Magyar Ifjúság, 1972. január-április (16. évfolyam, 1-17. szám)
1972-03-24 / 12. szám
ROZSGYESZTVENSZKY Robert Rozsgyesztvenszkij nevét a szovjet „új hullámosokkal", Jevtusenkóékkal, Voznyeszenkijékkal együtt ismerték meg a világ versszeretői. A közös indulás óta eltelt tizenöt esztendőről beszélgettünk most a költővel, aki pár napra, egy tévéfelvételre érkezett hozzánk. - Milyen gondok, problémák, feladatok izgatják leginkább ezt a nemzedéket? - A kritika, az irodalomtörténészek, az újságírók szeretik az ilyen gyűjtőfogalmakat, mint „új hullám”, ilyen-olyan iskola és így tovább. Gondolom, mankónak használják ezeket az elnevezéseket, amivel könnyebben járkálhatnak az irodalomban. A mi esetünkben is legalább annyi jellegzetesség választ el bennünket egymástól, mint amennyi öszszeköt. Az utóbbi években feltétlenül. De költői pályájuk kezdetekor mégis hasonló meggyőződésekkel, hitekkel, érzelmekkel bíró költői csoportosulásról beszélhettünk. Szükségszerűen alakult másképpen a folytatás, minthogy különböző alkatú, világú alkotókról van szó. Engem most éppen ez a hogyan érdekel. - Szívesebben beszélnék magamról, hiszen nem vagyok irodalomtörténész, hogy elemezzem kollégáim munkáit. Ami engem leginkább foglalkoztat, s amit korunk egyik legfontosabb problémájának tartok, az az, hogy az embernek rettenetesen rövid az emlékezete. Sokszor jó, hogy tudunk felejteni, de közben a fontos dolgokról is elfelejtkezünk. Ilyen „fontos dolog" a háború. Erre szeretném emlékeztetni az embereket újra meg újra. Gondoljon csak bele, huszonötmillió honfitársunkat vesztettük el a második világháborúban. Közöttük van az összes rokonom. Őrzök egy régi fényképet otthon. Szibériában készült, én ugyanis ott születtem. Anyám fivéreit, nagybátyáimat mutatja a kép. Heten voltak, mind fiatalabbak, mint most én. Csak egy jött vissza a frontról. Nem tudok nem írni a háborúról. - Nem gondolja, hogy ez menekülést jelent a jelentől, a mai valóságtól? - Nem. Mert napjaink világának ezernyi konfliktusa ide vezethető vissza. Az például, hogy van egy nemzedék társadalmunkban, amelyben kevés a férfi és sokkal több a nő, akik nem találtak vagy találnak maguknak társat, látszólag nem háborús probléma, pedig gyökereiben oda nyúlik vissza. - Folytatják-e még azt a Majakovszkij által a húszas években meghonosított költői gyakorlatot, hogy verseikkel járják az országot, parkokban, előadótermekben találkoznak olvasóikkal? - Igen. Ma már általános az, hogy ötezres hallgatóság előtt lép fel a költő. - Milyen a fiatalság aránya a mostani költőolvasó találkozókon? Úgy tudom, az önök első jelentkezései idején szinte csak fiatalokból állt a közönség. - Fele-fele arányban található felnőtt és fiatal. De ne feledje: az akkori fiatalok, akik a mi verseinkért jöttek el, ma már tizenöt évvel idősebbek! - Milyen az önöket követő, legfiatalabb szovjet költőnemzedék? - Először is sokkal többen vannak, mint mi voltunk. Sokkal „profibbak”, jobban, könnyebben tudnak verset írni, mint ahogyan mi kezdtük. Magasabb színvonalú költészetet csinálnak, mint mi annak idején. De könnyebben tudok negyven nevet mondani, mint négyet. Nincs igazán kiemelkedő, egyéni hangú, gondolkozást jellegzetes arcot mutató költő közöttük. Helyesebben: még nem bontakozott ki ilyen. Jellemző rájuk a jelenségek, a természet, az emberi gesztusok, a világ pontos, hű megfigyelése. Leíró jellegű verseket írnak. Én megmondom őszintén, nem értek egészen egyet a kritika dicséretével. Hiányolom belőlük az igazán mély, emberi, költői élményeket, az