Magyar Ifjúság, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-12-20 / 51. szám
oooooo oOOo o o o ooooo OOOOOOOŐŐŐŐOO o O o o oo NÉVTELEN ISMERŐSÖKKEL VAGYUNK KÖRÜLVÉVE. AZ EGYIKKEL A TELEVÍZIÓ KÉPERNYŐJÉN TALÁLKOZUNK ÚJRA MEG ÚJRA. VAJON KIÉ AZ A BÁJOS ARC, AMELY ESTÉRŐL ESTÉRE RÁNK KÖSZÖN? MEGBÁMULJUK A TARKÁN VILLOGÓ NEON REKLÁMOKAT, S AZT KÉRDEZZÜK, KI ALKOTHATTA MEG ŐKET. ELANDALODUNK A RÁDIÓ TÁNCZENEKARÁNAK ÉDES MELÓDIÁIN, S NÉHA ESZÜNKBE JUT: KIKNEK A MŰVÉSZETE HOZZA EL HOZZÁNK A VARÁZSLATOS DALLAMOKAT FELSZÁLLUNK A REPÜLŐGÉPRE, HOGY TÁVOLI TÁJAKRA INDULJUNK, S EGY ISMERETLEN PILÓTA BIZTOS KEZÉBE TESSZÜK LE ÉLETÜNKET. VAJON KI Ő, AKINEK LASSÚ A GYORSVONA Ferihegyi repülőtér. Feldübörgő motorok, szemet nyugtató, tágas horizont, légcsavar-csapta forgószél, száz nyelven beszélő babéi, utasok, poggyászok, indulók és érkezők... Ez Ács László pilóta világa!Kezét rajta tartja a kormányon, szeme a sebességmérőt, a magasságmérőt, a variométert, a két iránytűt, az elektromos magasságmérőt, a műhorizontot figyeli, fülén a rádió-fejhallgató, és az IL—14-es gép ezüstös teste méltóságteljesen emelkedik fel, a felhők fölé. Hátul az utasok vidáman beszélgetnek, az alant gomolygó felhődunnában, vagy az aprócska házakban gyönyörködnek, s életüket, jövőjüket rábízzák egy olyan emberre, akit még soha nem láttak, akivel egyetlen szót sem váltottak, akinek a nevét sem ismerik. — Furcsa érzés volt, amikor először emelkedtem fel a levegőbe! — kezdi a pilóta mosolyogva. — Magam is csodálkoztam, hogy a gép engetem, nem szeretem a vasutat. Lassú nekem még a gyorsvonat is! — Az édesapja mit szólt ehhez a nagy elhatározáshoz? — Nem szólt, hanem kiabált. Kijelentette, hogy ne merjek repülőgépre ülni. De a levegő varázsa már megfogott. Kivártam egy jó hangulatot, s így szereztem meg apám beleegyezését is. — Merrefelé jár gépével és melyik útvonalat szereti legjobban? — Belföldön is, külföldön is megfordulok. Az itthoni utak közül legkellemesebb a szegedi és a miskolci. A legszebb mégis az, amikor a felhők fölött repülhetek! Volt a nyugalmas utak mellett sok izgalmas élményem is. Egyszer Varsóból hazafelé viharba keveredtem, s egy villám belevágott a szárnyba. Apró kis lyukat égetett benne, ennyi történt csupán, de lehetett volna rosszabbul is. Nemrégiben Zalaegerszeg felé repültem, amikor a Balaton mellett elkapott egy 100 kilométeres sebességű szél, s belekerültem egy görgőviharba. Gyorsan kellett határozni, különben szétrázta volna a szél percek alatt a gépet. Visszafordultam, de Budapesten a vihar miatt nem tudtam leszállni. Végül Szolnokon kötöttünk ki... De ez ritkán fordul elő, delmeskedik nekem. S elhagytam már a sárgolyót! Elfeledkeztem minden földi gondomról-hajómról, hiszen olyan apróságnak tűnt az egész! Száguldottam a géppel a levegőben, s valami határtalan nyugalom ömlött el rajtam! Ez a repülés varázsa! Mi, pilóták, ha egy hétig nem repülhetünk, már szinte belebetegedünk! S nekünk minden bajunkra orvosságot ad, ha beülhetünk újra a kormány mellé. — Hogyan lett pilóta, „légiember”? — Valamikor régen, nagyon is „földi embernek” készülődtem. Édesapám vasutas volt a HÉV-nél, vagyis, — ahogy magunk között