Magyar Ifjúság, 1961. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)

1961-07-01 / 26. szám

Felnőnek a gyerekek ? A bontóperes bíró véleménye Felkerestük dr. Szabó Gyöngyi bontóperes bírót, mondja el véleményét, tapasztalatát a szülök akaratára és ellenére kötött házasságokról. — Először talán a szülői kívánságra, rábeszélésre kötött házasságokról. Ez egyébként nem gyakori jelenség. A hosszú udvarlóidő, a félelem, hogy a fiú otthagyja a leányt, a szülők presztízs kérdésévé válik, s rábeszélik a leányt a házasságra. Noha esetleg a leány szakítana, mert olyannak ismerte meg a fiút, akihez nem kötné szívesen az életét. Az egyik ilyen esetben pél-dául a feleség indította meg a bontópert. Egy évi ismeret-ség után kötöttek házasságot. A feleség a házasságkötés előtt már gondolkodott, hozzámenjen-e vőlegényéhez? Szülei rábeszélésére mégis megkötötték a házasságot. A férj szüleihez költöztek, ahol szívesen látták. Háromheti házasság után egyszer a férj később tért haza. Az asszony nem is kért magyarázatot, összecsomagolt, és hazaköltözött. Tehát szinte várta az alkalmat, hogy otthagyja férjét. Váláskor természetesen kihallgattuk az asszony édesanyját is. Megkérdeztem: felelősnek érzi-e magát azért, hogy leányát egy rossz házasságra rábeszélte? Az anya sírva felelt. ..Nem gondoltam, hogy ennek ilyen következményei lesznek ...” Van sok eset, amikor a gyermekek a házasságot a szülők ellenére kötik meg. Sok bontóperes kérés így kezdődik: Szüleink ellenezték a házasságot, nem tudtunk egymás nélkül élni..." S hogy egy ilyen házasság is a bíróság elé kerül, s ott gyer befejezést, ehhez a szülőknek sok közük van. Lehet, hogy a házasság elején át lehet hidalni a szülők kedvezőtlen álláspontját. De a későbbiek folyamán a szülők befolyása rányomja bélyegét az iyen házasságokra is. Még ott, ahol a fiatalok külön laktak. Mert a házasság minden gondját, baját, a nézeteltéréseket otthon önti ki a gyermek. J ilyenkor a legtöbb szülő mit élel? — Ugye mondtam, hogy ne nenj hozzá! Ez olyan, mint a lassan ható néreg. Sajnos gyakori, hogy azülő ahelyett, hogy jó taná ■sokkal látná el a gyermekét, zidalmazza őt vagy élettársát, de egy eset. A házasságot a feleség szüei ellenezték, de a fiatalok a házasság után ott kaptak otthont. Amikor a gyermek megzületett, látszólag békés lett a hangulat. A férjet szolgálata okszor szólította vidékre. Aiatalasszony egyre gyakrabban vallotta: „Veled nem törődik férjed, a vidéki utak mögött bizonyára van egy másik nő...” A fiatalasszony előbb nem törődött ezzel. Később, anélkül, hogy meggyőződött volna,*gyanúsította férjét, majd munkahelyén egyik kollégájával te■emtett kapcsolatot. A bíróság a feleség hibájából mondta ki a válást... És a szülők csodálkoztak a legjobban. A példa nem azt jelenti, hogy olyan komoly kérdésben, mint a házasság, a döntés csak a fiatalok joga. Az idősebbek élettapasztalata igen fontos. A Hatosok beszéljék meg szüleikkel a házasságkötési tervet. Ha mégis úgy történik, hogy egyikmásik fiatal szülei ellenére lönt, akkor a későbbiekben se hagyja befolyásolni magát. Ragaszkodjék elhatározásához. De ilyen esetben is kötelessége a gyermeknek, hogy szüleivel a jó viszonyt fenntartsa. Nem kétséges, hogy a cél: a boldog családi élet kialakítása. Ehhez a szülőknek és a gyermekeknek is meg kell találni a