átélést. Ezek a fiatalok nem nevetnek, csak mosolyognak, nem sírnak, csak egy könnycseppet ejtenek. - A szovjet költődelegáció (amelyet ön vezet) azért utazott Magyarországra, hogy részt vegyen egy televíziós Fórum-beszélgetésen magyar költő kollégáikkal. A téma, amelyről vitatkoznak majd, a műfordítás és a költészet problematikája és szerepe irodalmi életünkben. Az ön véleménye szerint mi lehet a szerepe a költészetnek ma, a kommunikációs eszközök ilyen fokú fejlettségének időszakában? Miről „informálhatnak” a versek? - Az ember a verseket magának írja. De akkor írt jó verset, ha olyan gondolatokat, érzéseket tudott elmondani, amelyeket más is magáénak érezhet. És akármilyen gyorsan, akármilyen mennyiségben, akárhány csatornán zúdítja ránk a tv, a rádió, az újság, a mozi az információkat a világról, önmagunkról a vers továbbra is megmarad az emberi szívtől a másik ember szívéig vezető legrövidebb útnak. Székely Gabriella »AVERS: ÚT SZÍVTŐL SZÍVIG« Gyerekfilm felnőtteknek? Felnőttfilm gyerekeknek? A kérdés továbbra is eldöntetlen marad. De nem is kell eldönteni. Palásthy György legújabb öcsifilmje, a Hahó, a tenger! ugyanazzal az Ironikusan bölcs gyermekperspektívával bűvöl el, amint a korábbiak. Palásthy szakít azzal a hasonló téma esetén kötelező gyakorlattal, amely előírja, hogy gyermekszemmel kell nézni a felnőtteket. Nála a gyermeki világ a teljes világ, és felnőttjei tűnnek gyerekesnek. Mert hát melyik felnőtt értené meg öcsi fehér lovát, amely képzeletében létezik? A felnőttek képzelete szegényes, leragad a földszintes realitásoknál. Hogyan is éreznék meg a világ és benne az emberi lélek végtelenségét, amely olyan, mint maga a tenger?! Ezt csak Öcsi érzi. Pedig még sohasem látta a tengert. Palásthy gyerekpárti. Fölróhatnánk neki, hogy miközben érzékenyen, árnyaltan teremti meg öcsi logikájának Együtt a költőkonferencia részvevői a tv-stúdióban. Balról jobbra: Garai Gábor, Rozsgyesztvenszkij (takarva), Simon István, Joszif Nonesvili, a műsort vezető Elbert János, Illyés Gyula, Borisz Szluckij, Benjámin László és Jurij Levitanszkij . A kalocsai királyfej időtlen arca aligha István királyé, a székesfehérvári kőkoporsó talán első uralkodónké. Nézem, tanulom a vélt és valóságos emlékeket: sisaktól, erszénytől indul a legenda. Az István király emlékezetére (Magyar Helikon 1971) készített ofszetnyomásos, „granulált” papírú (tehát igen szemrevaló) könyvben napjainkig is fölszól az enyészetből valóság és képzelet kibogozhatatlanul egybefonódott kettőse. Már a bevezető tanulmány is ünnepien elfogódott, az eleinkre viszszagondoló olvasó tovább építi magában annak a királynak a képét, ki a szent zsarnok eszményített koraközépkori képmásából egyre követelőbben kilép a huszadik századi napfénybe. Mit érdekel ma már: istenfélő és igazságos uralkodó hírében állt-e István, ún. Dukász Mihály császár ajándék „corona latiná”-jának viselője! Ami személyes és közösségi tapasztalatom: hazám léte és fönnmaradása valamiképp föltétlenül első uralkodónk „jó szemét”, rendkívüli történelmi érzékét igazolja. A koronázási jelvények legföljebb alkotóinak tiszteletére és modern tolvajainak megvetésére biztatnak. Az „Intelmek” a históriai pillanat lényegének okos fölismerését sugallja. A legendák hajdani nyelvi kin- OLVASÓNAPLÓ őseink mielőbbi közkézbe adatását sürgetik. (S nem harmincesztendős programban, ahogy a talán túlságosan is realista kiadói igazgató javasolja.) Csupa élő, cselekvésre biztató frisseség hat ezeresztendős István királyunk: bár arca