Magyar Ifjúság, 1972. szeptember-december (16. évfolyam, 35-52. szám)
1972-09-22 / 38. szám
BEGAZY CSABA MEZTELEN SZÍVVEL Vietnamnak Megint a menetelük, szűkre szabott öltönyök sorjáznak véresre izzadt tenyérrel vár a hajnali hang pagodák felett széttépett sikoltás gyerekek becézése rizsföldek szélén ragadozóvá formált fekete tankereinkből kiszivattyúzza vérünk denevérszárnyú repülő flotta lövedékek látogatják iskoláink és vetésünk belefojtják a porba a szirénák rekedt üvöltése csillagokon túlra hangzik álmunk felől letépi gyűlöletünk a puha sátrat meztelen szívvel rohanunk dacból öntött ágyúk követnek és kezünkhöz simulnak a félelmetes nyársak. „Hajtja tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet az ő neme szerint és gyümölcstermő fát, a melynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látá az Isten, hogy jó.” (Mózes Első Könyve) Vidámak a virágaink, eljátszanak a széllel. Gyümölcstermő fák köszönnek ágakat madarak felé tartva, színes lepkék lakomáznak, ez itt az éden sarka. Víz csobog a tisztáson, fű lakik a partján, szelíd rigó fecseg folyton majom ugrál karlán. Mókusok táncolni odújukból kijönnek, híre hamva sincs még itt, a mogorva ősznek. A nappalok aranysátra mindenkinek zárva, kedves bokrok alján róka pihen, mohából vetett ágyba. Vígan élnek itt az erdők, lombjukon pihen a harmat, lehajolnak a teli ágak és súgnak valamit egy halnak. Rubin szemű cseresznyéskert, gyümölccsel teli gallyak. ..És mondá Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” (Mózes Első Könyve) Ha a fákat arculütjük, tűzszín könnyel búcsúzik a rét és fölvinnyognak az orgonák, kiszáradt bokrok közt vergődve lepke veszíti el hímporát. Szorító ököl a két napot roppant össze, ágak bénán merednek és foga nő a csendnek. Fejünk felől elcibálják az ég békés színeit, avar sül a lábunk alatt, fojtó sál az életünk. Folyton ismétlődő körökbe, égő cellákba lépkedünk. Vigasztalni mit ér most a virágot kereső méhet, alacsonyra bukó repülőgépek harci kedvét átok nem szegi. Ég a lomb és ég az élet, napalm a poklot eteti. Nem vigaszt vár a béna ág, magtalanul hal meg, fölhasított torz mosolyból ömlik alá a gaztett. Áldásunk nem növeszt lombot, füstbe fojtott erdő fölött madár se rebben, indítsd el fényarcú csapataid, gyilkos szerszámmal te is, kezedben. Megint a menetelők, szűkre szabott öltönyök sorjáznak véresre izzadt tenyérrel vár a hajnali hang padogák felett széttépett sikoltás gyermekek becézése rizsföldek szélén ragadozóvá formált fekete tankereinkből kiszivattyúzza vérünk denevérszárnyú repülő flotta , ■ lövedékek látogatják iskoláink és vetésünk belefojtják a porba a szirénák rekedt üvöltése csillagokon túlra hangzik álmunk felől letépi gyűlöletünk a puha sátrat meztelen szívvel rohanunk dacból öntött ágyúk követnek és kezünkhöz simulnak a félelmetes nyársak. LAKATOS JÓZSEF LEVÉLRÉSZLET Nem kevés az én terhem. Rosszabb, mint a rák, már összeroppanok, egyedül nem megy. Háromszázezer néma nyelvet felmetszeni, világosságot teremteni, kérni, követelni fajtámnak. Okosan, minden színházi kellék és díszlet nélkül, költészettel. Megérted-e a problémámat? Ebben a faluban, ahol élek, sokszor puskini magányban, a gondolatok letisztulnak, frissen lélegeznek, nem engedik hosszúra mindig és mindenkinek a szavak a gyeplőjét, amíg maguk is tisztává nem válnak. Szólni akarok, mert szólnom kell. ZSOLTÁR Tán rínak a bokrok hogy új viganód vetted fel s tékozolsz megint vagy a nap eszi marokkal még a rügy szagát Néma kő a szád alvó szárnyak ébrednek átkozódva Áttörsz az örökké szomjas legelők folyosóin. Ez az ösvény a csendhez vezet. Ez a magasfalú dóm az elfutó szél felé integet egek és télifehér percek nyúlnak utánad. HAJNAL FEKETÉBEN Sírig zuhannak a fák elesik az ég, egy csonka sziklafalnál siratja gyökérig fájdalmát, mikor a hajnal elcipeli hátán a holdat, falnak esünk, bombáik robbannak bőrünkre bármennyire tagadom LUGOSSY ENDRE rajta TEMETŐK Temetők Holtak Kiapadt szemű vézna csontliliomok