nevezzük — a madzagvasútnál. Nekem minden vágyam az volt, hogy igazi mozdonyvezető legyek! Nem lett belőle semmi... Bekerültem inasnak a régi Csepeli Repülőgépgyárba, s amikor 1942-ben először ültem be a pilótaülésre, végképp hátat fordítottam a moz— Merre járt már külföldön? — Voltam Prágában, Varsóban, Bukarestben, Szófiában, Kassán, Berlinben, Bratislaván... Minden egyes alkalommal, amikor egy-egy új útra indultam, amelyen még nem jártam, régi repülős szokás szerint felavattak. Ez abból áll, hogy jó mélyen előre kell hajolni és Szó nélkül tűrni, hogy a kollegák mindegyike jó nagyot várjon az ember érzékenyebbik hátuljára! Ilyenkor még a stewardess is üt, de ha rá kerül a sor, ő sem szabadulhat meg az avatástól. Természetesen őket „kesztyűsebb kézzel'' avatjuk. — A felesége nem félti a repüléstől? — Amikor elvettem, tudta hogy pilótához jön férjhez. Csak azzal nem volt tisztában —, egészen az idei nyárig —, hogy mi is voltaképpen az a repülés, mert még soha nem ült gépen. Elvittem hát egyszer ezzel a hétvégi siófoki járattal. Nagyon tetszett neki! De azóta romlott otthon a tekintélyem. Azelőtt respektálta, ha azt mondtam, hogy fáradt vagyok. Ma azt mondja: ugyan, hiszen nem lehet az fárasztó! Hiszen az élvezet! S ez utóbbiban kénytelen vagyok igazat adni neki. A repülés — élvezet és szendongnak! Mióta repülő lett _vedély! KI „KÉSZÍTI” AZ IDŐJÁRÁST? „A Meteorológiai Intézet jelenti: Várható időjárás ma estig: délnyugatról felvonuló újabb felhősödés, több felé eső, mérsékelt délnyugati szél..." Hányszor és hányszor halljuk naponta a rádióban, olvassuk a lapokban ezeket a szűk szavú közleményeket. Szinte hozzánőttek az életünkhöz. Ha vasárnap kirándulni készülünk, előbb felhívjuk a Meteorológiai Intézet előrejelző osztályát, hogy milyen lesz a várható időjárás. Az intézet jelzéseit várják a pilóták, a futballmeccsek szurkolói, a várható fagyokról érdeklődnek a tsz-ek agronómusai. De kik is azok a névtelen ismerősök, akik az időjárásjelentést számunkra készítik? Egy fiatalembert most bemutatunk közülük. Stábel Györgynek hívják, tudományos munkatárs a Meteorológiai Intézet központi előrejelző osztályán. — Nos, kedves Stábel elvtárs, hogyan lesz valakiből meteorológus? — Engem már középiskolás koromban nagyon érdekelt az időjárásjelzés tudománya és akkoriban is készítettem — — persze csak házi használatra — prognózisokat. Ezek több, kevesebb sikerrel be is váltak. — A középiskola elvégzése után a természettudományi kar élet- és földtudományi karára iratkoztam be. Az egyetemen különös gondot fordíttam a matematika, a fizika, a földrajz és a csillagászat, valamint a meteorológiai szakismeretek elsajátítására. Bizony, a meteorológusnak saját szakágán kívül alaposan otthon kell lennie a társtudományokban is. — És még egy. Nyelveket kell tanulni. A meteorológiának mindennapi kenyere a nemzetközi kapcsolat, ezért az orosz, az angol és a német nyelv elsajátítása nagyon kívánatos. — Miben áll most tulajdonképpeni munkája? — Intézetünk különböző osztályai, beleértve a hazai megfigyeléseket és a különböző országokból megkapott adatokat, lényegében mind a mi részünkre dolgoznak. Az általuk szállított részletadatokat