Magyar Idők, 2019. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

2019-01-05 / 4. szám

www.magyaridok.hu Rezeda Kázmér utazásai Kolbász M­egint itt a kolbászok ideje - gon­dolta Rezeda Kázmér, ugyanis el­jött a kolbászok ideje. Erről meg eszébe jutott a régi történet, amikor egy kisfiú keservesen zokog a hentesnél, és a jószívű hen­tes megkérdezi tőle: „Hát te miért sírsz, kis­fiú?” A gyerek hüppögve, alig érthetően vála­szol: „Me... mert nem emlékszem, mit mon­dott édesa...­nyám..., hogy Csabika, hozz egy kiló gyulait, vagy... vagy Gyuluska, ho... ho... hozz egy kiló csabait.” „Jaj, te kis buta, hát ezen könnyen segíthetünk! Hogy hívnak, kisfiam?” „Je... tehe... Jenőke..." - Szerintem ennyire hülye gyerek azért nin­csen - gondolta Rezeda Kázmér, de azért somoly­­gott, és megpróbálta rendszerezni a kolbászok­ról szerzett ismereteit. - Mindenekelőtt nagyon kell vigyáznunk, nehogy kikerüljön a világűrbe az a tény, miszerint mi leölünk állatokat, aztán ledaráljuk őket, a darálmányt pedig beletöltjük a leölt állat beleibe, s így megesszük, mert ha ez kikerül, és egy földön kívüli civilizáció megfejti, egészen biztosan elpusztít bennünket. És mert imádta a kolbászt, mindjárt hozzá is tette, hogy a titok birtokába jutó idegen civilizá­ció igaztalanul bánna el velünk, ugyanis a kol­bász így is leírható, ám valójában több ilyesféle barbárságnál, bár a megítélés eléggé hullámzó. Homérosz szépen írt a kolbászról, bár a kol­bász szót nyilván nem ismerte: „Mint ahogyan lobogó tűz lángján forgat egy ember / vérrel meg zsírral teli kendőt erre meg arra / s várja nagy­­áhitozón, hogy már megsüljön egészen, / így for­gott töprengve Odüsszeusz erre meg arra, / egy­maga mint csap le kezével a szemtelenekre / kik többen vannak; s most jött közelébe Athéné, / égből szállva alá, fölvette egy asszony alakját.” No hát ilyen a kolbász antik hexameterben. Bölcs Leó császár ezzel szemben külön ren­deletben szállt szembe az antikvitás efféle rém­ségeivel, imigyen: „Fölséges füleinkhez jutván a hír, hogy belekbe vért pakolnak, valamint gabo­nát zsákba, s ilyetén módon, mint más, közön­séges eledel megevődik, császári fölségünk ef­féle szégyenletes dolgokat nem nézhet tovább, és meg nem tűrheti, hogy az ország tekintélyén és becsületén holmi nyalakodó, hasuknak élő alattvalók bűnös főzte miatt csorba ejtessék. Va­laki tehát vért ilyetén módon gyömöszöl gyom­rába, az pőrére vetkeztetik, megbotoztatik, és az országból örökre kiűzetik.” Képzelhető, micsoda megbotozott ember­karavánok hagyták volna el a történelmi Ma­gyarországot, ha történetesen Bölcs Leó elő­írásai szerint bántak volna a kolbászfogyasz­tókkal. Persze azt is fontos megemlíteni, hogy bár már a honfoglaló magyarok is ismerték a disznót, feltehetőleg ették is, de a disznótartást s a juhok visszaszorulását a törököknek „kö­szönhetjük”, miután a hódoltsági területeken a muszlim disznók nem hajtották el a disznót, mert tisztátalannak tartották, így aztán a ma­gyarok áttértek a rackáról a mangalicára, imi­gyen kibabrálva a defterdárokkal. Elterjedtek a mangalicák, e félig vad disz­nók, melyeket az Alföldről felhordtak makkol­­tatni egészen a Zemplénbe, és ez semmiféle bajt nem csinált, néhány esztendővel ezelőtt viszont például Füzér környékét kinevezték Natura 2000-es környéknek, ettől meg az ott élők majdnem megbolondultak, mert az ilyes­féle „előléptetéseket” mindjárt követik a termé­szetvédők. Jöttek most is, és előbb megtiltot­ták a mangalicatartást, ami jó volt ötszáz évig ugyan, de mostantól felettébb ártalmassá vált hirtelen, aztán mindjárt betiltották a marha­tartást is, mert egy természetvédő harist vélt látni a mezőn. Na, akkor meg a füzériek jöt­tek, és azt mondták, nagy tisztelettel megké­rik a természetvédőket, hogy menjenek el on­nét az anyjuk keservébe, és vigyék magukkal a harist is, mielőtt nagyobb baj lesz, mondjuk például előkerülnek a vasvillák. De ne kalandozzunk el, mert témánk a kol­bász, amit a disznóutáló töröknek köszönhe­tünk. Az igazán jó kolbászt meg annak, ami­kor a mangalicákat szépen lassan felváltották az egyéb fajta húsdisznók. Példának okáért a jóféle csabaihoz se jó a mangalica, ahhoz leg­alább 135 kilósra hizlalt húsdisznó kell, meg jó magyar paprika, abból a legtöbb, lévén a csabai a paprikától csabai, viszont tilos borsot tenni bele. Ez kell hozzá, meg a tót és a magyar pa­raszt eszejárása, szakértelme, tudása, szíve­­lelke, ugyanis szívlélek nélkül nincsen jó kol­bász. Bizony, szívlélek nélkül jó gyulai sincsen, pedig a jó gyulai teljesen másmilyen, mint a jó csabai. Ugyanis a jó gyulaihoz jóféle hús­disznó szükségeltetik, továbbá jó magyar pap­rika, lévén a gyulai a paprikától gyulai, ebből is látszik a különbség. Az viszont igaz, hogy a gyulaiba lehet borsot is tenni. E tudással fel­vértezve vitte a jó „kis páros gyulai kolbászt” Balogh Józsefe brüsszeli világkiállításra 1910- ben, és nyert vele mindjárt aranyérmet. Ma már valószínűleg ki sem vihetné a kolbászát Balogh uram oda, mert megsértené a brüsz­­szeli muszlimok fene nagy érzékenységét, de ez megint egy másik történet. Rezeda Kázmér meg úgy volt a kolbásszal, hogy a kolbász majdnem mindenhez illik, jó, mondjuk a túrós réteshez nem, és kolbásszal át lehet vészelni a mindent is. Mert lássuk csak: kolbász nélkül nincsen rakott krumpli, rakott krumpli nélkül pedig nincsen boldogság. Kol­bász nélkül nincsen bableves se, holott a bab­leves önálló univerzum, amelyről egyszer még himnuszt kell írni, de legalább ódát vagy szo­nettet Petrarca modorában. Aztán ott van a disznóölés, amikor este a lesipecsenye mellett süldögél a friss sütni való kolbász, olyan fen­séges illatot árasztva, hogy attól az elpusztí­tásunkra érkező idegen civilizáció is elérzé­­kenyülne. Bizony, ha mégis kikerülne a tit­kunk a világűrbe, és a kolbász miatt jönnének minket leölni, egyetlen esélyünk, ha megkí­náljuk őket friss sült kolbásszal. Attól meg­enyhülnek, kivéve, ha muszlimok. De akkora pechünk mégsem lehet. S ami egyszerűen el­képzelhetetlen szörnyűség, hogy kolbász nél­kül nincsen kolbász. Kamra polcáról behozva, éles bicsakkal karikára vágva, friss fehér ke­nyérrel, roppanó erős paprikával vagy finom savanyával falatozva, nézni közben ki a télbe, és a nagy polihisztort, a mindenről mindent tudó Trócsányi Zoltánt olvasgatva közben, ki a Magyar régiségek és furcsaságok című hi­ánypótló munkájában így ír: „Nevezetesebb emberek étkezései. Vörös­marty a jó marhasültet nem adta bárminő sültért. Széchenyi valódi francia pezsgő nélkül nem ebédelt jóízűen. Megyeri csak akkor evett jóízűen, ha a petitoriumnak egy pohárka szilvó­­riumot ihatott. Lendvay Márton tinom­ gombá­ért bármi messze vendéglőbe elgyalogolt. Pető­fi Sándort pedig a tejfeles tormával bárhonnan el lehetett szalasztani. Teleky László gróf a te­ának volt különös kedvelője. Bajza József pedig a gyümölcsöknek.” És ennyi. Kolbászról szó sem esik. De Reze­da Kázmér biztosan tudta, hogy a felsoroltak mindegyike rajongott a kolbászért. Hát még ő maga! Igen, Rezeda Kázmér fölöttébb nagy ba­rátja volt a különféle kolbászoknak, kalászok­nak, kohászoknak, kalabászoknak. De kivált­képp a kolibrikolbászt kedvelte. - Kolibrikolbász? Hát az meg hogy készül? - Az kérem, feleske. Egy kolibrihez adunk egy lovat. Úgy. Szerényi Gábor rajza LUGAS 13 Papundekli Honthy Kinga V­asárnap már újra nyitva leszünk, mondta a pénztároslány a házas­párnak, és azok mosolyogtak­ végre, megint. A lány nem mosolygott vissza, más volt a véleménye. Ha megkérdeztük volna a két nyugdíjast, miért olyan fontos nekik ép­pen vasárnap vásárolniuk, bizonyára az em­beri jogok korlátozásával válaszolnak. És ez ellen nem érvelhetnénk azzal sem, hogy a fej­lett Nyugaton, például Ausztriában, az em­berek megtanulták és megszokták, hogy va­sárnaponként nem járnak a hipermarketbe vagy a plázába. Ez itt nálunk ugyanis még nem a fejlett Nyugat, hanem egy posztkom­munista ország tele régi sérelemmel. Ilyen az is, hogy évtizedekig nem lehetett vasárnap bevásárolni. És ezt ugyan évtizedekig senki nem tette szóvá, nem is gondolta másként, de amikor a kilencvenes évek elején lehető­vé vált, amikor elkezdődött a hétvégi nyit­­vatartás, és az emberek úgy álltak sorban a boltok előtt, mintha azok nem is tejet, hanem csodát árulnának, kiderült, hogy ez valami­ért fontos. A boltzáras diktatúra után jött a boltnyitásos demokrácia, és ezt az err­berek­­től nem lehetett már visszavenni. Most meg itt van a munkatörvénykönyv-mó­­dosítás, a „rabszolgatörvény” Zseni volt, aki a jelzőt kitalálta, itt, mint az áram, kiderül, kit ráz majd meg. Pontosan tudjuk, hogy miként annak idején a vasárnapi boltzár, a rabszolgatörvény is színtiszta politika, pedig alapvetően szakmapo­litikának, illetve szociálpolitikának kellene len­nie. Annak is van feltüntetve. Ez így egyszerűbb. Ahhoz ugyanis, hogy mérlegeljük, mikor mi el­len érdemes és hasznos tiltakozni, előbb meg kellene érteni a lényegét, ami szellemi energiát igényel. A polgárok többségének azonban nincs erre szellemi energiája, csak indulata van, a po­litikusok viszont mostanra megtanulták, hogy nem érdemes bajlódniuk a bonyolult üzenetek­kel. Elég a tőmondat, ami viszont a világ pontos leírására nem alkalmas. Akinek 2015 és 2016 között baja volt a vasárnapi boltzárral, annak valójában a rendszerrel volt baja. A nyugdíjas házaspárnak például nem számított, hogy mit gondolnak, akiknek vasárnap dolgozniuk kell: Ági a kasszában, Margit az újságosnál és Lajos a szupermarket hentespultja mögött. Jó-e ne­kik, vagy sem, hogy nem a családjukkal van­nak, hanem nyugdíjas és nem nyugdíjas házas­párokkal, üvöltő idegen gyerekekkel, kigyúrt és nem kigyúrt családapákkal? Azokat, akik an­nak idején a vasárnapi boltzár ellen aláírásokat gyűjtöttek, csak a saját politikai karrierjük ér­dekelte. Akik aláírták, azokat meg csak a ma­guk kényelme. Ahogy a most a munka törvény­­könyve módosítása ellen utcára vonulóknak is mindegy, hogy ki fog túlórázni, milyen felté­telekkel, mennyit és mikor fizetnek érte. A til­takozók, utcára vonulók és interneten klikke­­lő ellenállók döntő többsége nem olvasta a tör­vényt, nem is szándékozik elolvasni, sőt nem is érdekli. És még csak nem is érintett benne, mert vagy diák, vagy nyugdíjas, vagy - és ez a legfon­tosabb - feltűnni, szerepelni vágyó politikus. S ezzel nem a politikai megmozdulások jo­gosságát, csak az őszinteségét vonnánk két­ségbe. Csak azt szeretnénk, ha lemosnák ró­luk a haszonleső, képmutató politikusok vég­re a nagy jótékonysági mázt, az aggódás­zselét, amellyel be szokták kenni, mert ezzel megtévesztik azokat, akikben még vannak il­lúziók a politikusok iránt. A mi idős házaspá­runk, amelyik nem példa volt ebben az írásban, hanem valóság, ez esetben megkérdezné az ifjú kasszáslányt, hogy neki mi a jó, és nem felté­telezné, hogy az, ami nekik, így nem is sajnál­hatná szegényt, hogy a vasárnapi boltzár miatt elesik a túlórapénztől, illetve akkor most nem vonulhatna a túlóralehetőség miatt, nem len­gethetné a papundeklitábláját. Annak idején nem a kereskedelmi dolgozók tiltakoztak a va­sárnapi boltzár ellen, mint ahogy most a rab­szolgatörvény ellen sem az aktív munkaválla­lók, hanem a tanulók és a nyugdíjasok. Ebből is látszik, hogy nincs itt sem szeretet, sem szo­lidaritás, csak színtiszta politika, de az jó sok. Amelyről akár még őszintén is lehetne be­szélni.

Next