Magyar Ifjúság, 1972. szeptember-december (16. évfolyam, 35-52. szám)

1972-09-22 / 38. szám

BEGAZY CSABA MEZTELEN SZÍVVEL Vietnamnak Megint a menetelük, szűkre szabott öltönyök sorjáznak véresre izzadt tenyérrel vár a hajnali hang pagodák felett széttépett sikoltás gyerekek becézése rizsföldek szélén ragadozóvá formált fekete tank­ereinkből kiszivattyúzza vérünk denevérszárnyú repülő flotta lövedékek látogatják iskoláink és vetésünk belefojtják a porba a szirénák rekedt üvöltése csillagokon túlra hangzik álmunk felől letépi gyűlöletünk a puha sátrat meztelen szívvel rohanunk dacból öntött ágyúk követnek és kezünkhöz simulnak a félelmetes nyársak. „Hajtja tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet az ő neme szerint és gyümölcstermő fát, a melynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látá az Isten, hogy jó.” (Mózes Első Könyve) Vidámak a virágaink, eljátszanak a széllel. Gyümölcstermő fák köszönnek ágakat madarak felé tartva, színes lepkék lakomáznak, ez itt az éden sarka. Víz csobog a tisztáson, fű lakik a partján, szelíd rigó fecseg folyton majom ugrál karlán. Mókusok táncolni odújukból kijönnek, híre hamva sincs még itt, a mogorva ősznek. A nappalok aranysátra mindenkinek zárva, kedves bokrok alján róka pihen, mohából vetett ágyba. Vígan élnek itt az erdők, lombjukon pihen a harmat, lehajolnak a teli ágak és súgnak valamit egy halnak. Rubin szemű cseresznyéskert, gyümölccsel teli gallyak. ..És mondá Isten: Teremtsünk em­bert a mi képünkre és hasonlatos­ságunkra, és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a bar­mokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó minden­féle állatokon.” (Mózes Első Könyve) Ha a fákat arculütjük, tűzszín könnyel búcsúzik a rét és fölvinnyognak az orgonák, kiszáradt bokrok közt vergődve lepke veszíti el hímporát. Szorító ököl a két napot roppant össze, ágak bénán merednek és foga nő a csendnek. Fejünk felől elcibálják az ég békés színeit, avar sül a lábunk alatt, fojtó sál az életünk. Folyton ismétlődő körökbe, égő cellákba lépkedünk. Vigasztalni mit ér most a virágot kereső méhet, alacsonyra bukó repülőgépek harci kedvét átok nem szegi. Ég a lomb és ég az élet, napalm a poklot eteti. Nem vigaszt vár a béna ág, magtalanul hal meg, fölhasított torz mosolyból ömlik alá a gaztett. Áldásunk nem növeszt lombot, füstbe fojtott erdő fölött madár se rebben, indítsd el fényarcú csapataid, gyilkos szerszámmal te is, kezedben. Megint a menetelők, szűkre szabott öltönyök sorjáznak véresre izzadt tenyérrel vár a hajnali hang padogák felett széttépett sikoltás gyermekek becézése rizsföldek szélén ragadozóvá formált fekete tank­ereinkből kiszivattyúzza vérünk denevérszárnyú repülő flotta , ■ lövedékek látogatják iskoláink és vetésünk belefojtják a porba a szirénák rekedt üvöltése csillagokon túlra hangzik álmunk felől letépi gyűlöletünk a puha sátrat meztelen szívvel rohanunk dacból öntött ágyúk követnek és kezünkhöz simulnak a félelmetes nyársak. LAKATOS JÓZSEF LEVÉLRÉSZLET Nem kevés az én terhem. Rosszabb, mint a rák, már össze­roppanok, egyedül nem megy. Háromszázezer néma nyelvet fel­metszeni, világosságot teremteni, kérni, követelni fajtámnak. Oko­san, minden színházi kellék és díszlet nélkül, költészettel. Meg­érted-e a problémámat? Ebben a faluban, ahol élek, sokszor puskini magányban, a gondolatok letisztulnak, frissen lélegeznek, nem engedik hosszú­ra mindig és mindenkinek a sza­vak a gyeplőjét, amíg maguk is tisztává nem válnak. Szólni akarok, mert szólnom kell. ZSOLTÁR Tán rínak a bokrok hogy új viganód vetted fel s tékozolsz megint vagy a nap eszi marokkal még a rügy szagát Néma kő a szád alvó szárnyak ébrednek átkozódva Áttörsz az örökké szomjas legelők folyosóin. Ez az ösvény a csendhez vezet. Ez a magasfalú dóm az elfutó szél felé integet egek és télifehér percek nyúlnak utánad. HAJNAL FEKETÉBEN Sírig zuhannak a fák elesik az ég, egy csonka sziklafalnál siratja gyökérig fájdalmát­, mikor a hajnal elcipeli hátán a holdat, falnak esünk, bombáik robbannak bőrünkre bármennyire tagadom