Magyar Ifjúság, 1971. szeptember-december (15. évfolyam, 36-53. szám)

1971-11-05 / 45. szám

A Balázs Béla Stúdió „hősko­rának" alkotógárdája: Szabó István, Gaál István, Gábor Pál, Kása Ferenc, Sára Sándor és a többi fiatal filmrendező, a ma­gyar filmgyártás hatvanas évek­beli megújulásának hordozói, ma már a filmrendezők között a „kö­zépnemzedékhez” tartoznak. Kö­zülük való Kardos Ferenc is, a stúdió volt vezetőségi tagja, egyik alakító és formáló egyéni­sége. Eddigi filmjeiben, a Gyer­mekbetegségekben, az Ünnepna­pokban, az Egy őrült éjszakában mint többfajta stílust, megvalósí­tási formát kereső, kísérletező, filmjeivel vitát kiváltó művészt is­merhettünk meg. Különös érdek­lődéssel olvastam tehát a Való­ság áprilisi számában megjelent Zrínyi című irodalmi forgatóköny­vét. Készül-e a film, milyen lesz első, Zrínyi alakját feldolgozó fil­münk — ezekkel a kérdésekkel kerestem meg Kardos Ferencet. - Egy idő óta hallgat, mint filmrendező. Talán elkeserítették a kritikai megjegyzések, az el­marasztaló cikkek és vélemények - ahogyan legutóbbi filmjét, az Egy őrült éjszakát fogadták? - Némiképp elkeserített, mert minden alkotónak, filmrendező­nek vágya, hogy megértsék, és a siker is a művész célkitűzései kö­zé tartozik. Annyira azonban nem keserítettek el, hogy a sikert bár­mi áron is akarjam. Igyekezve „hiúságomat féken­­tartani", tisz­tességes eszközökkel szeretnék sikert és elismerést elérni. - Ön szerint mi volt a kritika és a közönség ilyen egyértelmű elutasításának oka? - Először is nem volt egyértel­mű, ez az elutasítás. Vita folyt a kritikusok között is, és sok bará­tot is szerzett nekem a film. A meg nem értésnek viszont sok előre kiszámítható tényezője is volt. A film negatív struktúrát járt körül, csupa úgynevezett „ne­gatív hőst” vonultatott fel. Ez azt jelentette, hogy az érzelmileg in­kább befolyásolható közönségnek itt nem volt kivel azonosulnia. Az a véleményem, hogy az általam progresszívnek tartott alapgondo­latot a kritika félreértette, elle­nem fordította. Azt mindenki megértette, hogy nem egyszerű „közért"-történetről szól a film. Én az ötvenes évekből ránk ma­radt gesztusrendszernek a to­vábbélését akartam megmutatni, azt, hogy ez hogyan mérgezi, húzza vissza a szocialista demok­rácia működési mechanizmusát.­­ Ez a film formailag is sok újdonságot jelentett. Gondolja, hogy az elutasítás a formai kí­sérletnek is szólt? Egyáltalán: el­határozott szándéka, hogy ezen az úton megy tovább? - Nem határoztam el, hogy újítani fogok, hanem igyekeztem megtalálni a gondolatnak leg­megfelelőbb formát. Vannak ren-S ZRÍNYI-FILM II LÁTHATÁRON? BESZÉLGETÉS KARDOS FERENCCEL, A ZRÍNYI FORGATÓKÖNYV ÍRÓJÁVAL dezők, akik ezt az utat választják, mint például Makk Károly (hi­szen nehezen hasonlítható össze a Liliomfi a Szerelemmel). Azon­kívül én mindig egy konkrét fil­met csinálok, nem az életműve­met. Más rendezők, az önkifeje­zés belső kényszere alatt, minden témára, gondolatmenetre azonos, hasonló formát alkalmaznak. Ilyen például Jancsó, vagy Berg­man.­­ Az előbb mégis valami olyasmit mondott, hogy megta­lált ebben a filmben, az „Egy őrült éjszakában", egy vonalat, melyen tovább szeretne halad­ni... - Ezt nem a formai megoldás­ra értettem. A szatíra, mint mű­faj, érdekel és izgat. Ebben a vo­natkozásban folytatni akarom az Egy őrült éjszakát. Volt több ilyen jellegű filmötletem. A demagó­giáról szeretnék filmeket csinál­ni, ezt tartom a társadalom leg­veszélyesebb „gyermekbetegsé­gének”. Ilyen volt az Ifjú seregek című forgatókönyvem. A film vi­déki gimnáziumban játszódna, s a téma is a demagógia, a gyá­vaság, a mindent elsimítani aka­rás. Ezek a törekvések azonban nem találtak kellő visszhangra, nem fogadták el őket. - Ehhez nem tudok hozzászól­ni, hiszen nem ismerem a forga­tókönyvet. De a