Magyar Ifjúság, 1971. szeptember-december (15. évfolyam, 36-53. szám)

1971-12-17 / 51. szám

G. SZABÓ JUDIT A­znap este bitang csend­ben maradtunk, hogy ki­­­ hallgathassuk, amiket beszéltek. Te azt mond­tad : — A Brigi megszökött otthon­ról. Nem bírtam szólni a meglepe­tésről! A hülye Ági ugrált izga­tottan : — Most keresik a rendőrök? Keresik a Brigit a rendőrök? Utána átmentünk Budára a Ró­zsi nénihez, aki teljesen ki volt sírva. És ott volt a nyakán az egész hülye rokonság. Sopánkod­­ták a fülébe: — Milyen hálátlanság, az anyja vére, szegény Rózsikám, szedd össze magad, öt perc múlva kívülről tudtam a haláli szövegüket! Mivelünk nem törődött senki, úgyhogy beültünk az Ágival a nagyfotelba, és azt játszottuk, hogy behajlítjuk egy ujjúnkat, ha ugyanazt a mondatot még egyszer halljuk. Bitang hamar be lehetett hajlítani minden ujjúnkat! Akkor ökölbe szorítva ugráltunk, és vi­gyorogtunk mindenkin. Csak nem soká, mert odajött a Rózsi néni, és kérte: — Hagyjátok abba. Egészen halkan szólt, pedig ő inkább ordibálni szokott, meg na­gyokat nevetni. De nem nevetett a Brigi elmenése óta, hanem töröl­­gette a szemüvegét. Úgyhogy egyből abbahagytuk, és mászkáltunk a lakásban össze­vissza, de mindenhol volt valami rokon, még az előszobában is. Az előszobában apuka volt a Lajos bácsival, aki a Rózsi néni­nek a bátyja, apuka meg az öccse neki. Beszélgették a Brigit, így beszélgették: — Nálunk a gyárban csupa hü­lye van, ha én nem lennék, akkor nem tudom, mi lenne. Ezt a Lajos bácsi magyarázta apukának. — Ha nincsen Lajos bácsi, ösz­­szerogyik a gyár. Ezt én mondtam az Áginak, és röhögtünk. De azért nagyon rossz volt minden. Másnap reggel apukáék elmen­tek dolgozni a fenébe, mi meg délutánosok voltunk. És felhívott minket telefonon a Brigi, és me­sélte : — Megszöktem, mert a mamám nem az anyám, úgyhogy elmegyek megkeresni az igazit. Csupa bőgés volt a Brigi hang­ja! — Az én mamám grófnő, és mindig éreztem, hogy nem illek a mostani kövér mamámhoz, mert sokkal szebb vagyok nála. Frankó, a Brigi sokkal csino­sabb a Rózsi néninél, aki néha hagymaszagú. — Az én mamám már keresett engem az intézetben, csak mire visszarohangált, addigra magával vitt a mostani mamám, pedig sen­ki se kérte rá. Nem lehetett mindent tisztán érteni, mert bőgött nagyon, és a hülye Ági folyton el akarta bir­kózni a hallgatót. —■ Sírt énutánam az igazi ma­mám! Tördelte a kezeit, amiken olyan hosszúkás körmök vannak, mint a tiedének, amikor nem ko­pik le a gépeléstől. Aztán letette a kagylót a Brigi, és feljött hozzánk, mert éhes volt, meg koszos, és nem volt neki hol lenni. Megfürdött a mi kádunk­ban, és főztem neki tojásrántottát, mert más kaja nem volt itthon, rendes szokás szerint. Mikor tisz­ta lett a Brigi, és nem volt már éhes, megmondtuk neki: — A Rózsi néni tudja az igazi mamád címét. Gondolta előre, hogy minket majd felhívsz, és meg kell neked mondanunk, hogy ő tudja az igazi mamád címét. Brigi gyanakodva szipogott: — Linkeltek. Ami annyi, mint át akarjuk verni. De aztán elhitte, és men­tünk busszal Budára a Rózsi néni­hez. Mesélte közben: — Úgyis egyből megismerem majd az igazi anyukámat! Csak a nyakába ugrálok, és nagyon bol­dogok leszünk! A hülye Áginak ez nem tetszett. — A Jutka is eljöhet? Csak mi voltunk a barátnők! Úgyhogy belerúgtam a hülye Ágiba, és kérdeztem a Brigit: — Nem nézel le minket most, hogy grófnő lett a mamád? Mondta kenetesen, hogy nem, ami bitang rendes tőle! És bementünk mind a hárman a Rózsi nénihez, aki kerekre nyitot­ta a megijedt szemeit, és teljesen körbeugrálta a Brigit, mint min­dig. Amikor eljöttünk, megálltam a köpésnyi előszobájukban, és mondtam a Rózsi néninek: — Ha megint elmenne a