Magyar Ifjúság, 1974. január-április (18. évfolyam, 1-17. szám)
1974-01-04 / 1. szám
Hatvan sorban— egy lépésváltásról Mostanában, ha izgalmas, friss, fiatalos, szenvedélyes színházat akarok látni, leginkább vidékre megyek. A „mostanában" persze nem tegnaptól értendő. Van annak már két-három évadja, hogy elkezdtem - elkezdtünk odafigyelni a nem fővárosi színházak egyik-másik előadására. Először inkább csak a műsorpolitikai bátorságukat kellett észrevenni: a sorozatos pécsi Illyés Gyula-bemutatók (a későbbi, fővárosi „utánjátszás"-nál általában jobb, frissebb, rendezőt-színészt egyaránt emelő, fejlesztő produkciók voltak ezek), a veszprémi Németh László-premierek, a békéscsabaiaknak a romániai magyar drámairodalmat felfedező vállalkozásai (Páskándi Géza darabjai), a szolnokiak világsikert útra indító Örkény-előadása (a Macskajáték), igazán csak a legszembeötlőbb, s csak a magyar nyelvű drámát istápoló példákat említem. De már ebben a műsorpolitikai kezdeményezőkészségben is ott volt egy többlet. Mire gondolok? Arra, hogy ezek az új drámák kezdték kiformálni egy másfajta, korszerűbb, maníroktól, sallangoktól és kényelmes rutintól elszakadó játékstílus elemeit is. Ez, szerencsére, nem maradt szakmai titok: jól kiválasztott televíziós közvetítések révén az egész ország tanulta meg egy-egy vidéki színház, egy-egy rendező, s egész sor színész nevét , ami külön öröm: az új nevek között igen sok volt a fiatal, úgyszólván kezdő művész. Rövid idő alatt négy-öt vidéki színház élére került új, fiatal igazgató vagy főrendező, vagy mind a kettő, s körülöttük lassan gyülekezni kezdett a frissen végzett, vagy éppen csak egy-két éve játszó színészek gárdája is. Sőt: a közös munka során sok idősebb színész is valósággal újjászületett. Nos, már ekkor láttunk olyan rendezéseket, olyan színészi megoldásokat, amelyek addig ismeretlenek voltak a magyar hivatásos színházban, s csak az Universitas Együttes (valamikor fénykorában), meg a legjobb öntevékenyek közül a jobb szó híján avantgarde-nak titulált csoportok éltek velük. Feltört valami, ami nyilvánvalóan nem egyik napról a másikra keletkezett, hanem már régen ott volt az agyakban, a művészi fantáziákban, s az izmokban. így jött sorra a szentendrei Teátrumban a Vízkereszt (Iglódi István rendezése); a szolnoki két Moliére és a Gácsérfej (Székely Gábor rendezései); a pécsi Falanszter (Hernádi Gyula darabja, Sík Ferenc rendezésében), s a legújabb: a Tévedések vígjátéka (ugyancsak Sík Ferenc munkája); jött a szegedi Bulgakov-előadás, a Rein mérnök álma (Sándor János rendezése), meg a kecskemétiek Shakespeare: Troilusz és Kresszidája, és a Savonarola, a szerb Jovan Hristic drámája (az előbbi Ruszt József, az utóbbi Székely István rendezése). A legmodernebb színház képviselői: a szovjet Tovsztonogov és Ljubimov, az angol Peter Brook és a lengyel Jerzy Grotowski éreztetik jótékony elvi és gyakorlati hatásukat ezeken az előadásokon. Ezek a produkciók nem azért korszerűek elsősorban, mert szolgai módon másolnak valamely divatos stílust Igazi jelentőségük abban áll, hogy a modern stiláris elemek segítségével jobban, világosabban, izgalmasabban és szenvedélyesebben tudják - rendezők és színészek - megfogalmazni saját, önálló, a mi valóságunkban gyökerező, a mához szóló művészi mondanivalójukat. Nem öncélú, formalista modernkedések tanúi lehetünk, hanem olyan előadásokat élvezhetünk, amelyekben a tartalmi oldal újszerűsége, a jól elolvasott drámai mű követeli ki a formai újszerűséget. Elfogultság