Zrínyi-film iro­dalmi forgatókönyvét olvastam a Valóságban. Beszéljünk erről. - Remélem, hogy lesz belőle film. Bízom abban, hogy a film­gyár átszervezése körüli túlzott „óvatosság", ami most jellemzi filmgyártásunkat, csak átmeneti jellegű. - Mit ért ezen a túlzott „óva­­tosság”-on? - Új vállalatok alakultak a régi stúdiók helyébe, szám sze­rint kettő, és ezek az új vállala­tok nem akarják működésüket sem politikai, sem gazdasági kockázattal kezdeni. Olcsó költ­ségvetésű, biztos közönségsiker­re támaszkodó filmeket akarnak csinálni. Azt kell mondanom, hogy a Zrínyi nem ezek közé a filmek közé tartozik. Remélem azonban, hogy előbb-utóbb va­lamelyik vállalat ennek a Zrínyi­filmnek a kockázatát is magára vállalja. Zrínyi politikai elgondo­lásainak törvényszerű bukását mutatja be nemzeti illúziónkkal szemben, a marxista történelem­­kutatás eredményeire támasz­kodva. Éppen ezért sok gondom és problémám volt azzal a felüle­tes általánosítással, amely némi rosszindulattal és leegyszerűsí­téssel a mába „értelmezi át” a film néhány mellékes fonalát, dialógusát. Képtelenség egy fil­met úgy vizsgálni, hogy nem az egész koncepciót, hanem mel­lékmondatait tartjuk szem előtt! A film alapgondolata az, hogy a realista politikai gondolkodás szükségességét nem pótolhatják sem a jól szervezett mechaniz­musok, sem illúziók. - Az emberek fejében a tör­ténelmi filmek üzenete, aktuali­tása gyakran elvész és megreked az ábrázolt korban. Nem gon­dolja, hogy igazi szellemi izgal­mat mégiscsak a jelenben ját­szódó magyar filmek hordoznak? - Ezt a filmet én nem tekin­tem történelmi filmnek. Vannak azonban bizonyos gondolatok, amelyeket célszerű a múltba he­lyezni át, mert bizonyos korok kristálytisztán mutatják a kérdés lényegét, a társadalmi mozgá­sok fő iránya jobban érzékelhető. Azonkívül egy történelmi névhez, évszámhoz annyi információ­­anyag kapcsolódik az emberek fejében, hogy ezeket akár expo­zícióinak is tekinthetem a film­hez. - Formailag, a külsőségek kor­hűségében hogyan képzeli el a filmet? - Még nem kerültem szembe ezzel a problémával, hiszen még nem forgatom a filmet. Egyéb­ként a magyar barokk stílusát (Zrínyiről lévén szó) szeretném felhasználni. Atmoszférájában is a kor hangulatát szeretném meg­teremteni. - Azt mondja, mindegyik film­je másfajta stílusban született, a gondolatvilágnak megfelelő for­mában. Beszélne arról a két filmről, amelyek mintegy meg­valósításként megelőzték az Egy őrült éjszakát és a leendő Zrí­nyit? - Az ünnepnapokban egy realista film kísérletét szerettem volna megvalósítani. A magyar film politizáló vonalát akartam bekötni egy, a munkások között játszódó filmbe. A gondolatme­netet ma is élőnek tartom, a film érzelmi vonala azonban, most már úgy érzem, kissé unal­massá lassította a filmet. - És a Gyermekbetegségek, amelyet közösen rendezett Rózsa Jánossal? - Bár olyan fiatal és jókedvű tudnék lenni, mint akkoriban vol­tam! Az én nemzedékem nincs könnyű helyzetben. Az előbb em­lített óvatoskodás minket nyom a legjobban, mert kísérletezés és kockázatvállalás nélkül nem tu­dunk előrelépni. Székely Gabriella RÁDIÓ Elhagyott diplomák A riporter lágymányosi Fecskét kért. A trafikos egykedvűen emel­te le a polcról a dobozt. A trafikos három nyelv felsőfokú oklevelé­nek, két keresett hivatás diplo­májának birtokában áll a gyufák és bélyegek között. HEGYI IM­RE, az ELHAGYOTT SZAKMÁK, GAZDÁTLAN DIPLOMÁK című dokumentumműsor készítője is csodálkozik, hogy már első mon­datai után a téma kellős közepén találja magát, s csakhamar a lé­nyeghez ér: a magyar—történelem szakos londinert, a Vörösmarty té­ren kornyadozó kertészmérnök ift, a bútorszállító fodrászt és az ad­­minisztrátorkodó ápolónőt fag­gatja. A jól csoportosított hangképek azt sugallták, hogy vigyáznunk kell a hivatáshagyottak