tüzes bilincsekben veszteglő megtépett rongybabák HÁTAD MÖGÖTT Hátad mögött a hold árnyékán lecsukott szemhéjak legelnek Hideg van. A szegénység töviseivel fekete csontmáglyára nehéz bilinccsel odavert vézna tested meggyötörték sebet ütöttek ingetlen megkövült ökleidből az éjszaka gyászmadarai újraszülik hátad mögött a holdat VAD KÉSEKET NYIT Vad késeket nyit, komor az este a zokogás immár csendesül bánatom révbe ért, kikötött tán mindörökre a remény sírkő szédületével zuhanok rég nemvolt gyászlepelbálok kihűlt csöndjeire. A kunyhó asztalán három mécse ég. BENEDIKTY LÁSZLÓ Ha szembe tűz a nap... Mi,elfogyott a sör a korsónkból, így kénytelenek voltunk egy-egy újabb adagot kérni a pincértől. A kemény tölgyfaasztalon könyökölve cigarettáztunk, mint mindig, ha beszélgettünk. Mellig kigombolt ingben voltunk, de még így is elviselhetetlen volt a hőség. Ráadásul ez a kőrengeteg megbénítja az embert. Nincs egy ép gondolatunk. Mindig a nőkről beszélünk, nem mintha nem volna mit mondani róluk, hisz mindig van valami új dolog, valami új, eddig még el nem hangzott részlet, amit jólesik elmondani. Persze a múltról beszéltünk. Ez a legkitartóbb téma, ha iszunk. Most pedig ittunk elég rendesen, hiszen már a hatodik korsó volt, mit a pincér az asztalra tett. Ezeket már jól megmérték. Érdekes, hogy mire megiszunk egy pár adagot, addigra, de mindig csak addigra, kezdik elővenni a szemmértéküket. Lehet, hogy rájönnek, mi inni is szoktunk az üldögélés közben? Egy kicsit elméláztam ezen, de most nem is érdekelt a múlt. Már a következő napokra gondoltam. Szerelmesnek éreztem magam, csak még azt nem tudtam, kit imádok, ki az, akit ennyire várok. Sokszor voltam már úgy, hogy a sok könnyed és valójában felüdítő kapcsolat közepette borzasztóan vágytam valami egészen másra, valami szebbre. Az ilyen álmodozó gondolatok mindig este és mindig talán csendesnek nevezhetőhangulatban törtek rám. — Késő volt már, szinte alig maradtak a halványan megvilágított boxokban. Fizettünk. A villamosról az autókat néztem. Megragadott, ahogy elsuhannak az úton, néha villogva integetnek egymásnak, majd csak két piros pont marad belőlük a szememben. Szerettem volna most én is beülni egybe és elmenni meszszire. Mindegy, hogy hová, csak sokáig tartson az út. Elképzeltem, ahogy kijutok a városból, rögtön elnéptelenednek az utak. Néha jön szemből egy-egy vakító csillár, és magamban leállatozom, de nem lassítok semmit. Elmélyülten hallgatom a halk tánczenét a rádióból és az ujjaimmal lágyan játszom a kormánnyal. Bemegyek egy útszéli bárba, megiszom egy colát, aztán hajtok tovább egész éjjel. Reggel pedig felébredek valahol, nem tudom, hogy hol vagyok, csak azt érzem, hogy minden új és a maga ismeretlenségében, felfedezetlenségében feltűnően izgat. Hazaérve nem tudtam rögtön elaludni, pedig a sör kimondottan álmosító hatású. Négyszer, ötször megigazítottam a párnámat, de közben nem nyitottam ki a szemem, nehogy ne éljem tovább ezt a csodálatos, ébredés utáni napot. — Erdőben, egy fa alatt voltam, de a kocsit, amivel odamentem, nem láttam sehol. Körbeforogtam magam körül, hiába, még egy keréknyomot sem találtam. Sétálni kezdtem. Valahogyan nem idegesített a gondolat, miként jutok ki innen. Nem is akartam elmenni ebből a nyugodt magányból. Az avar kicsit csúszott a lábam alatt, látszott, hogy még csak közeleg a nyár vége, még nedves minden lehullott levél. Nem tudtam, hány óra lehetett, de már eléggé fenn járt a nap. Találtam egy málnabokrot, itt leálltam egy picit. Nem bántott még az a gondolat sem, hogy fogalmam sincs, merre megyek, sőt mikor egy kis patakhoz értem, már kimondottan jól éreztem magam. Megmostam az arcom, és leültem. Elég nagy fák voltak körülöttem és mindegyik nagyon magas. A patak csendesen folydogált, nem állt útjában semmi, mi hangos csobogásra késztette volna. Ment szépen, lassan, apró köveket vitt magával és lágyan ringatta a szélén lustálkodó moszatokat. Fölfelé mentem a parton. Nem volt nehéz, bár nem