Magyar Idők, 2019. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

2019-01-21 / 17. szám

www.magyaridok.hu BENCZE IZABELLA VÉLEMÉNY 11 Az uszító ellenzéki hangnem szomorú következménye a Nagy Blanka-jelenség A trágárság nem közéleti kategória Szerintem nincs olyan kamasz a világon, aki ne próbálná meg követni/elkövetni mindazt az ocs­mányságot, amelyet a társadalomban, annak mik­ro- és makrokörnyezetében, a digitális világ szeny­­nyében lát, tapasztal. A pubertáskor komoly fejlő­dési krízissel jár, hiszen a fiatal problémamegoldó képessége még éretlen, mégis vitatkozik, ellenáll, keresi önmagát. Ebben a nagy celebrajongó világ­ban pedig csak egy utat talál a sikerhez: kitűnni a többi közül. Bármivel. Híres/hírhedt akar lenni, minél gyorsabban és könnyebben, végül is a li­berális világ imádja az értéktelenséget. Mindegy, miként, de másnak kell lennie, mert ő természe­tesen nem tartozhat az átlagos senkik közé. Graf­­fitivel tesz tönkre mindent, részegen őrjöng, nar­­kózik, káromkodik, mint a kocsis, sztrájkol, tün­tet vagy éppen üzenget, mert ő már mindent tud. Sőt van, aki még azt is elhiszi, hogy pár ocsmány, hangosan kimondott mondatától fél egy ország kormánya. Elhiszi, mert a celebcsináló ellenzéki média azonnal felkapja, „hatalmas beszédnek” titulálja trágár mondatait, és néhány abnormá­lis felnőtt még büszke is a mocskolódó gyerekre. Az pedig csak hab a tortán, hogy az ellenzéki or­szággyűlési képviselőnők egységesen felsorakoz­nak a minősíthetetlen stílus mellett. Nemes egy­szerűséggel „erősnek” minősítik a trágár szava­kat, és megnyugtatják a lányt, hogy ők is szoktak ilyeneket használni időnként. „Nincs ezzel baj”, írják. De bizony, nagy baj van ezzel. Azzal nincs gond, hogy a nevezett hölgyek nyílt levélben áll­nak ki a mosdatlan szájú lány állítólagos bátor­sága mellett. Lelkük rajta. De hogy felnőtt em­berek, akik egy ország sorsát akarják irányítani, nyíltan kiálljanak egy tini ocsmány stílusa mel­lett, elkeserítő. Nem Nagy Blanka mondaniva­lójáról beszélek, mert az színvonal alatti. („Egy undorító, alattomos, ocsmány és fertőző járvány járja az országot. Ez nem a pestis, nem az ebo­­la, nem a kergemarha-kór, pedig kicsit hasonlít rá. Ezt a járványt úgy becézzük, hogy Fidesz.” „Üzenem annak a bajszos f...sznak és az összes fideszes képviselőnek - legyen kecskeméti, fél­egyházi, szegedi vagy bárhonnan­­, hogy álljon hátrébb eggyel, és ha...a arcon magát.”) Vagyis a Nagy Blanka-jelenségről van szó, amely nem új keletű, de úgy minőségében, mint mennyi­ségében újszerű. A kérdés csak az, hogy mit kez­dünk vele. Mert az utóbbi években elképesztően szabadszájúvá vált a fiatalok nagy része. És eb­ből a szempontból igazán fontos, hogy a szólás­­szabadság nem azonos a szabadszájúsággal. Volt alkalmam trágár fiataloktól megkérdezni, hogy szüleik mit szólnak a stílusukhoz. A válasz szin­te mindig azonos volt: ők is így beszélnek. A ta­nár meg jobb, ha egy szót sem szól, mert a gyer­meki jogok alapján feljelentik zaklatásért, vagy a szülők megverik a tanárt, mert az önmegvaló­sító csemetéjük lelki fejlődését megzavarta az­zal, hogy rászólt. Hát ezt érte el hosszú távon az a rendszer, amely az értelmiség kiirtását látta elsőrendű feladatá­nak, és ezt a stílust fejlesztené tovább az az útszé­­li hangnem, amely bátorítja és sztárolja a Blan­­ka-féle megnyilvánulást. Persze lehet tüntetni, le­het lázadni, negatív véleményt mondani, még ha az nem