megfelelő módot. Hetek óta figyelem vitájukat és készülök rá, hogy elmondjam, mi nyomja a lelkem. Háromhónapos koromban állami gondozásba kerültem. Vidéken öt helyen pásztorkodtam. Hatodikos voltam, mikor azt hittem, megvalósul régóta dédelgetett ábrándom: sok szenvedés után végre szerető édesanyámhoz mehetek. Fel is jöttem hozzá Pestre, ő azonban ridegen fogadott, új férjével együtt. Az én édesapám meghalt a háborúban és anyámnak második férjétől két lánya lett. Kellemetlen volt a számára, hogy megérkeztem, hiszen mostohaapám nem is tudott róla, hogy én a világon vagyok. Rettenetesen csalódtam akkor, azt tapasztaltam, hogy még titokban sem kaphatok egy cseppnyi anyai szeretetet az édesanyámtól. A nyári szünidőben elmentem dolgozni egy termelőszövetkezetbe. Ott egy nagyon kedves aszszony és a férje meghallgatták szomorú sorsomat, befogadtak szép és boldog otthonukba. Most éreztem meg először, mi a szülői szeretet. Nagyon boldog voltam náluk. A nyolcadik osztályt már itt a nevelőszüleimnél végeztem el. Jeles tanuló voltam, szerettem vol- „Egy szomorú fiatal párnák Hajdúböszörménybe" Kedves Fiatalok! Együttérzéssel olvastuk soraitokat. Fiatalok vagyunk mi is és megértjük problémátokat. Igaz, hogy nem ismerjük a szülőkhöz való eddigi közeledés formáit, de úgy érezzük, néhány bevált módszert tanácsolhatnánk. Mi is voltunk hasonló helyzetben és az alább itt dolgokkal kedvező hatást értünk el. Bizonyára vannak a családban hagyományos ünnepek, így: névnap, születésnap, különböző évfordulók stb. Helyesnek tartanánk, ha függetlenül attól, hogy a lányt milyenszemmel fogadják a fiú szülei, az ilyen ünnepi alkalmakra a fiú elvinné családjába a lányt és ő néhány szál virággal, csokoládéval, esetleg kisebb ajándéktárgyakkal kedveskedne a szülőknek. A szülők valószínűleg nem vennék tolakodásnak az ott töltött 10—15 percet. Esetleg a lány is meghívhatja a fiút, szüleivel együtt, a szokásos családi ünnepeikre, így a szülők közelebb kerülnének egymáshoz, és a lányt otthonában megismerve eloszlanának — az esetleg téves információkból adódó — ellenérzéseik. Tudjuk, hogy nehéz a dolog, de kívánjuk, hogy a mi tanácsaink is segítsenek. Szeretnénk tudni elmeteket, foglalkoztat bennünket sorsotok további alakulása. Felsőfokú Óvónőképző Int. II. évf. C—2 csop. Szarvas, Vajda P. u. 1. a része, amely szülő gyermeke Szerelem vagy érdek Nagyon érdekel a vitának az arról szól, hogy beleszólhat-e a házasságába? Véleményem szerint a szülőnek kötelessége gyermekének tanácsot adni, de semmi esetre sem kényszerítheti olyan házasságba, amely életét és boldogságát elrontja. Az ilyen házasságnak alapja nem a szerelem, hanem az érdek, lehet, hogy a szülők ezzel gyermeküknek anyagi gondoktól mentes életet akarnak biztosítani, de közben megfeledkeznek arról, hogy ezért a fiúk vagy lányuk boldogságát áldozzák fel. Nagy Zoltán Szászvár KÍSÉRLETI LÁZ BUDAPESTEN (19)) — MÁR CSAK EZ HIÁNYZIK? EGÉSZ NYÁRON GYÖNGY A DIVAT Vihar készül: borzongnak a múzeumkerti japánakácok, esőszagot terel a szél. — Nagy zuhi lesz — mondja Vera. Húsz métert se haladnak, megered. Andris álmélkodik: — Hű... mekkora csöppek, ... mint egy tyúk tollastól! — Siessünk! Futva elérik a Múzeum szárazbejárásos nagykapuját. Huzat van, Vera fázósan mosolyog, barna válláról lesöpri az esőcseppeket. Kinn zuhog egyre. Sűrűsödik