megítélé­sénél. Előbb illik megvizsgálni azokat a körülményeket, amelyek a pálya elhagyására késztették és késztetik őket: az önismeret za­varait, az annyira szükséges si­kerélmény hiányát, a rossz kö­zösség riasztó hatását és persze a PÉNZ csábítását. HEGYI IMRE mindezt csupán sugallta? Igen, mert — helyesen — tartózkodott attól, hogy a töprengésre hajlamos hallgató szájába rágja a tanul­ságot. Ha csak azt nem tekintem határozott állásfoglalásnak, hogy a­/, egyes riportokat összekötő—szét­választó zenéről az a HACKI TA­MÁS gondoskodott, aki nem fel­tétlenül doktorkodna jobban, mint ahogyan fütyül... ZÖLDI LÁSZLÓ — Naai­ batyám, a Vasas egykori híres játékosa, azt sze­rette volna, ha követem őt és focista leszek, apám pedig azt, hogy — miként ő — nyom­dásznak álljak. Festő let­tem ... így kezdi vallomását ifj. Jeckel Ferenc, aki kétszer vá­gott neki a Képzőművészeti Főiskolának, s noha nem sike­rült bejutnia, mégis elégedett, terveket kovácsoló, művészi hitében megerősödött, optimis­ta ember. Fiatal, de már egy csalódás érte és egy kárpótló siker van mögötte. A képzőművészeti gimná­ziumban érettségizett, 1968- ban. Akkor még ő is úgy gon­dolta, hogy innen az út kizáró­lag a főiskolára vezethet. A felvételin nulla pontot csi­nált ... — Érdekes módon nem éreztem sem igazságtalanságot, sem letörést — kötelező pró­batételnek fogtam fel. Munkát kerestem, az Állami Pénzver­débe kerültem. Nagyon hasz­nos időt töltöttem el itt. Ér­deklődésemet kitágította ez a munka. S amikor eljött a szeptember, ismét nekivágtam a főiskolai felvételinek és­­ ismét nem vettek fel. Ez már fájt. Elindult magányos útjára. Hogy megmutassa: „csakazért­­is” lesz belőle valami. Sorol­hatnánk most világhírű nagy festőket, akik nem végeztek főiskolát, s nemcsak a „szak­mát” tanulták meg, hanem új művészeti irányt is szabtak, de profán lenne az összeha­sonlítás. A Béke-világtanács minia­tűr jelvénye, Zalaegerszeg f­el­­szabadulási és a Kodály kó­ruspódium emlékplakettje, Inota, a Gödöllői Agrártudo­mányi Egyetem érme, a MÉH Turpi úrfi sorozata fűződik ne­véhez, de maga sem tudja pon­tosan összeszámlálni a Pénz­verdében eltöltött idő hasznos termését. Ekkor fordult — ta­lán éppen a muzikálisan szép Kodály-portré hatására —, az emberi archoz. Portrék egész sora került ki a keze alól. Szénrajzai leheletfinomak, olajképei zárt szerkesztésűek, s mi sem bizonyítja job­ban embercentrikus felfogását, mint hogy olajban is portrék­kal jelentkezik. Színei erőtel­jesek, a sárgák egész régióját vonultatja fel. A Láng gyár művelődési központjában rendezett kiállí­táson közel negyven képét láthatták az érdeklődők. Sze­retettel fordul a öregek és a gyerekek felé,­­ különösen az utóbbi erőteljes szakmai fel­­készültséget igénylő feladat. Jeckel Ferenc sodró lendület­tel dolgozik: 130 kép egy év termése; egymáshoz viszonyít­­hatóan bizonyítják az ifjú művész fejlődését, szélesedő érdeklődését. — Szeretem az embereket, s belülről látom őket. Ezért sze­retek portrézni. Ez nem szűkí­ti a festő munkáját, hanem éppen szélesíti, hiszen mi le­het az izgalmasabb, sokolda­lúbb az embernél? Bach János passiójához ké­szít illusztrációt, s a festők Nagy Témája is megkísértette a tizenkét apostol portréja. 21 NEM MINDEN A DIPLOMA éves, hittanra sose járt, egyhá­zi műveltsége foghíjas. — Nem a mítoszt keresem, hanem az örök emberi prob­lémákat. A kétkedés, a böl­csesség, az árulás arcát. A vörös kréta lágy vonalai­val rajzolta meg e témát. A nagy elődök képzeletének nem adott helyet a maga összeállí­tásában. Az örök téma a ma emberéhez kíván szólni. A nagybányai festőket vall­ja szellemi szülőinek, s noha a maga útját járja, nem ta­gadja, hogy vannak példaké­pei. Némi öniróniával mondja, hogy elkésett realista, a nonfi­guratív korszak lázadója. Kér­lelhetetlen bírálója