is kiforrott vagy épp­en abszolút butaság. De ember módjára. Mindenesetre az azért na­gyon érdekelne, hogy a Blanka-stílus névadója a legvulgárisabb szavak parádés ismeretén kívül va­jon tisztában van-e például azzal, hogy annak a bajszos embernek, akinek mocskos szájjal üzent, mi a pozíciója, milyen hatásköre van és az állam felépítésének hierarchiájában hol foglal helyet? Tudja-e, hogy az a „bajszos” a Föld nevű boly­gó megmentésének egyik élharcosa, pont azért, hogy a Blankák ükunokái is élvezhessék Földünk mai klímáját? Meg úgy egyáltalán, tudják-e a Blankák, hogy mi az az állam, mik a feladatai, mi az államház­tartás, hogy működik az a társadalom, amely­ben büntetlenül, ocsmány módon lehet hőbö­­rögni, mocskolódni, trágárkodni, tele szájjal hiá­nyolva a szólásszabadságot? Tudják-e, hogy ezt a szabadságot (no nem a szabadosságot!) pont az olyan embereknek köszönhetik, mint az a bajszos, akinek üzent a női trágárság ikonjává váló tini? De eltértem a lényegtől. A stílustól, ami egyéb­ként maga az ember. Bencédy József, a magyar nyelv ismert védelmezője írta le a következő so­rokat a Pedagógiai Folyóiratok 2010/2. számában egy fiatal lány utcai trágár beszédét és „karjelzé­sét” hallva, látva: „Ez a modor és szóhasználat még csak tegnap sem volt ennyire elvadult és gyakori. Mi áll e jelenség mögött, minthogy a szó csak szol­ga? Az 1989-90-ben bekövetkezett rendszervál­tozással megindult folyamatban számos, koráb­ban elnyomott, háttérbe szorított, mellőzött tár­sadalmi réteg került előtérbe; a társadalmi, mű­szaki, technikai fejlődést kísérő jelenségek meg­­emésztetlenül, végiggondolatlanul terjedtek, jel­szószerűvé váltak széles rétegekben; megnőtt az ifjúság szerepe, befolyása, a köznyelv általános ál­lapotára gyakorolt hatása; a társadalom addigi ha­gyományos szerkezete felbomlott. E kavargó, for­tyogó világban széles körű és veszélyes szerephez jutottak olyan jelszók, mint: valósítsd meg önma­gadat; hirtelen gyakorlattá vált a fogyasztás kor­látlan növelése, az élet örömeinek hajszolása, az ital, a drogok, a szex révén, s mindez kitermel­te a maga életszemléletét, filozófiáját, szókincsét, nyelvhasználatát.” Állításával teljesen egyetértve már nem is csodálkoztam, csak megdöbbentem a 2012-es irodalomérettségi 6. tételének javasolt kidolgoz­­ása első mondatán: „A trágárságot azért is al­kalmazhatja az irodalom, mert így az ifjúság jobban bele tudja élni magát a történetbe, és a hétköznapi, kevésbé tanult ember számára is könnyebben emészthető és érthető lesz.” Meg­ismétlem: ha trágár az irodalmi anyag alkotója, az ifjúság jobban beleéli magát a történetbe. Hát­­borzongató és elkeserítő állítás. Vagy igazság? Az, hogy nagy írók, költők néha trágár kifeje­zésekhez nyúlnak műveikben, nekem nem tet­szik, de élvezze, akinek igénye van rá. William Shakespeare-nél, Madách Imrénél, Alexandre Dumas-nál, Gárdonyi Gézánál, Arany Jánosnál azért ez nem igazán jellemző. Petőfi Sándor­nak meg megbocsátjuk a Mit nem beszél a né­met... című verse csúnya szavát. Ja, hogy Shakes­peare is tud káromkodni a IV. Henrikben? „A fene beléd, te éhenkórász, te angolnabőr, te száp * rított marhanyelv, te ökörcímer, te tőkehal! Ó, csak volna bennem elég szusz, hogy elmondjam, mihez hasonlítasz, te szabórős, te kardhüvely, te nyílvesszőtök, te nyomorult gyíkleső...” Mit nem adnék, ha a mi Blankáink így káromkod­nának! És de jó lenne, ha a fiatalok nem a trá­gárság miatt élnék