LUGOSSY ENDRE rajta TEMETŐK Temetők Holtak Kiapadt szemű vézna csontliliomok tüzes bilincsekben veszteglő megtépett rongybabák HÁTAD MÖGÖTT Hátad mögött a hold árnyékán lecsukott szemhéjak legelnek Hideg van. A szegénység töviseivel fekete csontmáglyára nehéz bilinccsel odavert vézna tested meggyötörték sebet ütöttek ingetlen megkövült ökleidből az éjszaka gyászmadarai újraszülik hátad mögött a holdat VAD KÉSEKET NYIT Vad késeket nyit, komor az este a zokogás immár csendesül bánatom révbe ért, kikötött tán mindörökre a remény sírkő szédületével zuhanok rég nemvolt gyászlepelbálok kihűlt csöndjeire. A kunyhó asztalán három mécse ég. BENEDIKTY LÁSZLÓ Ha szembe tűz a nap... Mi,e­lfogyott a sör a korsónkból, így kénytelenek voltunk egy-egy újabb adagot kérni a pincértől. A kemény tölgyfaasztalon könyökölve cigarettáztunk, mint min­dig, ha beszélgettünk. Mellig kigom­bolt ingben voltunk, de még így is elviselhetetlen volt a hőség. Ráadá­sul ez a kőrengeteg megbénítja az embert. Nincs egy ép gondolatunk. Mindig a nőkről beszélünk, nem mintha nem volna mit mondani ró­luk, hisz mindig van valami új do­log, valami új, eddig még el nem hangzott részlet, amit jólesik elmon­dani. Persze a múltról beszéltünk. Ez a legkitartóbb téma, ha iszunk. Most pedig ittunk elég rendesen, hi­szen már a hatodik korsó volt, mit a pincér az asztalra tett. Ezeket már jól megmérték. Érdekes, hogy mire megiszunk egy pár adagot, addigra, de mindig csak addigra, kezdik elő­venni a szemmértéküket. Lehet, hogy rájönnek, mi inni is szoktunk az üldögélés közben? Egy kicsit elméláztam ezen, de most nem is érdekelt a múlt. Már a következő napokra gondoltam. Sze­relmesnek éreztem magam, csak még azt nem tudtam, kit imádok, ki az, akit ennyire várok. Sokszor vol­tam már úgy, hogy a sok könnyed és valójában felüdítő kapcsolat kö­zepette borzasztóan vágytam valami egészen másra, valami szebbre. Az ilyen álmodozó gondolatok mindig este és mindig talán csendesnek ne­vezhető­­hangulatban törtek rám. — Késő volt már, szinte alig maradtak a halványan megvilágított boxok­­ban. Fizettünk. A villamosról az autókat néztem. Megragadott, ahogy elsuhannak az úton, néha villogva integetnek egymásnak, majd csak két piros pont marad belőlük a szememben. Szerettem volna most én is beülni egybe és elmenni mesz­­szire. Mindegy, hogy hová, csak so­káig tartson az út. Elképzeltem, ahogy kijutok a városból, rögtön elnéptelenednek az utak. Néha jön szemből egy-egy vakító csillár, és magamban leállatozom, de nem lassítok semmit. Elmélyülten hall­gatom a halk tánczenét a rádióból és az ujjaimmal lágyan játszom a kormánnyal. Bemegyek egy útszéli bárba, megiszom egy colát, aztán hajtok tovább egész éjjel. Reggel pedig felébredek valahol, nem tu­dom, hogy hol vagyok, csak azt ér­zem, hogy minden új és a maga is­meretlenségében, felfedezetlenségé­­ben feltűnően izgat. Hazaérve nem tudtam rögtön el­aludni, pedig a sör kimondottan ál­­mosító hatású. Négyszer, ötször megigazítottam a párnámat, de köz­ben nem nyitottam ki a szemem, nehogy ne éljem tovább ezt a cso­dálatos, ébredés utáni napot. — Er­dőben, egy fa alatt voltam, de a ko­csit, amivel odamentem, nem láttam sehol. Körbeforogtam magam körül, hiába, még egy keréknyomot sem találtam. Sétálni kezdtem. Valaho­gyan nem idegesített a gondolat, miként jutok ki innen. Nem is akar­tam elmenni ebből a nyugodt ma­gányból. Az avar kicsit csúszott a lábam alatt, látszott, hogy még csak közeleg a nyár vége, még nedves minden lehullott levél. Nem tudtam, hány óra lehetett, de már eléggé fenn járt a nap. Találtam egy mál­nabokrot, itt leálltam egy picit. Nem bántott még az a gondolat sem, hogy fogalmam sincs, merre me­gyek, sőt mikor egy kis patakhoz értem, már kimondottan jól éreztem magam. Megmostam az arcom, és leültem. Elég nagy fák voltak körü­löttem és mindegyik nagyon magas. A patak csendesen folydogált, nem állt útjában semmi, mi hangos cso­bogásra késztette volna. Ment szé­pen, lassan, apró köveket vitt ma­gával és lágyan ringatta a szélén lustálkodó moszatokat. Fölfelé men­tem a