a homály, recés villám fut a házak fölött. . — Ciróka ... vedd föl! — Andris a sportszatyrában motoz, piros melegítőfelsőt húz ki, odanyújtja. — És a könyvtárban leülhetünk. Gyere ... A katalógusfolyosón hamar végeznek. Aragon verseskötetet kér a lány, Andris különös műre bukkan. Címe: Tüzes értekezés a húsevés bűneiről. — Épp azt! — sajánl fel tréfásan Vera. — Olyan éhes vagyok. — Hadd el... én is. Uszodában voltak reggel óta. Csendes az olvasóterem, néhányan vannak, előttük fémernyős asztalilámpa ég. Odakünn csillapult a zápor. — Éhes vagyok. Andris egy üres kérőlapot kerít, elmosolyodik, ír, aztán odatolja a lány elé. „Te már nagy kislány vagy és itt nem szabad így viselkednimert...” — Egyetlen szó az egész levél. — Mi ez? — Vera silabizálja a mondatkígyót, fenyegetőzik: — Te! ... te! Meghozzák a könyvet. Andris belelapoz, kuncog. —Nézd csak! — mutatja. „A leölt állatok sejthalmazai a vénülést okozzák ...” Vera közelbújik. — A bécsi szelet is? — kérdi súgva. — Hát... az u. Létösszhang „Hogy mit együnk? Közlöm a menüt. Például: kedd. Reggel: semmi. Csak némi testmozgás reggel a hóban, mezítláb.” — Reggeli helyett?! — Bizony! — Kösz. „Délben. Fokhagyma, aludttej, aszalt gomba, sóskavagdalék aprózott Zöldhagymaszárral, szentjánoskenyér. Este: faolaj, puliszka. Kéthetenként egyszer tíz szem hámozott mogyoró. Fény szivárog a japánakácok ága közt, csillog, márgaszínű az esőmosdatta járda, amikor elindulnak. — Emlékszel micsoda fejezetek?: „Konyháinkban a tüzet kioltjuk...“ — Hát arra? — emeli apró tenyerét a lány... „A létösszhangod helyreáll!...” — Andriskám, a létösszhangunkhoz hiányzik már nagyon a vacsora. Gyere, siessünk ... k. J. Szerelik az öttonnás portáldarut, amelyet a Ganz Daru- és Kazángyár dolgozói a hónap végéig próbára előkészítenek Hálátlanságb aa tovább tanulni, érdekelt az irodalom és úgy terveztem, újságíró leszek. Nevelőszüleim erről hallani sem akartak, és akaratom ellenére vasesztergályos tanulónak adtak. Igaz, nem tartottak ügyetlennek, de szakmám gyakorlati része nehezen ment. Amikor elérkezett a szakmunkásvizsga ideje, akkor érte nevelő-szüleimét az első csalódás. A gyakorlati vizsga gyenge eredménye miatt éppen csak hogy megfeleltem. Nem szerettem a szakmámat, ezt már megmondtam nekik előbb is és akkor újra. Azt mondták, hogy az irodalom, a könyvek az oka mindennek, és tiltani kezdtek az olvasástól. Én tudtam, hogy nekik hálával tartozom, amiért magukhoz fogadtak, de erről az egyről, az irodalomról mégsem akartam lemondani. Hogy megháláljam jóságukat, még többet segítettem a ház körül, felmostam, mosogattam, az állatokat rendben tartottam. Az üzemben is végeztem a munkámat, de bevallom, egyre rosszabbul, selejtesen. A könyveken járt az eszem, és arról ábrándoztam, hogy újságíró leszek. Nevelőszüleim azt mondták, aki sokat olvas, az előbb-utóbb belebolondul, azt pedig, hogy újságíró akarok lenni, egyenesen rögeszmének tartották. Parancsolták, hogy szeressem meg a szakmámat, aztán majd szóba állnak velem. A keserűség pohara egyre telt. Nevelőmamám egy vita alkalmával kijelentette: csalódott bennem. Eszembe ütött az a sok minden, amit ők tettek értem, de ugyanakkor az is, hogy én is minden igyekezetemmel meg akartam ezt hálálni. A vita odáig fajult, hogy el kellett jönnöm hazulról. Rettenetesen fájt az elválás, hiszen