Magyar Ifjúság, 1970. május-augusztus (14. évfolyam, 17-34. szám)

1970-08-14 / 32. szám

SUPER SHOW BUKAREST Nagy sikerrel mutatta be a bukaresti „Constantin Tanase” revűszínház Super Show Bukarest 1970 című műsorát a Budai Parkszínpadon. A kitűnő — és na­gyon fiatal — együttes nemcsak remek táncosaival és kellemes hangú énekeseivel lepte meg a nézőket, ha­nem azzal is, hogy számaikat végig magyarul konfe­rálták, s még a daiok szövegeit — és a prózai jelene­teket is — magyarul adták elő. Képünkön: jelenet az Éj a Montmartrc-on című rcvűképből. CHARLEY ÉS AZ 6 Charley nénje (Bodrogi Gyula) bevetésre készen (Foto: Iklády) Először „futott a pénze után”, mint színművészetis, a tava­lyi táncdalfesztiválon. Aztán beugrott a Harmóniába, Mol­nár Ferenc darabjába a Jó­zsef Attila Színházban. Tizen­öt előadást értek meg együtt, a darab meg ő. S most elér­kezett hozzá Charley nénje. Mint Charley fogadta őt a Városmajori Parkszínpadon, a Kerényi Imre rendezte elő­adásban. Különben most vé­gezte a harmadik évet a Szín­­művészeti Főiskolán, Ádám Ottó osztályában, Paudits Bé­lának hívják. Faipari szakközépiskolából vették fel a főiskolára, rögtön az első próbálkozásra. Az in­tarzia ma is megmaradt szá­mára — hobbynak. Az igazi hivatás azonban a színészet, a játék lett, meg az éneklés. Ne­vét is egy dallal ismerte meg az ország, s az első (állandó görcsöket feloldó) siker is énekléssel született: a felső­sök vizsgaelőadásán Petőfi- és Ady-dalokat énekelt, úgy, hogy inkább elszavalta a ver­seket, a vers jobban érvénye­sült a zene mellett. És ha majd végez, nagyon szeretne zenés színházhoz kerülni, ahol mindkét szerelmének hódol­hat. Most, egy nyári évadra, tel­jesült ez a vágya. Kerényi Imre, aki a főiskolán tanárse­géd is, látta egy vizsgaelő­adáson, és meghívta az új da­rabhoz fél-címszereplőnek. Merthogy ő a Charley nénié­ből a Charley. Jó lenne a színésznőt és szerepkörét jelölő naiva kife­jezést hímnemben is használ­ni. Ez illene Paudits Bélára leginkább. Félszegen bájos, vékony, nyúlánk, könnyű moz­gású ; mintha mindig csodál­kozna valamin. Amikor az előadás szünetében megkeres­tem az öltözőben, akkor is tágra nyílt szemekkel kérdez­te: „Interjút, velem?” Ugyan­olyan hangsúllyal és intoná­cióval, mint ahogyan a szín­padon mondja, kicsit félre­hajtott fejjel: „De Jack!” Az szinte természetes, hogy jól énekel és táncol. De sajá­tos, „naivásan” félszeg,, tiszta humorával remekül illeszke­dik az előadás egészébe, olya­nok közé, mint Páger, Bodro­gi, Tolnay, Kállai. „Hip-hip, hurrá!” — ez a visszatérő refrénje Charley­­nak, miközben hosszú lábai­val magasra ugrik a színpa­don. Vele nemcsak az oxfordi diák, Charley örül az életnek, Tágra nyílt szemekkel, kicsit félrehajtott fejjel koccint Charley. (Ernyei Béla. Bodrogi Gyula. Paudits Béla) szerelemnek, hanem Paudits Béla, a harmad-, illetve most már negyedéves színészjelölt is. örül saját erejének, hogy ami az első években lehetet­lennek tűnt, végigjátszani egy egész előadást, bírni energiá­val, irammal, most már sike­rül. Mert hiába panaszkodik a szünetben, hogy rekedt, fá­tyolos a hangja, a néző ebből semmit sem vesz észre, örül annak, hogy így befogadták