elmosódik, itt áll azért mellettem. Parancsol és fogja a kezem. „Nyelv és lélek” (Szépirodalmi 1971) — olvasom a könyv bordázatán Kosztolányi Dezső „megvállasodott” korábbi kötetének jól ismert elmét. Izmosabb, terebélyesebb a kiadvány, mert a nyelvművelő fejezetek mellé társultak az esztétikai-irodalmi tárgyú írások a rendszerető és rendező utókor jóvoltából. Íme a „hűvös és elegáns” Kosztolányi: kényszerképzetünk már az első fejezetekben szertefoszlik. Szenvedély és európai látás e nagyon is nemzeti vonzatú cikkekben, hagyománytisztelet és vérmes elevenség az igazmondó s nagyot tévedő írásokban egyaránt, íme a ma már klasszikus példa: a hírlapírás sem lehet menedékhelye a pongyolaságnak. Hiszen Kosztolányi e főként napi időszerűségre törekvő, javarészt a napi sajtóban közzétett írásokban is maradandót alkotott. Valamit érő tollforgató legalább az anyanyelvét ismeri. Kötelező olvasmánya a hazai Kis Larousse: a rövidesen megjelenő 70 000 eímszavas, végre hozzáférhető árú Értelmező Szótár. A fekete borítólap, a gyászkötés adta kezembe a Modern Könyvtár legújabb kötetét. Mégis micsoda szabálytalan halotti jelentés J. Meunier és A. M. Savarin könyve, a Szilbako éneke (Európa). Az amazóniai vérfürdő írott „dokumentumfilmjében” a lemészárolt indiánok szerelmi játéka, legendavilága, sámántánca, különös festett arca rátetoválódik a népirtás tragikus hátterére. A „stilizált jaguár” nemcsak Rau vadász maszkja, de egy ősi kultúra megrendítő és figyelmeztető jelképe egyben. Mintha a fuldokló egy pillanatra fölmutatná fájdalmát a csónakos mentőknek: Íme még itt vagyok, mégember vagyok. Szívem fölött eggyel több gyászszalaggal, nem tudom, megrendülésem-e a nagyobb vagy a gyűlöletem. Nádor Tamás BECKY, ZILIA, ANTIGONÉ öt héten át minden vasárnap „találkoztunk” vele, illetve a hangjával a tv képernyőjén. Balogh Emese Susan Hampshire-t, Becky Sharp alakítóját szinkronizálta a „Hiúság vására" című sorozatban kitűnően. - Ezek szerint szeretsz szinkronizálni? - Nagy örömmel vállaltam a feladatot, mikor Hazai György felkért erre a szerepre. A szinkronizálást sokan „másodrendű” munkának tartják. Én büszke vagyok arra, ha jól sikerül, és Anna Karina, Catherine Spaak vagy éppen Susan Hampshire mozdulatait, gesztusait „szinkronba” tudom hozni a hangjukkal. S talán a néző egy idő múlva el is felejti, hogy az illető színésznek nem magyar az anyanyelve . .. Persze a szinkronizálás a színészi munkának csak egy részét jelenti, és én nem is tudnék meglenni a színpadi szereplés nélkül. - Ebben az évadban már két főszerepet is eljátszottál. Elégedett vagy? - Erre a kérdésre nem tudok egyértelmű „igen”-nel válaszolni, de úgy érzem, boldog vagyok, hogy két csodálatos szereppel éltem együtt több hónapig: az Antigonéval és a Néma levente Zikájával. Az Antigoné nemcsak, mint szerep gyönyörű, hanem maga a darab is remekmű. Egyik kedves főiskolas tanárom, Hegedűs Géza mondta: nem lehetne olyan kis számban összegyűjteni a világ legjobb drámáit, hogy Szophoklész Antigonéja ne lenne közöttük. Ezt én is így gondolom. Problematikája, élethelyzetei olyan emberi alapigazságokon nyugszanak, amelyek nem avulnak el sok-sok évszázad múltán sem. Jó volna szinte hetenként újra és újra elővenni ezt a csodálatos drámát, hiszen mindig találnánk benne olyan mondatot, amelyet csak az utolsó olvasásnál értettünk meg igazán. Külön szerencsém hogy nem kell végleg elbúcsúznom Antigonétól. Nyáron, a Soproni ünnepi Hetek programjában, a fertőrákosi kőfejtő színpadán még több előadáson játsszuk. Teljesen