találtam semmiféle utat. Csupán az öles fákat kellett kerülgetnem, ha vissza akartam térni a víz közvetlen közelébe. Elértem egy tisztásra, ahol három fa között befért egy kevés fény. A szemem már megszokta az erdő árnyait, így most kimondottan nehéz volt nyitva tartanom. De érdemes volt felnéznem, mert egy gyönyörű lány üldögélt az egyik fa alatt. Nem láttam mást a közelben, de gondoltam, nincs egyedül, így mentem tovább. Közben vissza-visszanéztem rá. Falevelet forgatott a kezében, s nézett felém. Barna haja szinte szőkének tetszett az erős fényben. Arca érdeklődő, bájosan kedves volt. Csak ült, lábai egyszer csak megálltam, mert éreztem közelségét, pillantását. Valóban. Olyan közel állt hozzám, hogy ha kinyújtottam volna a kezem, megérinthettem volna a vállát. Szemem úgy itta be látványát, mint itatós a vizet. Egy fának támaszkodott és szinte hallottam a szívverését. Szeméből azonban, a félelem mellől, halvány, odaadó mosoly csillogott. Bátortalanul, vagy inkább megilletődötten érintettem meg az arcát. Oly forró és oly finom volt a bőre, hogy szinte beleremegtem. Pillantásunk már egymásba mélyedt, most fedeztük fel azt a csodálatos világot, mely csak a miénk volt és csak kettőnké. Még égett a szám a csókjától, mikor újra csak eltűnő, szaladó alakját láttam a fák között. Az erdőben visszhangzó hangja rázott fel kábulatomból. Az a csodálatos hang, mely sokáig csengett még fülemben: Ha szembe tűz a Nap; Ha szembe tűz a Nap... Boldog voltam, hogy megtaláltam a szerelmet. Alig vártam a másnapot, mikor újra láthatom.— Sötét volt a szobában, mikor felkeltem. Megreggeliztem, elolvastam az újságot, aztán kapkodva öltözködtem, mert már sietnem kellett. Futottam a villamosig, s közben zuhogott az eső ... maga alá húzva, s merengett előre, mintha dúdolna a tájnak valamit. Egész léte olyan nyugodt volt, anynyira kiegyensúlyozott, hogy szinte isteni lénynek tetszett. Még mindig nem láttam senkit körülötte, mégis továbbmentem, mert valahogyan nem illett a hangulathoz, hogy megszólítsam. Furcsállottam a jelenlétét, de talán csak azért, mert az enyém is az volt. A fák árnyékából újra napos részre értem, hol a patak egy kissé kiszélesedve szinte tóvá bővült. Lefeküdtem a fűbe és bámultam az eget. Csupán a tiszta, sértetlen kékjére gondoltam, arra a kékre, mely mindig megnyugtat, szinte álomba ringat. Nem tudom, mióta feküdhettem ott mozdulatlanul elmélyedve, de csak most hatolt el a fülemig egy lágy, kedves dallam. A vízből szállt fel talán azért, hogy még szebbé tegye a táj varázsát. Hallgattam egy darabig elnyújtózva, s csak utána néztem meg, honnan ered a hang. ő volt. Ott sétált a derékig érő vízben, s kezével hessegette a feléje úszó leveleket. Vakítóan fehér bőre, vállai szinte vonzották a fényt. A fák lehajolva nézték ezt a teljességet, ezt a csodálatos látványt. A víz is lassabb lett, s szinte kitört, kikerülte törékeny alkatát, ő pedig önfeledten élvezte a napot, a víz simogatását, s hangja betöltötte az egész vidéket. Rám pillantva azonban hirtelen eltakarta gyönyörűen duzzadó melleit és vállig a víz alá húzódott. Majd lassan felállt, de keze azóta sem mozdult. A víztől kétszeres fényt kapott a szeméből felém áradó diadalom. Óvatosan, már-már lopakodva jött kifelé, s közben egy pillanatig sem vette le rólam a tekintetét. Moccanni sem bírtam, annyira megbénított ez a félénk szempár. A parthoz érve csak egyik keze mozdult, míg lehajolt a ruhájáért. Kapkodva belebújt, még nézett egy darabig, a fehér anyag teljesen rátapadt testére, aztán hirtelen futni kezdett. Most tudtam csak felocsúdni a kábulatból, s rögtön felálltam, hogy megkeressem ezt a csodálatosan furcsa teremtést. Arra indultam, amerre eltűnni láttam a bokrok elől elhajló alakját, amerre haját láttam libbenni a szélben. Már nem hallottam futását, mégis mentem előre, mert hívott a tisztasága, ártatlan, megronthatatlan varázsa. Szinte öntudatlan hajoltam el az ágak elől és mentem, mintha tudnám, hol lehet. MAGYAR IFJÚSÁG1572/38