is látszik a különbség. Az viszont igaz, hogy a gyulaiba lehet borsot is tenni. E tudással felvértezve vitte a jó „kis páros gyulai kolbászt” Balogh Józsefe brüsszeli világkiállításra 1910- ben, és nyert vele mindjárt aranyérmet. Ma már valószínűleg ki sem vihetné a kolbászát Balogh uram oda, mert megsértené a brüszszeli muszlimok fene nagy érzékenységét, de ez megint egy másik történet. Rezeda Kázmér meg úgy volt a kolbásszal, hogy a kolbász majdnem mindenhez illik, jó, mondjuk a túrós réteshez nem, és kolbásszal át lehet vészelni a mindent is. Mert lássuk csak: kolbász nélkül nincsen rakott krumpli, rakott krumpli nélkül pedig nincsen boldogság. Kolbász nélkül nincsen bableves se, holott a bableves önálló univerzum, amelyről egyszer még himnuszt kell írni, de legalább ódát vagy szonettet Petrarca modorában. Aztán ott van a disznóölés, amikor este a lesipecsenye mellett süldögél a friss sütni való kolbász, olyan fenséges illatot árasztva, hogy attól az elpusztításunkra érkező idegen civilizáció is elérzékenyülne. Bizony, ha mégis kikerülne a titkunk a világűrbe, és a kolbász miatt jönnének minket leölni, egyetlen esélyünk, ha megkínáljuk őket friss sült kolbásszal. Attól megenyhülnek, kivéve, ha muszlimok. De akkora pechünk mégsem lehet. S ami egyszerűen elképzelhetetlen szörnyűség, hogy kolbász nélkül nincsen kolbász. Kamra polcáról behozva, éles bicsakkal karikára vágva, friss fehér kenyérrel, roppanó erős paprikával vagy finom savanyával falatozva, nézni közben ki a télbe, és a nagy polihisztort, a mindenről mindent tudó Trócsányi Zoltánt olvasgatva közben, ki a Magyar régiségek és furcsaságok című hiánypótló munkájában így ír: „Nevezetesebb emberek étkezései. Vörösmarty a jó marhasültet nem adta bárminő sültért. Széchenyi valódi francia pezsgő nélkül nem ebédelt jóízűen. Megyeri csak akkor evett jóízűen, ha a petitoriumnak egy pohárka szilvóriumot ihatott. Lendvay Márton tinom gombáért bármi messze vendéglőbe elgyalogolt. Petőfi Sándort pedig a tejfeles tormával bárhonnan el lehetett szalasztani. Teleky László gróf a teának volt különös kedvelője. Bajza József pedig a gyümölcsöknek.” És ennyi. Kolbászról szó sem esik. De Rezeda Kázmér biztosan tudta, hogy a felsoroltak mindegyike rajongott a kolbászért. Hát még ő maga! Igen, Rezeda Kázmér fölöttébb nagy barátja volt a különféle kolbászoknak, kalászoknak, kohászoknak, kalabászoknak. De kiváltképp a kolibrikolbászt kedvelte. - Kolibrikolbász? Hát az meg hogy készül? - Az kérem, feleske. Egy kolibrihez adunk egy lovat. Úgy. Szerényi Gábor rajza LUGAS 13 Papundekli Honthy Kinga Vasárnap már újra nyitva leszünk, mondta a pénztároslány a házaspárnak, és azok mosolyogtak végre, megint. A lány nem mosolygott vissza, más volt a véleménye. Ha megkérdeztük volna a két nyugdíjast, miért olyan fontos nekik éppen vasárnap vásárolniuk, bizonyára az emberi jogok korlátozásával válaszolnak. És ez ellen nem érvelhetnénk azzal sem, hogy a fejlett Nyugaton, például Ausztriában, az emberek megtanulták és megszokták, hogy vasárnaponként nem járnak a hipermarketbe vagy a plázába. Ez itt nálunk ugyanis még nem a fejlett Nyugat, hanem egy posztkommunista ország tele régi sérelemmel. Ilyen az is, hogy évtizedekig nem lehetett vasárnap bevásárolni. És ezt ugyan évtizedekig