bele magukat a történetbe, hanem a történet érdekessége, értéke, ember­hez méltó nyelvezete, az általa keltett érzelmek megértése, átélése miatt. Bizony, nagy a felelőssége a mindenkori ér­telmiségnek. Jó lenne, ha az újságírók, a beszél­getőműsorok résztvevői, művészek, közszerep­lők, politikusok példát mutatnának abban, hogy trágárság nélkül is lehet kritikát, véleményt, ér­zelmet kifejezni, közvetíteni. De addig, amíg a megfelelő értékítéletre képtelen fiatalok azt lát­ják, hogy parlamenti képviselők színjátékot ha­zudva ripacskodnak, sírnak, korláton másznak, földön fetrengenek a szólásszabadság jegyében, és nyíltan támogatják a trágárságot, miben re­ménykedünk? Amikor azt hallják a tinik, hogy a liberális Bősz Anett szerint a gyerek ne anya-Sőt van, aki még azt is elhiszi, hogy pár ocsmány, hangosan kimondott mondatától fél egy ország kormánya. Elhiszi, mert a celebcsináló ellenzéki média azonnal felkapja, „hatalmas be­szédnek” titulálja trágár mon­datait, és néhány abnormális felnőtt még büszke is a mocs­kolódó gyerekre nak szólítsa az édesanyját, hanem keresztne­vén, hogy is akarják elérni az idősebbek, pél­dául a szülők tiszteletének biztosítását? Ha azt tapasztalják, hogy a minősíthetetlen, nyomda­­festéket nem tűrő véleményeket lájkolják legin­kább az emberek az értékromboló közösségi ol­dalakon, mit várunk a jövőtől? De nem ragozom. Minden normálisan gon­dolkodó ember érti, miről beszélek. Az örök ér­vényű értékek lassú eltűnéséről. Az olyan értékek eltűnéséről, amelyek emberré tették az embert. A szerző jogász HETZMANN RÓBERT A Nagy-Magyarország-matricák elleni balliberális hecckampány Nemrégiben létrejött a Get Real Hungary! nevű nemzetközi mozgalom, amely szerint ma az a legnagyobb gond az öreg kontinensen, hogy a magyar autósok jelentős része Nagy- Magyarországot (helyesebben történelmi Magyarországot) ábrázoló matricával közlekedik az utakon. A trianoni utód­államokban sokakat dühítő jelenség ellen tettekkel kíván­nak fellépni: kampányt indítottak a „helyes” matricahasz­nálatért, és hamarosan megkezdik a trianoni ország formá­ját ábrázoló ragaszok gyártását, amiket a benzinkutakon sze­retnének ámítani. „Elvétik az ország formáját” - állítják a magyar autó­matricák miatt felbosszantott „civilek” a furcsa kezdemé­nyezés internetes oldalán. Valakik bizonyára komoly szán­dékkal invesztálhattak a projektbe, hiszen már egy szájba­rágós oktatóvideó is felkerült a világhálóra, amiben álsá­gos módon a feszültségek enyhítéséről meg a jószomszé­di viszonyról halandzsáznak, ezzel palástolva valódi célju­kat, az önfeladás sulykolását. Alaposan kitervelt előkészüle­tekre utal az is, hogy a Get Real Hungary! prominense, egy Cseh Gábor nevű Berlinben élő marketinges azon nyom­ban végigturnézta ötletével a hazai balliberális médiát. A bejelentés a nemzetközi sajtóban is nagyot futott: német és osztrák lapok sorra hozták le az ezek szerint a Nyugat- Európában ugyancsak sokak érdeklődésére számot tartó hírt. A kisantant vezető liberális médiumai közül a szlovák Sme és a horvát Vecernji list napilap honlapja szintén terjedel­mes cikkben számolt be a kezdeményezésről. Figyelemre méltó, hogy ezek a tudósítások többé-kevésbé egymás for­dításai, ami csak ráerősít az akció önkéntes jellegét illetően bennünk támadt kételyekre. „Egy Nagy-Magyarországot ábrázoló matricát elhelyez­ni az autóra nemcsak furcsa, de sértő is, hosszú távon pedig ártalmas” - nyilatkozta