a többiek, a „nagyok", és segí­tik, vezetik, örül annak, hogy énekelhet, táncolhat, játszhat, szóval mindazt csinálhatja, amit szeret. A legtöbbet segíti, gondos­kodik róla saját nagynénje. No nem apai vagy anyai ágról, hanem Thomas Bran­don révén. Tudniillik ő írta meg. Mármint Bodrogi Gyula szerepét, ö Paudits nagynénje. „Nem kellett be­illeszkednie sehova, mert már benne van. A tehetsége miatt.” Mindenkiről (de legfőképpen Tolnairól) így lelkesedik: „MindLen képzeletet felülmú­lóan tudja partnereit kiszol­gálni, annyi odaadással, a pá­lya iránti alázattal játszik.” Mondja ezt Bodrogi, aki köztudottan az egyik legreme­­kebb partner a színpadon. Annyi ötlettel, poénnal talán senki sem frissíti az előadá­sokat, önmagát és a többieket, mint ő. A legutóbbi sztorit meséli, bár ez Piros Ildikó öt­lete volt, ő „csak” megvaló­sította. Az egyik jelenetben egy teáskannából teát önt vendégének csészéjébe, a brüsszeli Manneken Pis jól ismert pózában. Piros Ildikó rábeszélte, kicsit jobban hang­súlyozza ki ezt a pózt. Bod­rogi megfogadta a tanácsot. Ha a színész belülről nem jókedvű, a közönség sem szó­rakozik jól. Bodrogi már a társalgóban meg tudja állapí­tani, milyen lesz az előadás. Abból, hogy ők maguk milyen hangulatban vannak. Ha nem a megfelelő készültségben, ak­kor érdektelen, közömbös em­berek mászkálnak a színpa ­­dón. Szabadtéri előadásoknál ilyenkor tízszer annyian gyúj­tanak rá... Ezt a szerepet nem úgy te­kinti, mint egyet a sok vé­gigjátszott vígjátéki szerep közül. „Legalább akkora kü­lönbség van két vígjátéki, mint egy drámai és egy víg­játéki szerep között. Hogy az alakítás mivé válik, azt a kö­zönség dönti el. A színészt — legalábbis engem — meghatá­rozzák a benne megszületett, leélt és eltemetett szerepek. Alakítják — nagyrészt ezek terméke. De ha egy új figu­rát kell megalkotnia, nem ar­ra gondol, hogy ezt milyen, az előbbiektől eltérő eszkö­zökkel kell megcsinálnia,” — mondja, amikor színészi ma­túrákról, ismételt mozdulatok­ról kérdezem. Bodrogi még az első fel­vonás vége felé nővé válik, illetve öltözik, mert (és ez az előadás nagy ötléte) végig női ruhába öltözött férfi ma­rad. Semmi affektált pipiske ­­dés, rosszízű vonaglás. Azt játssza, hogy nőt játszik. Fél­recsúszott, időnként legyező­nek használt keblek, homlok­ba húzott paróka, magas ci­pősarkokon botladozó szőrös férfilábak. Saját hangján be­szél, nem sipító szopránon. Ebben a női maskarában is Ellába és a pezsgősüvegbe szerelmes. Miközben ketten is szerelmükkel ostromolják. Sem az ezredesnek, sem a zord mostohaapának nem nyújtja kezét. Inkább Ellát veszi feleségül... Székely Gabriella Egyik kritikuskollégám irta a minap: „Sok min­denben szertelenek va­gyunk. Tv-műsor-csiná­­lásban is.” És mintha te­levíziónk műsorszerkesztői célul tűzték volna, hogy bizonyítsák eme állítás iga­zát: megindult a zenés já­tékok áradása. Az egyik szombaton bemutatkozott Lehár operettjével a Tele­vízió Zenés Színháza, a következőn Lajtai meló­diáin andaloghattunk; ezt pedig legutóbb a Zenés Színház második bemutató­ja, a Házasodj, Ausztria követte. Szerencsénkre ez utóbbi megóvott minket a csömörtől. Megértem Ruitner Sán­dort, a