lenne persze azt állítani, hogy mindezek jelenleg csak a legjobb vidéki színházainkra jellemzők, hiszen még ott sem általánosak, s más társulatoknál is észlelhetők a biztató erjedés jelei. De ha a „vidéki" kifejezés színházi viszonylatban ma már elsősorban csak egyszerű helymegjelölés, azt javarészt ennek az egész színi kultúránkra pezsdítően ható lépésváltásnak köszönhetjük. J . A Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség központi lapja. Főszerkesztő: Szabó János. Főszerkesztő-helyettes: Gyulai Ferenc, Király Ernő. Felelős kiadó: dr. Petrus György. Szerkesztőség: Budapest Vill., Somogyi Béla u. 6. Tel.: 130-460. Kiadja: Ifjúsági Lapkiadó Vállalat. Bp. VI., Révay u. 16. Tel.: 116-660. Készült a Zrínyi Nyomdában (73.2339-2/58) ofszet rotációs eljárással, Ultraset 72-es gépen. Felelős vezető: Bolgár Imre. Kéziratot, rajzot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (Bp. V., József nádor tér 1.) Előfizetési díj: havonta 13,— Ft, negyed évre 39,— Ft, fél évre 78,- Ft egy évre 156,— Ft. Postai irányítószám: 1983 Index: 25 538 2 fórum Levelek a szerkesztőséghez II család törv. védve (Megjelent a Magyar Ifjúság 18. számában, 1973. november 30-án.) „A családjogi törvény átdolgozása előtt megjelent érdekes gondolatok egyikéhez szeretnék igen röviden és nem elfogultan hozzászólni. A kérdések közül az egyik ama keres magyarázatot, vagy legalábbis útbaigazítást, hogy adott esetben a felbontott házasság után a volt feleség viselje-e a férje nevét, vagy se. Most szándékosam veszem azt az alapesetet, amikor a válás mindkét fél kölcsönös beleegyezésével történik, úgy, hogy egyiknek sincs mit a másik szemére vetni. Szabó Imre hozzászólásában véleményem szerint meglehetősen egyoldalúan közelíti meg a névviselés kérdését akkor, amikor a nők egyenjogúságáról beszél. Azt hiszem, az ő felvetése csak akkor helyénvaló, ha az elvált szülők esetében gyermek is van, s a törvény a gyermeket — vagy a gyermekek közül egyet is — az édesanyának ítél. Véleményem szerint ez az az eset, amikor kell, hogy a törvény védje a nőt, az édesanyát azzal is, hogy a férje után megtartja a gyermek érdekében a férjezett nevét. Megítélésem szerint az igazi egyenjogúság az lenne, ha automatikusan megszűnne a volt feleségnek férje utáni neve, minden ilyen esetet kivéve. Ez szerintem csak látszólag annyira aggályos, mint ahogyan azt sokan felvethetik. Ezt a meglátásomat tudom bizonyítani azzal is, hogy általában, akik elválnak — tisztelet a kivételnek —, végleg lemondanak arról, hogy volt társukkal keressék elrontott életük rendbehozását. Általában egy új kapcsolatban úgyis érvényét veszti a régi név. Nem árt viszont az, ha az elvált nő — amennyiben nincs gyermeke — ismét leánynevén szerepel.” Varga Gyula 3350 jál ék, amelyre a gyermek személyiségének fejlesztését bízzuk, nem szabad kiengedni a szakemberek ellenőrzése alól. Véleményem szerint nem azzal kell foglalkoznia a Játékbizottságnak, hogy mennyit és mennyiért játszanak, hanem, hogy mit. Ahogyan a képzőművészeti alkotásokat csak zsűrizés után lehet eladni, ideje lenne létrehozni egy olyan játékzsűrit, amelynek engedélye nélkül semmilyen játékot nem lehetne forgalmazni. Nevetséges helyzet, hogy ma is a KERMI foglalkozók a játékok minőségének ellenőrzésével, és ha nem balesetveszélyes, bármire adnak árusítási engedélyt. Ezenkívül a játékok választékával is baj van. Hiába árusítanak kétezerféle játékot, az nem ennyi típus. Vegyük például a társasjátékokat. Szerintem a visszaesés annak köszönhető, hogy ezek teljesen egy kaptafára készülnek: egy előre kijelölt úton kell végigmenni, melyen az előrehaladást a szerencse (dobókocka) dönti el, mindegy, hogy ezt csigabigának, vagy hegymászásnak hívják. A gyerekek egy-két játékkal minden variációt kimerítenek, melyekben a szerepük úgyis csak a bábuk tologatása. Ez alól csak néhány kivétel van. Ilyen a „Gazdálkodj okosan”, amely van már vagy tízéves, de ma is népszerű. Ugyanez mondható a játékkártyákról : a Fekete Péter óta ezekben nincs semmi új, csak ugyanaz , más-más színben. A konstrukciós játékok sem nyújtják, amit kellene. Áttértek a jól bevált fémépítőről — ennek két változatát is ismerem — a mindenféle műanyag építőkre. Ezek egyrészt törékenyek, másrészt olyan minimális készlet van egy dobozban és olyan egyhangú formák, hogy csak a mintafüzetben levő szerkezetet lehet öszszerakni belőlük. (Erre tervezték őket?!) Talán ezért vennék meg olyan sokan máris a LEGO játékot. Ugyanakkor az olyan egyszerű cikk, mint a fa építőkocka, szinte teljesen eltűnt. A kétezer fajta játékba bizonyára beleszámítanak az olyanok is, mint például a barkácskészlet. Ez egy ötdekás alumíniumfejű kalapácsból, egy életlen fűrészből és vésőből, egy mérőpálcikából és alumínium harapófogóból áll. Az utóbbi az első fogásra eltörik. Ez a készlet valóban nem balesetveszélyes, de Tanuló fodrászok (Megjelent a Magyar Ifjúság 50. számában, 1973. december 14-én.) „Szeretném megcáfolni azokat asorokat, illetve gondolatokat, amit a Fórum rovatban a fenti cikkhez véleményként olvastam. »Köztudott, hogy nincsenek érdekelve az oktatók abban, hogy jók legyenek a jövő szakmunkásai.« Nem tudom, hogy a levélíró Laczó László milyen munkakörben dolgozik, de véleményem szerint ez nem így van. Ha valaki oktató, tudnia kell azt, hogy mit miért csinál. Felelős a munkahelynek, a társadalomnak elsősorban azért, hogy olyan szakmunkásokat neveljen, mint ő. Véleményem szerint a tanulók az oktatójukat vagy mesterüket szeretik, becsülik, ha látják, hogy mindent megtesz értük. »Nincsenek érdekelve« — írja Laczó László. Lehetséges, hogy anyagilag valóban nincsenek érdekelve, de mindenkinek van a munkában célja és önbecsülése is. Természetesen ahhoz, hogy a tanuló elkészítse a napi tervezett munkadakaidot, nem elég az oktató szigora és parancsa. A tanulók igyekezete is szükséges. Az oktató felelősséggel tartozik a vállalat vezetőinek termelési és erkölcsi dolgokban. Az sem hanyagolható el, hogy a szülők milyen véleménnyel vannak róla. Ha egy gyerek, tanuló csalódik vagy bántódás éri, legelsősorban a szüleinek mondja ezt el. »Manapság egy oktató elmegy maszekolni, mintsem a tanulóval foglalkozna.« Ezt csak nagyon kevesen teszik meg, mert egy gyár területén belül szerintem ez lehetetlen. A levélírónak ez az állítása téves. Mivel ő az építőipar területén dolgozik, így véleményét csak erről a területről írhatja meg. Még egy utolsó gondolatot szeretnék leírni Huszonhárom kötőhurkolóipari konfekció: tanulót oktatok. Munkakörömhöz képest fiata vagyok, de legfőbb álmom, hogy bizonyítsa, hogy szaktudásomon kívül a szakma szeretete is átplántáljam a tanuláimba.” Nagy Ibolya 4026 Debrecen Játékaink (Megjelent a Magyar Ifjúság 50. számában, 1973. december 14-én.) „Megint nagyon érdekes problémám hívta fel a figyelmet a Magyar Ifjúság a játékokról szóló cikkével. A játék a gyerek munkája. Éppen azért az ilyen fontos dolgot, mint a jósok mindenre alkalmas, csak éppen barkácsolásra nem.” Koncz Gábor 1098 Budapest