analizáljuk mi, s így készül el végeredményben az újságokban látott jelentés. Köszönjük a felvilágosítást, sok pontos időjárásjelentést, s a humoristáknak kevesebb vicctémát kívánunk. MARIKA, a kamera üdvöskéje Takács Marika, a televízió fiatal bemondónője, különös egyéniség. Tudja, hogy szép, s éppen ezért szerényebb mindenki másnál. Tudja, hogy fiatal, s éppen ezért tanul az egyetemen olyan szorgalmasan. Húszéves, kedves pesti kislány, akit az a szerencse ért, hogy a magyar televízió első bemondónője lett! Az első húsz év az ember életében, — bár tagadhatatlanul a legszebb, — mégsem a legtartalmasabb időszak. Takács Marika azonban nem panaszkodhat. Életének utolsó két éve bővelkedik az eseményekben és izgalmakban. — A Fáy András gimnáziumban érettségiztem jó eredménnyel. — kezdi történetét. — Valamikor vegyész akartam lenni, aztán tanárnő, vagy színésznő. Tanárnő azért, mert rajongtam az irodalomért, színésznő azért, mert... nos, ugyanazért, mint minden 18 éves kislány! Szerettem a színházi világot, a reflektora-kat, a szép jelmezeket, rajongtam a klasszikus színdarabokért. Az érettségi után megpróbálkoztam a Színművészeti Főiskolával. Nem sí- 8 került. Aztán kértem a felvé-telemet a bölcsészkarra. Ez sem sikerült! Nagyon letörtem,és szentül meg voltam győződve, hogy az életben nekem már semmi nem fog sikerülni ... Egy ideig otthon búslakodtam, aztán elmentem az Óra és Ékszer Vállalathoz, bolti kiszolgálónak. — Amikor tavaly nyáron a televízió bemondónőket keresett, én is jelentkeztem. Szavalnom kellett, aztán felöllvasnom egy részt a Pesti Mű-sorból, ■— jól emlékszem, nem f kém a „Csodálatos mandarin’’ jutott! — és végül el kellett mondanom egy humoros történetet, amit magam találtam ki. Felvettek! Először természetesen csak jelöltnek... — Mit jelentett ez a jelöltség? — Legelőször meg kellett szoknom a kamerát, ezt a mindent látó, mindent megfigyelő szemet, amely előtt nincsen pardon! Jól emlékszem, az első adásom próbáin olyan nagyon meg voltam ijedve, hogy a rendező tanácstalanul állt, és nem tudta, hogy mit kezdjen velem. Végül abban állapodtunk meg, hogy én be fogok mutatkozni a kévernyőn, és megkérem a nézőket, hogy ne haragudjanak rám az esetleges hibákért, mert én most állok először a kamera előtt! Aztán meg kellett tanulnom beszélni... Sokat izzadt velem és sokszor „meg is kínozott” Fischer Sándor tanár, — de eredménnyel! — Naponta skáláztatott, mint az énekeseket. Megrendszabályozta sipító s-betűimet. Naponta el kellett olvasnom hangosan két teljes újságoldalt és kívülről „bevágnom” novella-részleteket! Nehéz munka volt... de ezzel még nem ért véget az izgalom. Négy hónapon keresztül adószolgálatot teljesítettem a Kossuth- és Petőfi-adó élőkonferálásaiban. Sokat „bakiztam”, vagyis hibáztam, ameddig megszoktam a szabad beszédet. Egyszer úgy konferáltam be egy műsorszámot, hogy: „Jónás Zénó és zenekara játszik ...” Máskor kicsavartam a francia zongoraművésznő nevét. Jean-Marie Darré (Zsan Man Daré helyett: Zsan Dári Maré-t mondtam. Amikor elveszett a „Bogáncs”ilmprodukció kutya-szereplőe, arra szólítottam fel mindenkit, hogy vigyék a becsülees megtalálót a filmstúdióba. — Az otthoniak és a barátnők mit szóltak, amikor először megjelent a képernyőn? — Nagyon örültek neki! Bár ezt soha így nem mondják nekem, inkább sokat kritizálnak. Édesapám és bátyám mindketten a Csepel Autógyárban dolgoznak, anyukám otthon van. A legnagyobb kritikusom mindig a bátyám, aki például iyenekkel fogad: „Már megint úgy nézett ki a hajad, mint egy boszorkányé!”