ellentétes karakterű a Néma levente Ziliája. Nem volt zavaró ezt a két szerepet egymás után eljátszani? — Segített nekem Heltai Jenő emberszeretete, nemes lírája, kedves humora és optimizmusa. És a színész tulajdonképpen azért él és azért színész, hogy a színpadon mindig más és más legyen. Hogy minden egyes szerepnél mást és mást bányásszon ki magából. Az a csodálatos ezen a pályán, hogy ilyen ellentétes feladatokat egymás után is meg kell tudni oldani. Hogy milyen sikerrel azt az előadások utáni taps és az ember saját jó vagy rossz érzése dönti el. Ha csak egy kicsit is megközelítettem a tulajdonképpen lehetetlent, a tökéletes alakítást, akkor az azon az estén színpadon töltött három óra számomra többet jelent a nap többi huszonegy órájánál.. . Csenterics Ágnes BALOGH EMESE A KIÁLLÍTÁSIG A krétától maszatos kisfiú ötletes munkájáért első díjat nyert évekkel ezelőtt egy gyermeknapi asztfaltrajz versenyen. Akár még a Zala megyei Művelődési Központ képzőművészeti szakkörének iskolás tagjai közé tartozott, ahonnan hamarosan átkerült a felnőtt csoportba. Mert azóta nagyot nőtt a zalaegerszegi Kovács József, Dús László festőművésznek, az egervári művésztelep alapítójának tanítványa. 1970-ben Dorozsma mellett, 1971-ben pedig Mártélyon a képzőművészeti táborban fejlesztette tudását — innen származnak a zalaegerszegi Ifjúsági Házban nemrég bezárult első önálló kiállításán bemutatott alföldi ihletésű képei. — Szerintem ennyi idős korában az ember még nagyon az elején van — mondta. — Ahhoz, hogy valamerre elinduljon, nagy tapasztalat kell. És akik látták tárlatát, könnyen megállapíthatták sokféle témát érintő akvarelljei, toll- és szénrajzai, olajfestményei alapján, hogy nemcsak vallja ezt, hanem valóban az útkeresés időszakában tart. — Nagyon sokat köszönhetek mesteremnek, Dús Lászlónak — említette. — Mindent, amit most tudok, tőle tanultam. Hogy mennyire sikerültek a portréi, arra bizonyíték közülük az itt közölt, az annyira szeretett nagymamáról készített szénrajza. Cs. I. FILM Hahó, a tenger és képzeletének világát, a felnőtteket sematikusan ábrázolja, öcsi szülei összkomfortos ápoltságukkal, kiglancolt problémátlanságukkal gyermeknevelési oktatófilmbe illenének inkább mint negatív példa. Gyanítom, hogy a rendezőnél és Török Sándor forgatókönyvírónál mindez irónia. Mintha azt mondanák: milyen szegényes is belülről ez a külső jólfésültség. Pedig amúgy jól bánnak a szülőkkel, akiknek ezúttal az okoz megoldhatatlan gondot, hogyan közöljék Öcsivel a kistestvér érkezését. A papa „atyai” esetlensége a maga apró kis hiúságaival, a mama líraibb és természetesebb közvetlensége végül is — mondanunk sem kell — megbirkózik a nehéz problémával. Mire a kisbaba megérkezik, elkészül az a forgó-zenélő-csillogó csodadolog is, amelybe apa és öcsi mindent beépítettek: drótot, tojástartót, villanyörtét, üvegcserepet, hozzá a napokat és az évszakokat, az időt és a törvényt i s ettől az egész olyan bonyolult lett, mint maga az élet. Ezen a ponton, ennél a hamisítatlan felnőttgondolatnál líraivá oldódik a humor, a kedélyesség és a finom Csipkelődés- Kellemes nézni Palásthy filmjét, Forgács Ottó derűs színes felvételeit. Balázsovits Lajos és Muszte Anna elfogultak kicsit a papamama szerepben. Annál elfogulatlanabbak Kovács Krisztián és Markos Kati ,s ez érthető. Ők nem gyerekszereplők ebben a filmben, hanem gyerekek, természetes otthonossággal mozognak hát saját világukban, amelyet elsősorban az ő számukra teremtett meg a rendező. Koltai Tamás MAGYAR IFJÚSÁG 1372/12