életemben először náluk találtam otthonra. Azóta egyedül élek, nem lettem csibész, börtöntöltelék — mint jövendölték —, jól élek, de nem boldogan. Szívem gyakran visszahúz arra a tájra. És ahányszor csak arra járok, mindig nyugtalankodik a lelkiismeretem: vajon ki a hibás, ki tehet róla, hogy így alakult az életem? Nagy Lajos Bp. XX., Rákosi Ferenc u. 189. A TEMPLOM ÉS A SZOMSZÉDOK Kedves vitatkozók! Látom az újságból, hogy az én problémám sem egyedülálló. Olvastam arról a fiatalemberről, akit a négy szülő, de menyasszonya is arra akar kényszeríteni, hogy templomban esküdjön. Sajnos tanácsot nem tudok adni, mert én is hasonló cipőben járok. Tizenkilenc éves, önálló keresettel rendelkező lány vagyok. Szeretem szüleimet és ők is engem. Fizetésem havi ezer forint, amit fizetési napon mindig átadok édesanyámnak, és ha valamire szükségem van, ő ad nekem pénzt. Múlt év végén menyasszony lettem. Szeretem vőlegényemet, szüleim azonban sok esetben gúnyolódva beszélnek róla és ez nekem nagyon fáj. Előttem olyannak festik le a házaséletet, hogy az valami nagyon rossz. Anyám sokszor emlegeti. ..Ha mégegyszer lány lehetnék, soha nem gondolnék a férjhezmenésre.” Pedig az apám nem rossz ember, nincsenek káros szenvedélyei és szereti gyermekeit és a feleségét. Most különösen nagy problémám van. Hamarosan össze akarunk házasodni a vőlegényeimmel. Ő párttag, én a KISZ-nek vagyok tagja megalakulása óta. Szüleim azt akarják, hogy templomban esküdjünk és itt nem osztozik a véleményünk. Mi új korban nőttünk fel, hazugságnak, felesleges ceremóniának tartjuk az egészet. Szüleim sem vallásosaik, inkább azért követelik a templomi esküvőt, mert „mit szólnak majd a szomszédok?!” Én tudom, ha nem teljesítem szüleimnek ezt a kérését, abból talán évekig tartó harag lesz, vagy örökké emlegetnék azt a sok jót, amit tőlük valóban kaptam, s azt, hogy én ezt az egyetlen kívánságukat sem teljesítettem. Mit tegyünk? Nem akarjuk anyámékat sem megbántani, de szabad akaratunkból akarunk cselekedni. Egy szolnoki menyasszony. A szülő mindig segít 1960. novemberében mentem férjhez. Szüleim kértek, könyörögtek, hogy ne tegyem. Azt mondták, nem való hozzám, de én nem hallgattam rájuk. Szerettem a fiút és úgy éreztem, ő is szeret engem. Viharos jegyességünk volt, közben kétszer szakítottunk. Ennek ellenére bíztam benne, s a felesége lettem. Négy hónapos házasság után mondta ki először, hogy nem szeret. Azt hittem, belezavarodom. Nem aludtam, állandóan fogytam. Aztán megbékéltünk és látszólag boldogok voltunk. De csak hetek múltak így. Fél éves házassági évfordulónk következik, s most készül, hogy itthagyjon örökre. Elmegy még a városból is, ahol albérletben lakunk. Gyermeket várok, de képzeljék el lelkiállapotomat, milyen érzésekkel nézek a szülés elé?! Szüleimnek mindent elmondtam. Apámat még soha nem láttam sírni, de most igen. Nem törődnek vele, hogy fél évvel ezelőtt nem hallgattam a tanácsukra. Hazamehetek a gyermekemmel együtt. Haza is megyek és otthon megcsóválok mummumit keresni, hogy fel tudjam nevelni gyermekemet. Ezt okulásul írtam le. Igenis hallgasson a gyerek a szüleire, mert ha bináta van, ha mindenki kineveti, a szülők vigasztalják és segítenek rajta. A szülő soha nem akar rosszat gyermekének! „Egy boldogtalan sztálinvárosi asszony’’ A VITAVEZETŐ ÜZENETEI „Klári”: Megértjük elkeseredettségedet, de élni így is lehet és kell, hiszen nemcsak magadról van szó, írd meg a címedet, mert érdemleges választ így, újságon keresztül, nem tudunk küldeni. Opanszki János őrmester, Lakatos Sándor Ózd és még többeknek: M-né, soproni levélírónk címét nem tudjuk. Ha közli szerkesztőségünkkel, úgy leveleiket továbbítjuk részére. Matastik János (Bp. Baross u. 5.): Érdeklődéssel várjuk az ígért írásokat. Móricz Zsigmond KISZ-szervezet (II. Lórántffy Zs. u. 3.): Sajnáljuk, hogy a „társadalmi törvényszék’ tárgyalása ez alkalommal elmaradt. Várjuk az értesítést a következő időpontról. „Szeretetre vágyom”: Nagyon szépen írsz édesanyádról. Szomorú, hogy édesapa nélkül nőttél fel, de hidd el, így kétszeres szeretetet kell adnod édesanyádnak. Legelőször is nagyon köszönöm kedves, meleghangú leveleiteket, amelyeket a tizenötéves évforduló alkalmából nekünk címeztetek, a Magyar Úttörők Szövetsége Országos Tanácsának. Nem ért váratlanul minket ez a levéláradat, hiszen megszoktuk már, hogy bármiféle nagyobb esemény zajlik le nálunk, vagy szerte a nagyvilágban, ti azonnal tollat fogtok. Most — bár nem mindenkinek, hiszen az lehetetlen lenne — válaszolni szeretnék. Köszöntöm itt a kés Borsod megyei falucska, Büttös úttörőit. Azt hallották rólatok pajtások, hogy komoly és nehéz munkát végeztetek, segítettétek felépíteni a termelőszövetkezet istállóját, sertésfiaztatóját, s ezért hálából a tsz vezetősége úttörő otthont épít nektek! Kívánjuk, hogy új otthonotokban jól érezzétek magatokat, s külön köszöntünk azért, mert nem felejtkeztetek meg a falu egyetlen szovjet síremlékéről sem.. Gondozzátok tovább kegyelettel! Köszöntünk titeket is,Makoshotonya úttörői, akik 2200 órát dolgoztatok, hogy iskolátok két szép új tanteremmel bővülhessen! Úttörő táncosok rábamenti népviseletben Örömhírt kapni arról, mennyire szeretitek iskolátokat. Nektek nagyon sok tudásra van szükségetek. Ez a tizenöt év a történelemben nem nagy idő, mégis elég volt arra, hogy felnőjön egy új generáció: ti, pajtások! Az első úttörők azóta már esztergályosok, csillagászok, családanyák lettek, de soha nem felejtik el azt a néhány évet, amíg vörös nyakkendőt viseltek. Az elsők csak sejtették, hogy itt valami más lesz, mint eddig volt. Ti már messzebb láthattok! A jövő a ti kezetekben van! Ezért kell tanulnotok... Ti becsületes, nyílt, életet éltek, egyenes a derekatok! Büszkék vagytok rá, hogy hasznos tagjai lettetek a felnőttek társadalmának. Hírt kaptunk arról például, hogy Somogy megyében huszonöt sportpályát építettek fel az úttörők és kiszesek közösen. Vagy Gelsében, a Zala megyei kis faluban is az történt, hogy összefogott a KISZ és az úttörőcsapat, s együtt kicsinosították, parkosították az egész falut! Segítsetek továbbra is, legyetek ott az ifjú építők mellett mindig! Szeptembertől nagy feladat vár rátok. A Barátság olajvezeték magyarországi szakaszához szükséges 12 ezer tonna vasat nektek kell össze- gyűjtenetek. Számítunk rátok, bízunk benneteket, mint ahogy az Erzsébet-híd felépítésében oroszlánrész jutott nektek, a kilónként össszegyűjtött vas dicsősége. Szeressétek nagyon az iskolát, a csapatzászlót, az örsi indulót, a kirándulások izgalmát, és soha ne feledjétek, hogy úttörők vagytok! Most ünnepelünk, aztán kild indul a vidám táborba, Balaton