. De érzem és látom, hogy a szereet diktálja ezeket a mondatokat, s ezért hálás vagyok! A régi osztálytársaim és a barátnőm, Szilágyi Ildikó, az Iparművészeti Főiskola növendéke, mindig azt mondják: Marika ne bízd el magad, s olyan legyél, amilyen az iskolában voltál! És erre kér a vőlegényem is ... Én ezt úgy próbálom megfogadni, hogy minden szabad percemet tanulással töltöm el. Idén felvettek korengedéllyel a bölcsészkar esti tagozatára, magyar szakra, s most nyakig benne vagyok a tanulásban. Még a tornát és az úszást is abbahagytam, pedig régebben versenyszerűen sportoltam a Kinizsiben... Marika siet el. Ma este nincsen adás, táskája tömve van egyetemi tankönyvekkel. Most valóban olyan, mint egy kedves, 20 éves pesti diáklány. Holnap pedig, sminkkel az arcán áll majd a kamera előtt, s úgy mondja mosolyogva: — Jó estét kívánok! A Magyar Televízió megkezdi műsorát ... 1 RUHAKÖLTEMÉNYEKET ÁLMODIK — és gépkocsit vesz a férjének Megláttam egy édes kis muhát az egyik Ruházati Bolt kirakatában, s ahogy álltam a kirakat előtt, s csodáltam, felébredt bennem a kíváncsiság. Vajon ki tervezte, ki volt az, aki megálmodta, hogy ilyen csinos legyen? A nyomozás során eljutottam a Ruhaipari Tervező Vállalat irodájába, Russai Magda tervezőhöz. Előtte rajztábla, fekete tus, pauspapír. Tervez. Kinn az utcán hűvös szél fúj, de nála már melegen süt a nap. A nyári exportkollekcióba dolgozik. A szakma néhány mesterfogásáról faggatjuk: — Nincsenek különös mesterfogásaim, csupán szeretem a szakmám. Iparművészeti gimnáziumban érettségiztem, elvégeztem a főiskola tervező szakát. 1953-tól dolgozom itt, a Ruhaipari Tervező Vállalatnál. — Hogyan készül el egy-egy ruhamodell? — érdeklődünk. — Az általános divatvonalhoz — a trapézhoz, empírehez alkalmazkodva „költjük” a modelleket. Azután itt a rajzzsűri bírálja el, hogy melyik rajzot küldjük el a belkereskedelem képviselőinek. A konfekciótervezésnél sokszor köti az alak, az anyag, a szabás gazdaságossága a tervezőt, de még mindig sokkal divatosabb és modernebb vonalú ruhákat adhatna a kereskedelem a vásárlóknak, ha a szakemberek könnyebben megbarátkoznának az új divatvonalakkal, s belátnák, hogy a nők az öltözködésben szeretik a modernet, a változatosat. Megtudjuk azután, hogy a modell elkészítéséhez a tervező választja ki az anyagot, s a próbáknál a szabásszal beszéli meg elképzeléseit. S ha a divatbemutatón egy-egy szép ruha láttán felcsattan a taps, ez a legnagyobb elismerés a tervező számára, öt éve, hogy szép ruhákat tervez Russai Magda. S tehetségének elismeréseként díjat kapott két, a Brüsszeli Világkiállításon szereplő ruhájáért. Ezenkívül legnagyobb öröme, amint bevallotta, hogy férjét, aki Egyiptomban a heluani hídépítésen dolgozik, saját személygépkocsijukkal várja haza. Mire e sorok megjelennek, a Mátra kanyargó útjain próbálják ki az új kocsit. Kellemes pihenést kívánunk a szép ruhák tervezőjének ,SZERETNÉK VÉGRE TÁNCOLNI EGYET!” „... Nekünk találkozni kellett, valahol, valahol...