Brigi. .. tessék szólni a rendőröknek, hogy nem kell megbilincselni, mert úgy­se lát jól szaladni a bőgéstől. Rózsi néni csak dörzsölte a kö­ver­kezeit megállás nélkül! És Brigi csak sokkal később mondta el nekünk a további dol­gokat. Ezek voltak a további dol­gok: * * Részlet a szerző „A macskát visszafelé simogatják” című, a Móra Kiadó Koz­mosz sorozatában most megjelent vi­dám regényéből HA RÁÉRSZ, CSUKD BE A SZÁD... M­ásnap elutaztak Rózsi né­nivel vidékre, mert a Brigi mamája nem gróf­nő, hanem valami daru­kezelő, és van igazi gyereke is. És tényleg egyből megismerték egy­mást, az anyja csókolta a Brigit, és bőgött hozzá, és kérlelte: — Kislányom, ne tegyél engem tönkre, mert a férjem nem tud rólad, és már így is marhára fél­tékeny. Brigi nem nézett sehova, hanem vonogatta a szép vállait: — Én nem teszek tönkre senkit, én nem is akartam megszületni, és én élni sem akarok. Így búcsúzkodott a Brigi az iga­zi mamájától, aztán visszamentek a Rózsi nénihez, leült náluk a re­­kaméra, és babrálta a mackóját, amivel kiskorában el bírt aludni. A suliban meg csak ült a régi pad­jában, firkált, bőgött, és nem fi­gyelt arra, amit a hülye tanárok magyaráztak. És egyik nap ment haza az is­kolából, vitte a hasán a táskáját, és akkor mellé ment egy téli fiú. — Hercegnő, nem akarasz egy jó kis buliban részt venni? Úgy látom, nem a legjobb a kedved, ott megvidámodnál! Brigi addig nem állt szóba a téri fiúval, de akkor megállt a járásá­ban, és mondta a fiúnak: — Dehogynem, gyerünk. És ment vele, iskolaköpenyben, meg iskolatáskával. Valami klassz lakásba mentek, és hamar össze­gyűltek a többi téri fiúk, meg egy öreg pacák is, akié a lakás. Adtak a Briginek­­.bitang erőseket inni. Brigi mindig megitta, és tényleg jó kedve lett, mindig csak nevetett! És amikor akartak tőle valamit, akkor bezárkózott a fürdőszobába. De a fürdőszobára csak nagyon kicsit emlékezett. Legjobban a fehér orvosságos szekrényre, meg a pohárra, piros műanyag, fehér petyekkel. Fehérek voltak a bo­gyók is, amiket beledobált. Neve­tett közben, és énekelt. Biztos, hogy hamisan éne­kelt, mert a Brigi is töksüket, mint én. Amikor felébredt, akkor látta, hogy minden fehér, és apródon­­kint rájött, hol van. Meglátta a Rózsi nénit, aki dörzsölte össze a kezeit, megállás nélkül. Mellette az igazi mamáját, aki rákiabált: — Eljöttem érted, eddig nem akartam zavarni a boldogságodat. Brigi ránézett, bitang sápadtan: — És azt maga­­höhner tudta? Az én boldogságomat? M­ert, ahogy a bogyóktól felébredt a Brigi, min­den olyan világos lett neki, mint a nap! És elég hamar meggyógyult, és ami­kor nekem az első gimiben a ka­rácsonyi szünet volt, akkor meg­lett az esküvője. Nagyon szép volt a Brigi a menyasszonyi ruhájá­ban, és nagyon ideges, mert a fá­tyoléra mindig ráállt a hülye vő­legénye, pedig úgy kérték csak kölcsön. Leültek egy vörös hoked­lire, egy maslis spiné elé, aki du­mált nekik: — Van anyai szeretet, az anyát azt marhára kell szeretni. Én meg elgondolkoztam: — A Briginek most melyik ma­máját kell szeretni? A Brigi gye­rekének remélhetőleg már csak egy mamája lesz, mert úgy azért sokkal egyszerűbb. Aztán megcsókolták egymást a szájukon. Nekem a torkomba jött a szívem! Mindenki meghatott lett, egyedül a hülye Ágit leszá­mítva, aki meglökött: — Ha ráérsz, csukd be a szád. Úgyhogy meg bírtam volna a hülye Ágit fojtani, és mentünk megcsókolni mindenkit. Utána megint töprenkedtem: — Én nem szöknék meg, mint a Brigi, mert mi egy család va­gyunk, pedig egy családban sokfé­le mindenki van, ami látszik mi­­nálunk a fregoliból. Mert apuka szépen leereszti a fregolit, és le­szedi róla a megszáradt ingét. A mamám felugrál érte, és mondo­gatja: — Ha harmadikra elérem, ak­kor ma normális lesz a főnököm. A hülye Ági söprűvel piszkálja le, én meg székre állva, úgyhogy mindenki más, de mégis egy csa­lád lettünk valamitől. Mert vala­miktől család lesz az ember, és nem bír meglógni, habár néha lenne kedve hozzá. Ezeket gondoltam a Brigiről, aki az unokatestvérünk. De bizto­san bitang nagy marhaságok.’ Mert én legtöbbször bitang nagy marhaságokat gondolok! ■ ■ BÜKKFENNSÍK KOPCSIK KÁROLY RAJZA FORRÁS ROVATVEZETŐ: BARANYI FERENC LILIK ERZSÉBET Ö­REG JEGENYÉK Öröktől élő felkiáltó jelek. Kiséritek végig az életemet. Álltok otthon, a kerítés mögött, sok kis fészekkel ágatok között mint égig érő öreg tilalomfák. Szabad - nem szabad határa voltatok, mögöttetek víg utcasorok. Még botladozó, csöpp gyermekkoromban tanultam meg, hogy addig szabad rohannom, ahol ti álltok, mögöttetek a csodás világot hozzátok lapulva úgy leshettem meg, mint csinytevésen kapott kisgyermek. Már szélesre tárul előttem a világ. De kisértetek, ti öreg tilalomfák. Eszem, szivem, világom olyan véges, magamban ültetek már jegenyéket. MAJOR JÁNOS A­NYÁM Öledben anyám csillagok ringatják a Mindenséget legkisebb fiad itt vagyok csalódtam de nem félek Fekete hajad hidrogén villanybúra sose érte fekete hajad hófehér mint hulló nyírfalevélke Csodadoktora a Földnek ígért halhatatlanságot kicsi kertedbe betörnek szidalmak szitkozódások Téged védnek a virágok és újjászületsz tavasszal míg én álmaidra vigyázok mesebeli madarakkal BESZE IMRE EMLÉK Egyenruháját megcsodálták a kollégium udvarán, ahogy csomaggal jött vasárnap, minden vasárnap az anyám. Mesélte, hosszú volt a műszak, és egyre több a por, a csikk, ahogy rohanva kell söpörni - külföldre mennek a kocsik. S hogy álmos ésszel énekelte a messzi otthon­ gondjait, nem mondtam el, hogy fáj a reggel, és este is a vágy szorít: aludni otthon, álmot bújni, ringani sóhajtó szaván, feküdni csillogó nyugágyon, amit kottákból szőtt anyám. Ahogy beszéltünk, órák teltek, hetek, hónapok,­­évek múltak előre-hátra, házak, kertek lámpái villantak, kihunytak. Tanár-szigor, ötös, dicséret, intők, szerelmek, váci délutánok — az asztalunkra raktam félszegen s anyám ezekből vacsorázott. Mikor búcsúztunk, már mosolygott, elégedetten nézett hátra: érezte, hogy jövő vasárnap megint bő lesz a vacsorája. KALLIGRÁFIA GONDOS ISTVÁN RAJZA PÉCSI GABRIELLA K­NOCK-OUT A vért az arcomról letörlöm s elhallgatom, hogy győzni­­ hagytalak. Nincs több ütés, elég legyen! Magadhoz hűtlen, magadnak visszaadtalak. Míg számolnak, azon tűnődöm, mért nem ütöttem én is. Rémület fagyasztja forró agyamat KÉSZÜLŐDÖM! Majd­ villanó késemnek már helyet, magamnak csöndet keresek. Aludj, „vedd el késemről véres torkodat." PÁVALÁNY viola anyám és tűztorkú édesapám pávalány rikoltok fényt szitál szellős cserliget fekete bárányokat terelget sápadt szeretőm mályvás réteken sétálok illegek s néha azt hiszem olyan vagyok mint gyönyörű bátyáim a színestollú fiúk leánya IFJ. DÁNIEL KORNÉL B­ÁJOLÓ A huncut alkonyat Bíborpalástját Terítette rám S én voltam a király Felrúgtam egy követ Felvertem egy bogarat Nekem ma mindent szabad Szél jött dudorászva Ugrottam rá vidáman Szél a paripám Fák lombját borzolom - Hajad Vizekben csodálom magam - Szemed De jött S palástom lopta az éj A szél letett. Már megint nem vagyok Veled. HORVÁTH JÓZSEF TÁNCOL A... táncol a tenyeres talpas filodendron az ablak alatt táncolnak tenyeres talpas lapas levelek s lehullanak mosollyal arcán fonnyad a nyár már ráncosodik a föld is ráncosodik mint dédanyám s a ráncok életét betöltik ráncol a tenyeres talpas filodendron az ablak alatt én nézem dédanyám arcát mint levelet a napsugarak MAGYAR IFJÚSÁG 2071/51

Next