önmagá­nak. Csak a jónak ítélt mun­káját tartja meg, a többit megsemmisíti, s újra és újra kontrollál. Albérletben lakik, egykori osztálytársának anyja „nyi­tott” neki műtermet, amikor festés céljára átengedte egyik szobáját. Nem lottózik, nem akar meggazdagodni; úgy érzi, ha dolgozni tud, akkor van otthona is, és sehol sem feles­leges. Útitervnek nem is kevés . . . R. A. Kisfiú portréja Holló László festőművész portréja és egy önarckép LEVELEK A HÁBORÚBÓL A béke első órája. A fasiszta Németország feltétel nélkül megadta ma­gát. Egyes elszigetelt német egységek azonban még har­colnak, és ezeknél — noha a békekötés híre hozzájuk is elérkezett — a tábori csendőrök hazaárulónak te­kintik azt, aki leteszi a fegyvert. Ebben a szituációban ját­szódik Franz Frühmann novellája, a Kapituláció, melynek hőse egy szinte még gyerek német kiskato­­na. Élni akar és ezért a bé­két választja, de halálra ítélik, mert nem hajlandó tovább harcolni. Az akasz­tást a szovjet csapatok hir­telen megérkezése meghiú­sítja. A kiskatonában azon­ban mélyen gyökerezik a militarista nevelés, s arra sem képes, hogy megadja magát a bevonuló szovjet katonáknak. Tragikus és kilátástalan helyzetében in­kább vállalja a megsem­misülést — saját társai lö­vik agyon. Magányosan álló, de helyzeténél fogva straté­giailag fontos kastély, va­lahol a II. világháború harctereinek egyikén. A kastély padlásán német géppuskafészek. Ezt kell megsemmisítenie a fiatal szovjet katonának. Elindul, hogy végrehajtsa feladatát. Bejut a sorozatos aknatá­madások miatt csaknem teljesen rombadőlt kastély­ba. Nagy nehézségek árán felér a padlásra, a német géppuskást azonban holtan találja. A náci katona hoz­zá hasonló fiatal fiú, akit egy becsapódó akna ölt meg, mielőtt ő végezhetett volna vele. A szovjet fiú visszaindul sajátjaihoz, de egy szobába lépve, felfegy­verzett katonával találja szemben magát. Fedezékbe ugrik és várja a másik tá­madását. Néhány perc múl­va hirtelen elhatározással beront a szobába és rálő a géppisztolyos katonára. A szemközti falon levő tükör darabokra hullik — a fiú saját tükörképére lőtt. A háború embertelen körül­ményei között saját ma­gunk ellenségeivé is válha­tunk — ezt a gondolatot hangsúlyozza Nyikolaj Jev­­dokimov Élni és meghalni című novellája. A frontok két oldalán játszódó, de lényegében ugyanazt a témát más-más megvilágításban bemutató két elbeszélést Levelek a háborúból címmel filmre vitte a Televízió egy fiatal forgatócsoportja. A drama­­­turg Szántó Erika volt, a rendező Málnay Levente, az operatőr Németh Attila. Málnay Leventének, mint mondja, ez az eddig legked­vesebb munkája. Azon fia­tal rendezők közé tartozik, akik már a tv-ben kezdték pályájukat, s előbb hosszú ideig rendezőasszisztens­ként ismerkedtek a szak­mával, majd, már elég szé­les körű tapasztalatok bir­tokában, jelentkeztek a Színház- és Filmművészeti Főiskola televízió-rendezői szakára. Így tett ő is. A fő­iskolán Keleti Márton osz­tályában végzett, s azóta sok önálló feladatot kapott, a színházi közvetítésektől a versműsorokon keresztül a kisjátékfilmekig. Legutóbb két — legalábbis rendezői szempontból — sikeres Vi­lágirodalmi Magazint ren­dezett: Szöllősi Klára mű­fordító estjét, és az Európa Kiadó húszéves terméséből válogatott jubileumi mű­sort. A Levelek a háborúból már kész, bemutatása no­vemberben várható. Stílu­sa igen érdekes: szinte alig van benne szinkron szöveg, mindkét novella végig úgy­nevezett „belső hangra” épül. S még egy érdekes­ség: nemcsak a film alko­tói, hanem főszereplői is fiatalok: a német fiút Fa­­rádi István, a szovjet kis­­katonát Reviczky Gábor főiskolai hallgató játssza. Csenterics Ágnes ***** f dm harcolt*"*, titmouse A német katona: Farádi István f. h. A szovjet katona: Re­viczky Gábor f. h. MAGYAR IFJÚSÁG 1371/45

Next