senki nem tette szóvá, nem is gondolta másként, de amikor a kilencvenes évek elején lehetővé vált, amikor elkezdődött a hétvégi nyitvatartás, és az emberek úgy álltak sorban a boltok előtt, mintha azok nem is tejet, hanem csodát árulnának, kiderült, hogy ez valamiért fontos. A boltzáras diktatúra után jött a boltnyitásos demokrácia, és ezt az errberektől nem lehetett már visszavenni. Most meg itt van a munkatörvénykönyv-módosítás, a „rabszolgatörvény” Zseni volt, aki a jelzőt kitalálta, itt, mint az áram, kiderül, kit ráz majd meg. Pontosan tudjuk, hogy miként annak idején a vasárnapi boltzár, a rabszolgatörvény is színtiszta politika, pedig alapvetően szakmapolitikának, illetve szociálpolitikának kellene lennie. Annak is van feltüntetve. Ez így egyszerűbb. Ahhoz ugyanis, hogy mérlegeljük, mikor mi ellen érdemes és hasznos tiltakozni, előbb meg kellene érteni a lényegét, ami szellemi energiát igényel. A polgárok többségének azonban nincs erre szellemi energiája, csak indulata van, a politikusok viszont mostanra megtanulták, hogy nem érdemes bajlódniuk a bonyolult üzenetekkel. Elég a tőmondat, ami viszont a világ pontos leírására nem alkalmas. Akinek 2015 és 2016 között baja volt a vasárnapi boltzárral, annak valójában a rendszerrel volt baja. A nyugdíjas házaspárnak például nem számított, hogy mit gondolnak, akiknek vasárnap dolgozniuk kell: Ági a kasszában, Margit az újságosnál és Lajos a szupermarket hentespultja mögött. Jó-e nekik, vagy sem, hogy nem a családjukkal vannak, hanem nyugdíjas és nem nyugdíjas házaspárokkal, üvöltő idegen gyerekekkel, kigyúrt és nem kigyúrt családapákkal? Azokat, akik annak idején a vasárnapi boltzár ellen aláírásokat gyűjtöttek, csak a saját politikai karrierjük érdekelte. Akik aláírták, azokat meg csak a maguk kényelme. Ahogy a most a munka törvénykönyve módosítása ellen utcára vonulóknak is mindegy, hogy ki fog túlórázni, milyen feltételekkel, mennyit és mikor fizetnek érte. A tiltakozók, utcára vonulók és interneten klikkelő ellenállók döntő többsége nem olvasta a törvényt, nem is szándékozik elolvasni, sőt nem is érdekli. És még csak nem is érintett benne, mert vagy diák, vagy nyugdíjas, vagy - és ez a legfontosabb - feltűnni, szerepelni vágyó politikus. S ezzel nem a politikai megmozdulások jogosságát, csak az őszinteségét vonnánk kétségbe. Csak azt szeretnénk, ha lemosnák róluk a haszonleső, képmutató politikusok végre a nagy jótékonysági mázt, az aggódászselét, amellyel be szokták kenni, mert ezzel megtévesztik azokat, akikben még vannak illúziók a politikusok iránt. A mi idős házaspárunk, amelyik nem példa volt ebben az írásban, hanem valóság, ez esetben megkérdezné az ifjú kasszáslányt, hogy neki mi a jó, és nem feltételezné, hogy az, ami nekik, így nem is sajnálhatná szegényt, hogy a vasárnapi boltzár miatt elesik a túlórapénztől, illetve akkor most nem vonulhatna a túlóralehetőség miatt, nem lengethetné a papundeklitábláját. Annak idején nem a kereskedelmi dolgozók tiltakoztak a vasárnapi boltzár ellen, mint ahogy most a rabszolgatörvény ellen sem az aktív munkavállalók, hanem a tanulók és a nyugdíjasok. Ebből is látszik, hogy nincs itt sem szeretet, sem szolidaritás, csak színtiszta politika, de az jó sok. Amelyről akár még őszintén is lehetne beszélni.