“ Amikor megszólal az éter hullámain keresztül a Magyar Rádió és Televízió tánczenekarának szignálja, s felcsendülnek a jól ismert, vagy a legújabb táncdalok, a hallgatók szerte az országban már ismerősként üdvözlik a 10 éves zenekart. Ismerik névszerint vezetőit, Bágya Andrást, Zsoldos Imrét is. De csak nagyon kevesen tudják, hogy ki ül a zongora mellett, ki kezeli a dobverőket, ki játszik a szakszofonon, ki fújja a trombonokat, ki pengeti a gitárt? Ellátogattunk a Rádió VI-os stúdiójába. Próba közben léptünk be a stúdiótól üvegfallal elválasztott rendezői fülkébe. Új számot gyakorolt a zenekar, amelyből néhány hét múlva talán már sláger lesz a pesti utcán. Hátul, a „rezesek” között ült Selényi Dezső, a 25 éves trombonos. — Hogyan lett tánczenész? —szegeztük a kérdést Selényi Dezsőnek a próba szünetében, elrabolva tőle pihenésének perceit. — Eredetileg „komolyzenésznek” indultam — kezdte. Gyermekkoromban jó hangom volt, énekes szerettem volna lenni. Később erről letettem, és mivel pécsi vagyok, beiratkoztam a Pécsi Zeneművészeti Szakiskolába. 1954- ben kerültem fel Budapestre, s beiratkoztam a Zeneakadémia harsona-szakára. Az akadémiátidén végeztem el jeles művész-tanári diplomával! A diplomakoncertemen Haydn Esz-dur trombitaversenyét és Gröndhal koncertjét játszottam. A tánczenekari kollegái nagyon izgultak, hogy a vizsgám sikerüljön, s utána kaptam tőlük egy nyakkendőt amelyre ez volt rápingálva művész-nyakkendő! — Mióta tagja a tánczenekarnak? — 1956-ban kerültem id. Akkor még a Zeneakadémiaarmadik évfolyamának halgatója voltam. — A trombon nem épp a halk hangszer. Mit szólna otthon, ha gyakorol? — Ez is csak megszokó dolga, mint annyi más / feleségem nyugodtan tud aludni, miközben én gyakorolok. Ő is muzikális lélek. A zene révén ismertük meg egymást. Meghívtak néhányunkat a Zeneakadémiáról egy leánygimnáziumi hangversenyre. A Zenekarban én fújtam a harsonát, s egy csinos, kedves kislány játszott a harangjátékon. Ő lett a feleségem! — Mivel tölti el kevés szabadidejét? — Nagyon szeretünk Operába járni. Az én kedvencem a „Lohengrin". Nem csoda, hiszen harsonás vagyok, s nekünk ebben az operában nagyon sok szép feladatot adott Wagner! A komoly zene, a klasszikusok mellett szeretem a szép magyar nótát is. A jazz-ben a rock and roll-t ki nem állhatom, de nagyon szeretem az eredeti néger jazz-muzsikát. Kedvenc trombonosom J. J. Johnson és Frank Rosalino. Az egyik néger, a másik félvér. — Mi a kívánsága? — Szeretnék minél több jó „talpalávalót” fújni a táncoló pároknak, és szeretném, ha egyszer már végre más játszana az én táncolni vágyó talpam alá! Szeretnék végre én is táncolni egyet. ■«■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■a az ESTI FÉNYEK MŰVÉSZE Néhány nappal ezelőtt francia vendégekkel jártam az esti fényben fürdő Budapest utcáit. Az üzletportálok felett ekkor gyúltak ki a száz színben tündöklő neonfeliratok, a Rákóczi úton, a Nagykörúton, a Tanács körúton messzire világítottak a kígyózó betűk. A vendégek csodálkozó