Televízió Zenés Színházának szerkesztő­dramaturgját, hogy mint­egy mottóul a Lehár-müvet mutatta be elsőként, hi­szen ezt joggal tekinthetjük a mai musical-ek ősének. Mégis szerencsésebb bekö­szöntő lett volna mindjárt a másodikkal - kezdeni. Avatott szemmel vette ész­re, hogy Hubay Miklós és Vargha Balázs a rádió­ból már ismert szöveg­könyve. amely szinte csak ötletében követi Mikszáth Akii Miklós cimü regé­nyét, kínálja magát a meg­filmesítésre. így Kerekes János sziporkázó zenéjével és Horváth Adám szelle­mes rendezésével megszü­lethetett végre az a zenés magyar film, amelyet ed­dig annyira hiányoltunk és most örömmel üdvözölhe­tünk. Önmagában hordja ez a film a jó zenés játék köz­ismert, de mégis oly nehe­zen elkészíthető receptjét: végy egy fordulatos cse­lekményt, keverd hozzá az általa inspirált jó zenét, tégy hozzá némi szellemes iróniát, hígítsd fel csipet­nyi érzelmességgei, és lát­ványossággal körítve, ki­váló énekesek és szinészek előadásában tálald fel. Nehéz jó zenés játékot írni, különösen nehéz a te­levíziónak. Hiszen minden színháznak kialakul a ma­ga sajátos közönsége és az oda író szerzők ennek Ízlé­sét igyekeznek kielégíteni. A televíziónak azonban nincs és nem is lehet ilyen törzsközönsége. A televí­zióban egyidejűleg igen el­térő ízlésű közönségrétegek számára kell szórakozást nyújtani. Nos, a Házasodj, Ausztria remekül egyensú­lyozott ezen a borotvaélen is. Ügyes elegyítésben az operettrajongók is meg­kapták a maguk muzsiká­ját, de adott élményt az ér­tőbbek számára is: egyál­talán nem fukarkodott a szellemes paródiákkal. így Horváth Ádám egyik legfőbb rendezői érdemé­nek tekinthetjük, hogy nem törekedett hivalkodó önállóságra, hanem harmó­­nikusan simult a zenei anyaghoz, átvette annak stílusát. Ha kellett, édes­bús, ha kellett, ironikus-pa­rodizáló volt. (Talán néha túlságosan is alkalmazko­dott és ezért érezhettünk időnként némi vontatottsá­­got, elnyújtottságot.) Másik érdemének pedig azt tud­hatjuk be, hogy engedte a színészeket játszani. Reme­kül válogatta össze őket, így, bár mindannyian meg­őrizték egyéniségük sajá­tos ízeit, mégis egységes, élvezetes előadás jött létre. A siker egyik forrása volt még az is, hogy most végre bátran éltek a televízió ad­ta technikai lehetőséggel: ahol ezt a zene megkíván­ta. a színészi játékot meg­felelő énekhanggal egészí­tették ki. BERSÉNYI IVAN FILM ■■■■■■■■ Mérsékelt égöv Szakmai felkészültség, mester­ségbeli tudás dolgában ma ott tart egy debütáns filmrendező, ahová nem is olyan régen leg­feljebb a negyedik-ötödik filmje után (a legnagylelkűbb számítás szerint is a bemutatkozását kö­vető nyolcadik-tizedik évben) jut­hatott el. Mindez elmondható Kéz­­di Kovács Zsoltról, a Mérsékelt égöv alkotójáról is. Igaz, olyan rutinos munkatársakkal dolgozik, mint Kende János operatőr, Gon­­da János zeneszerző, Törőcsik Mari, Somogyvári Rudolf és Ko­zák András. Am szó sincs arról, hogy pusz­tán tapasztalt kollégáiból kívánna megélni. Tud szerkeszteni, tud at­moszférát teremteni (két ember között is, egy vadásztársaság ita­lozó estjén is), van érzéke a foko­záshoz, a feszültségnövekedés ér­dekében vállalt késleltetéshez. És van egy