parton. Nem volt nehéz, bár nem találtam semmiféle utat. Csu­pán az öles fákat kellett kerülget­nem, ha vissza akartam térni a víz közvetlen közelébe. Elértem egy tisztásra, ahol három fa között be­fért egy kevés fény. A szemem már megszokta az erdő árnyait, így most kimondottan nehéz volt nyitva tar­tanom. De érdemes volt felnéznem, mert egy gyönyörű lány üldögélt az egyik fa alatt. Nem láttam mást a közelben, de gondoltam, nincs egye­dül, így mentem tovább. Közben vissza-visszanéztem rá. Falevelet forgatott a kezében, s nézett felém. Barna haja szinte szőkének tetszett az erős fényben. Arca érdeklődő, bájosan kedves volt. Csak ült, lábai e­gyszer csak megálltam, mert éreztem közelségét, pillan­tását. Valóban. Olyan kö­zel állt hozzám, hogy ha kinyújtottam volna a ke­zem, megérinthettem volna a vállát. Szemem úgy itta be látvá­nyát, mint itatós a vizet. Egy fának támaszkodott és szinte hallottam a szívverését. Szeméből azonban, a félelem mellől, halvány, odaadó mo­soly csillogott. Bátortalanul, vagy inkább megilletődötten érintettem meg az arcát. Oly forró és oly fi­nom volt a bőre, hogy szinte bele­remegtem. Pillantásunk már egy­másba mélyedt, most fedeztük fel azt a csodálatos világot, mely csak a miénk volt és csak kettőnké. Még égett a szám a csókjától, mikor újra csak eltűnő, szaladó alakját láttam a fák között. Az erdőben visszhang­zó hangja rázott fel kábulatomból. Az a csodálatos hang, mely sokáig csengett még fülemben: Ha szembe tűz a Nap; Ha szembe tűz a Nap... Boldog voltam, hogy megtaláltam a szerelmet. Alig vártam a másnapot, mikor újra láthatom.­— Sötét volt a szo­bában, mikor felkeltem. Megregge­liztem, elolvastam az újságot, aztán kapkodva öltözködtem, mert már sietnem kellett. Futottam a villamosig, s közben zuhogott az eső ... maga alá húzva, s merengett előre, mintha dúdolna a tájnak valamit. Egész léte olyan nyugodt volt, any­­nyira kiegyensúlyozott, hogy szinte isteni lénynek tetszett. Még mindig nem láttam senkit körülötte, mégis továbbmentem, mert valahogyan nem illett a hangulathoz, hogy meg­szólítsam. Furcsállottam a jelenlé­­tét, de talán csak azért, mert az enyém is az volt. A fák árnyékából újra napos részre értem, hol a pa­tak egy kissé kiszélesedve szinte tó­vá bővült. Lefeküdtem a fűbe és bámultam az eget. Csupán a tiszta, sértetlen kékjére gondoltam, arra a kékre, mely mindig megnyugtat, szinte álomba ringat. Nem tudom, mióta feküdhettem ott mozdulatla­nul elmélyedve, de csak most hatolt el a fülemig egy lágy, kedves dal­lam. A vízből szállt fel talán azért, hogy még szebbé tegye a táj vará­zsát. Hallgattam egy darabig elnyúj­­tózva, s csak utána néztem meg, honnan ered a hang. ő volt. Ott sé­tált a derékig érő vízben, s kezével hessegette a feléje úszó leveleket. Vakítóan fehér bőre, vállai szinte vonzották a fényt. A fák lehajolva nézték ezt a teljességet, ezt a cso­dálatos látványt. A víz is lassabb lett, s szinte kitört, kikerülte töré­keny alkatát, ő pedig önfeledten élvezte a napot, a víz simogatását, s hangja betöltötte az egész vidéket. Rám pillantva azonban hirtelen el­takarta gyönyörűen duzzadó melleit és vállig a víz alá húzódott. Majd lassan felállt, de keze azóta sem mozdult. A víztől kétszeres fényt kapott a szeméből felém áradó dia­dalom. Óvatosan, már-már lopa­kodva jött kifelé, s közben egy pil­lanatig sem vette le rólam a tekin­tetét. Moccanni sem bírtam, annyi­ra megbénított ez a félénk szempár. A parthoz érve csak egyik keze mozdult, míg lehajolt a ruhájáért. Kapkodva belebújt, még nézett egy darabig, a fehér anyag teljesen rá­tapadt testére, aztán hirtelen futni kezdett. Most tudtam csak felocsúd­ni a kábulatból, s rögtön felálltam, hogy megkeressem ezt a csodálato­san furcsa teremtést. Arra indul­tam, amerre eltűnni láttam a bok­rok elől elhajló alakját, amerre ha­ját láttam libbenni a szélben. Már nem hallottam futását, mégis men­tem előre, mert hívott a tisztasága, ártatlan, megronthatatlan varázsa. Szinte öntudatlan hajoltam el az ágak elől és mentem, mintha tud­nám, hol lehet. MAGYAR IFJÚSÁG1572/38

Next