ámulattal álltak meg, s a legnagyobb dicséretet mondták Budapestre, amit franciák csak mondhatnak: — Lassan olyan színes lesz ez a város, mint egy kis Párizs! Büszke voltam városunkra, s ahogy elnéztem a járókelők arcát, láttam, hogy őket is ez az érzés tölti el. De vajon ki az, akinek keze varázsol egyre több színt Budapest utcáira? Ki tervezi ezeket a reklámokat, feliratokat? A Fővárosi Neonberendezéseket Gyártó Vállalat műhelyeinek lefestéséhez egy festőpaletta egész színskálájára volna szükség. A teremben, ahol kipróbálják az elkészített feliratokat, szürkének érezné magát még a szivárvány is. Közvetlenül a próbaterem mellett kis iroda húzódik meg. Ez a tervező grafikusok birodalma. Az ő ötleteik nyomán, az ő ceruzájuk vonalát követve készülnek el a feliratok. Rósás Bálint fiatal grafikus nevét kevesen ismerik Budapesten. De ha úgy mutatjuk be őt, mint az Éjjel-nappal Közért-reklámnak, a Szivárvány Áruház emblémájának, a Tanács körúti reklámsor egyes darabjainak tervezőjét, rögtön ismerősnek tűnik a név. Ha őt nem is, munkáját ismeri egész Budapest. Fiatalkorában — bár ma is még csak 35 éves — soha nem gondolt arra, hogy grafikus lesz. Orvosnak készült és szorgalmasan hallgatta az Orvosi Egyetem professzorainak előadásait. De a rajz már iskolás korában is szenvedélye volt. Talán az édesapjától örökölte, aki építészmérnök volt, talán az édesanyja adta át neki a rajz, a művészet iránti szeretetet. — Autodidakta módon sajátítottam el a rajzolás művészetét. Ma már nem is gondolok arra, hogy valamikor orvosnak készültem. A ceruzába bele lehet szeretni! — így kezdi pályájának történetét. — 1949-ben jelentkeztem először a Gorkij Könyvtár grafikai részlegébe. Ott dolgoztam kiállítási grafikákon egészen 1954-ig. Ekkor kerültem a neonvállalathoz. Különös grafikai munka ez. Sajátos dolog. Az ember néhány hét múlva már az utcán találkozik terveivel. A neon-tervezés nemcsak grafikai mű, hiszen kivitelezéséhez magasfeszültség kell, a papirost felváltja a bádoglemez, a ceruzát az üvegcső. — Általában a grafikusok csak fekete és fehér színt használnak. Mi minden színnel dolgozhatunk, — kivéve a feketét! A grafikusok fehér rajzlapon dolgoznak. Mi fekete rajzlapra tervezünk. Az éjszakának dolgozunk, de a tervezés közben ügyelnünk kell arra is, hogy milyen lesz a neonreklám nappali hatása. — Néha óriási méretekkel dolgozunk. A Corvin Áruház C-betűje például egymaga hét négyzetmétert foglal el. Most készítünk egy hatalmas neonreklámot az Abbázia-ház tetejére. Mérete 160 négyzetméter lesz! Óriási, tízméteres átmérőjű tárcsán koncentrikusan gyulladnak majd ki a fehér neoncsövek, beugrik felül a piros MÁVAUT-reklám, alul pedig a zöld TEFU- embléma. Az egész alatt zöld nyárfasorban robog majd egy autóbusz és egy teherautó ... Kígyólnak este a fények a megfiatalodott Budapest utcáin, s a Hegedűs Gyula utcából hazafelé tart a grafikus. Mennek mellette az emberek, csodálják a színesen csillogó neonfeliratokat, s nem is tudják, hogy kinek a varázsló keze rajzol egyre több színt, szépséget városunk új ruhájára. Az oldalt összeállította: Kovács Margit, Somos Ágnes és Bányász Rezső Fotó: Majdár Pál, Dolezsál László és Szalai Zoltán