elsőfilmeseknél elég rit­ka, rendkívül szimpatikus voná­sa: nem akar sem bőbeszédűsköd­­ni, sem nagyképűsködni, sem „vi­lágmegváltani”. A pszichológiai realizmust érzi magáénak, mintái alighanem vannak (talán korai Fábri-filmek, talán Gaál István), de nem hajlamos az epigonságra. A Mérsékelt égöv tehát szim­patikus bemutatkozás — de nem jó film. Kézdi nem kerülte el az elsőfilmesek — és nemcsak az el­sőfilmesek — egyik nagy tévedé­sét : ő maga írta a forgatóköny­vet, azaz szerzői filmet készített. És sajnos: írónak ő sem vált be. Maga a történet elég banális, minduntalan az az érzésünk tá­mad, hogy már láttuk vagy hal­lottuk valahol: az ötvenes évek­ben hithű — de túlkapásokban vétkes — kommunista, akit az idők változása félreállított, vagy talán sértődöttségében maga állt félre; most orvos vidéken, fia­tal felesége az orvosegyetemet hagyta ott miatta. A nő a szere­lem helyett választotta a há­zasságot, és egykori szerelme — ma fiatal orvos — a történet kez-Somogyvári Rudolf és Benkő Péter a film egyik jeleneté­ben detén újra felbukkan az életében. Háromszögdráma, politikával bo­nyolítva — ismert konflikus, is­mert a megoldása is. És mivel a férj üres óráiban lelkes vadász, a film tizedik percében sejtjük, hogy ezt a megoldást egy puska­lövés fogja biztosítani. Az ismert dramaturgiai szabályt némileg át­alakítva : abban a filmben, amely­ben sokat lőnek, a végén egy em­bert fognak eltalálni. És ebben a filmben sokat lőnek . .. A baj az, hogy a történetnek és a szereplőknek nincs elég hitele. Nem hisszük el, hogy az esemé­nyeknek így kellett lezajlaniuk. Nincs mélysége a férfi múltjának, nincs motívuma a feleség ak­kori választásának, nincs ize a fiúval való szerelmének (egykori egymásratalálásuk hangulatát a fiú indokolatlan, suta monológja hivatott felkelteni). Ha az opera­tőri technika korszerűsége és a filmnyelv formai szinten elsajá­títható maisága nem fedné el a kevésbé gyanakvó néző elől a valódi tartalmat, rögtön kiderülne, hogy mindez alapjában véve na­gyon sematikus. A figurák testetlensége nagy gondot okozott a színészeknek is. Somogyvári Rudolfnak állandóan összeszűkült szemmel, összehara­pott fogakkal kell távcsöves va­dászpuskájába kémlelnie, és időn­ként meghúzni a ravaszt. A szik­laszilárd, makacs ember, a magá­nyos farkas sémáját osztották rá. Törőcsik Mari arra kényszerűi, hogy a szótlanul tűrő feleség­mintát alakítsa: jobbára közö­nyössé fásult arccal járitál. Kozák András ugyanolyan kifejezéstelen tekintettel játszik, akár egy Jan­­csó-filmben, de itt még attól is meg vagyunk fosztva, hogy vala­milyen jellemlehetőséget képzel­jünk alakja köré. A történethez nem kapcsolódó szereplők — Va­dász Zoltán, Benkő Péter, Szirtes Adám — láthatóan jobban érzik magukat a főszereplőknél: nekik nincs felelősségük a történet hi­telét tekintve. A tanulság pedig (sokadszorra is): a filmek megírásához íróra van szükség. KOLTAI TAMÁS ILDIKÓ á Üjsághír: Pongor Il­dikó, az Állami Ba­lett Intézet nyolcadik évfolyamos növendé­ke a várnai nem­zetközi táncfesztivá­lon, az ifjúsági ka­tegóriában, harma­dik díjat nyert. Kimentem elé a Ferihegyi repülő­térre, hogy élményeiről, a verseny­ről