Cseh Gábor. A matrica sértheti má­sok érzékenységét (valóban, az igazság képes fájdalmat okoz­ni), de az már nem zavarja a liberalizmus békepapjait, hogy a történelmi Magyarország ellen indított hecckampányukkal a nemzeti érzelmű emberek lelkivilágába gázolnak. Hiszen bár megmaradt országunk minden szegletét szívünkön viseljük, minket a nemzetközi önkény által formált, elcsatolt honfitár­sainkat kirekesztő trianoni államkontúr az országcsonkítás­ra emlékeztet, ezért számunkra nem válhat nemzeti jelképpé. A matricaharc szükségességét megalapozó érvek sorából nem marad ki a szokásos árukapcsolás sem: a régi Magyar­­ország földjét ábrázoló térkép Orbán Viktor autóján is meg­található, így - gondolhatja a kellően megdolgozott nyuga­ti közvélemény - az autócímkézés bizonyosan kellő súlyú ügy, amivel szemben minden demokratának fel kell lépnie. A 444.hu csonka-magyar országos matricákat propagáló cikké­ben Cseh Gábor kifejti: „Kínos látni a nagymagyar matricákat az autókon, még kínosabb nem látni normális matricát evvel szemben.” Érdekes adalék, hogy a honlapján magát „berlini magyar menekültnek” (Hungarian refugee in Berlin) titulá­ló aktivista a LinkedIn-profilja szerint 1995-2000 között a CEU növendéke volt. A nagy erőkkel beharangozott „civil mozgalom” üzleti vál­lalkozásnak sem lehet utolsó (nemcsak magyar, hanem uk­rán, román, szlovák stb. matricák legyártására is vállalkoz­nak), hiszen mint minden tipikus balliberális történet, ez is a kuncsorgásról szól. A szervezők százezer eurót kérnek ter­vük valóra váltásához az általuk meggyőzött polgároktól, akik cserébe nagyon hasznosnak érezhetik magukat. Az anyagi si­keren azért még dolgozniuk kell, mivel egyelőre alig nyolc­száz euró gyűlt össze erre a célra Cseh úr számláján. A pro­vokatív felhívást azonban hiba volna üzleti húzásnak láttatni: feltételezhető mögöttes célja arra irányul, hogy a Magyar Ki­rályság dicső múltunkat kifejező ábrázolásai ellen felrázzák a hazai kozmopolitákat, és a nevetségessé tétellel elidegenít­­sék a nemzeti gondolatot a társadalom szélesebb rétegeitől. Ez a korszak azonban véget ért: nincs többé az a világ, ami­kor ők mondják meg, mi a normális és mi a kínos. Cseh úr­nak és a mögötte álló megrendelőknek meg kell tapasztal­niuk, hogy a magyarság visszanyerte életkedvét, és nem fog engedelmeskedni többé a balliberális álértelmiség morális ukázainak. Jó lesz, ha ezt a benzinkutak is szem előtt tart­ják, mert akik teret adnak a történelmi Magyarország elle­ni hecckampánynak, számíthatnak a nemzeti önérzetükben megsértett állampolgárok öntudatos reakciójára. Nekik a Kárpát-haza jelkép, ami az Árpád fejedelem sze­rezte hont, Szent István országát jelenti. Ez az a föld, amiért Hunyadi életét adta, Bethlen vagy Rákóczi katonáival együtt harcolt. A mi térképünkön rajta van Mátyás király szülőhá­za Kolozsvárott és Márai Sándor Kassája éppúgy, mint a Ma­­darasi-Hargita vagy az aradi vértanúk vesztőhelye. De raj­ta van a csurogi dögtemető is, ahová Josip Broz Tito szerb partizánjai a legyilkolt magyarok hulláit dobták, ahogy nem hiányozhatnak a képről a szabadságukért küzdő székelyek és a halállisták árnyékában is kitartó kárpátaljai honfitársaink sem. Nincs erkölcsi alapunk, nincs is kedvünk ezen változ­tatni, és szegénységi bizonyítványnak vagy a magyargyűlö­let durva megnyilvánulásának tartjuk, ha valakit ez zavar. A szerző jogász, a Magyar Patrióták Közössége elnöke

Next