mellé, Mátrába, Bükkbe ... Pihenjetek jól, hogy ősszel újult erővel láthassatok a tanuláshoz, a munkához. Jó szórakozást, pihenést! Az évfordulón szívből köszöntünk mindnyájatokat! Kovács Ottó, az Országos Tanács titkára Lénával Jenő, a 4025-ös Bartók Béla úttörőcsapat rajvezetője, a „15 éves az úttörőszervezet” kiállításon nagy szakértelemmel vizsgálgatja az emelődaru kicsinyített mását. BÚCSÚZÁSKOR Utolsó percek. Még néhány gratuláció, egy-két köszöntő szó, baráti kézfogások, aztán bezárul mögöttük az egyetem kapuja. Hallgatják a rektor búcsúztató szavait és az eltelt öt évre gondolnak, melyek során annyit „birkóztak” könyvekkel, képletekkel, rajzokkal. A diplomákon még nem száradt meg a tinta, de ott van már a kezükben az ötévi tanulás dokumentuma. Kilencvenkét mezőgazdasági gépészmérnök búcsúzik a Villányi úti „fellegvártól”. Meghatottak, ünnepélyesek, élvezik a búcsúzás perceinek varázsát. Hová mennek, mire készülnek? Fekete hajú, nyurga legény ül az egyik széksor szélén. Többször említik a nevét: példás tanuló volt, KISZ- titkár, kitűnőre sikerült diplomamunkája is. Restelli, hogy ennyit emlegetik és bocsánatkérőn néz menyasszonyára, Gizellára, aki feljött Gyuláról, közösen búcsúztatni a diákéveket. Monori Karcsi most még a jól ismert falak között mozog, de megváltozott benne valami. Csak egy pillanat és érzi az ember, hogy nem diák többé. A terveiről beszél: — Azt mondták, maradjak az egyetemen, legyek tanársegéd. Ez kitüntetés, de nem fogadtam el. Én inkább gyakorlati ember vagyok és ezért megyek a békési gépállomásra. Azt szeretném, ha gyakorló időm alatt és utána is elégedettek lennének velem. Nincsenek nagy terveim. Az ősszel megnősülök, s később szülővárosomban, az Alföld gyöngyén, Gyulán szándékozunk letelepedni. És ott tisztességesen ledolgozni egy életet. Szabó György nagyon figyelmesen hallgatja Karcsi szavait. Jól ismerik egymást, sokat dolgoztak együtt az ifjúsági szervezetben, tanulásban meg riválisok voltak. Útjaik elválnak, Gyurka itt marad az egyetemen. — Egy kicsit irigylem Karcsit. Ő mindig életrevaló, gyors, gyakorlati ember volt, emberek közé való, mert türelmes hozzájuk, s tud velük bánni. Azt hiszem, halálra unná magát a katedrán. Én viszont szeretek egyedül spekulálgatni, újfajta gépkonstrukciókon törni a fejem. Hívtak, hogy maradjak az egyetemen. Igent mondtam. De az én célom is az, hogy jó gyakorlati szakember legyek. A Pápai-házaspár is utoljára sétál a hosszú, hűvös folyosókon. Még egyszer ebédelnek a menzán és aztán fel a vonatra, irány Kúnmadaras. Egyikük a faluban, másikuk Kúnhegyesen dolgozik majd. Az ifjú férj nagyon büszke feleségére, mert jó eredménnyel végzett és rajta kívül még csak egy lány volt az évfolyamon. A mezőgazdasági gépészmérnöknő így beszélt: — Már bemutatkoztam munkahelyemen. Nem a legszívesebben fogadtak, de nem baj. Azt mondták, nagy a körzet és sokat kellene motorozni. ..De az elvtársnő aligha tud.” Nem árultam el nekik, hogy már hat éve van jogosítványom. Tudom, ebben a szakmában nehéz a nőknek, de én bízom benne, hogy megszeretnek. A férj tréfásan közbeszól. Az én esetemből ne ár’nősíts. Ennyit mondtak el búcsúzáskor. Még néhány nap és megkezdik fontos munkájukat bizonyítva, hogy hasznosan töltötték el az egyetemi éveket. Hankóczi Sándor Maróti Károly Szabó György (Takics Zoltán rajzai)