kikérdezzem. Nagy, fehér kalap, kerek szemüveg, kezében a budapesti balettbarátok rózsacsokra. Fáradt. — Mikor lehetne egy interjút? — Nem tudom... További érdeklődésre megtudom: utazik Zamárdiba. Rendhagyó interjú a balatoni gyor­son. Végre lekerül az órási szem­üveg. Barna szem, átható tekintet... <— Számított a sikere? — Ilyen nagyra nem. Nagyon bol­dog vagyok. — Hogyan kerül egy nyolcadik év­folyamos növendék Várnába? — A történet tulajdonképpen egy csepeli pingpongasztalon kezdődött ahol 7—8 éves koromban színházat játszottunk. Ott először valami nép­tánc-balett keveréket adtam elő a család és a szomszédok szórakoztatá­sára. 1966-ban már az Operaház szín­padán táncoltam a Diótörő Masájál. A Diótörő Keveházi Gábor, jelenlegi partnerem volt. Majd a Diótörő ba­bája következett... Az idei vizsgára való felkészülés lázában ért Hidas Hedvig igazgató értesítése: a Műve­lődési Minisztérium jóvoltából részt vehetünk a Várnai Nemzetközi Tánc­fesztiválon. Ettől kezdve párhuzamo­san készültünk a vizsgára és a fesz­tiválra Merényi Zsuzsa mesternő irá­nyítása mellett. — Zsúfolt napok lehettek! — Reggel 8—10-ig gyakorlat, 10- től emelésóra, 2—4-ig Várna-pró­bák, fél 6-tól 8-ig a vizsgára kon­certpróba. Utána Csepel. — Magánélet? — Éppen most beszéltem róla... — Látta már a tengert? — Most először, de a verseny be­­fejeztéig most is csak távolról. Nap­közben készültünk az éjszakai fellé­pésekre. — Mit táncoltak? — Az első fordulóban a Hattyúk tava pás de deux-jét, mondhatom, nagy sikerrel. A másodikban a Gaya­­nát és Seregi László Largóját. Ezzel kerültünk a döntőbe, ahol is a Csip­kerózsika Kékmadár betétje hozta meg Gábor számára a diplomát, szá­momra a bronzérmet, a 25 tagú me­zőnyben. Életem eddigi legboldogabb pillanata volt, amikor Ulanovától átvettem a díjat. — Milyen boldog pillanatokat vár még az élettől? —4 Jaj, ne szaladjunk annyira elő­re! Először egy jó érettségi, aztán persze egy sikeres vizsgakoncert... — és egy operaházi tagság. — És ott jó szerepek. — Gondolom, ezt mondani sem kell. — Művészi példaképei? — Pliszeckája és Kun Zsuzsa. — Pongor Ildikó vajon mikor ér a választott példaképek nyomába? — Lehet ilyen kérdésre vála­szolni?! Ildikó 17 éves ... Szöveg és kép: Mezey Béla SLÁGER-30 Mostani (Legutóbbi) helyezés Hetek száma 1 a) Menekülés — ILLÉS 18 2(2) Hej, rolli, roili — HUNGÁRIA 9 3(3) A régi ház körül — KOVÁCS KATI 15 4(8) André (Je t’aime) — KONCZ ZSUZSA5 5 (8) Gyöngyhajú lány — OMEGA 30 6 O) Tízezer lépés — OMEGA 30 7 (9) Mária volt — METRÓ 30 8 (4) Én nem tudtam azt, kérem-KONCZ ZSUZSA 12 9(5) Valaki hiányzik a táncból — ARADSZKY LÁSZLÓ 25 10 (11) Nem vagyok én apáca — ZALATNAY SAROLTA 27 11(13) Ne légy szomorú — NEMÉNYI BÉLA 5 12(10) Valaki kell, hogy szeressen -­KONCZ ZSUZSA 12 13(14) Sárika — ILLÉS 28 14 (12) Koncert a Marson — HUNGÁRIA 30 15 (-) Történet M-rőil — ILLÉS 29 Várjukszavazatodat kedd (augusztus lg.) délig, címünkre: Magyar Ifjúság szerkesztősége, Slágerlista. Bp., VIII., Somogyi Béla u. 6. Amihez,kérjük, mellékeld heti „31”-es jelzésű slágerlista­szelvényünket is. SLAG ÉRSZE LVENY ~ 3 MAGYAR IFJÚSÁG LEJ70/32

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék