Magyar Ifjúság, 1974. január-április (18. évfolyam, 1-17. szám)

1974-01-04 / 1. szám

­ Hatvan sorban— egy lépésváltásról Mostanában, ha izgalmas, friss, fiatalos, szenvedélyes színházat akarok látni, leginkább vidékre megyek. A „mostanában" persze nem tegnaptól értendő. Van annak már két-három évadja, hogy elkezdtem - elkezdtünk­­ odafigyel­ni a nem fővárosi színházak egyik-másik előadására. Először in­kább csak a műsorpolitikai bátorságukat kellett észrevenni: a sorozatos pécsi Illyés Gyula-bemutatók (a későbbi, fővárosi „után­­játszás"-nál általában jobb, frissebb, rendezőt-színészt egyaránt emelő, fejlesztő produkciók voltak ezek), a veszprémi Németh László-premierek, a békéscsabaiaknak a romániai magyar dráma­­irodalmat felfedező vállalkozásai (Páskándi Géza darabjai), a szol­nokiak világsikert útra indító Örkény-előadása (a Macskajáték), igazán csak a legszembeötlőbb, s csak a magyar nyelvű drámát istápoló példákat említem. De már ebben a műsorpolitikai kezde­ményezőkészségben is ott volt egy többlet. Mire gondolok? Arra, hogy ezek az új drámák kezdték kiformál­ni egy másfajta, korszerűbb, maníroktól, sallangoktól és kényel­mes rutintól elszakadó játékstílus elemeit is. Ez, szerencsére, nem maradt szakmai titok: jól kiválasztott televíziós közvetítések révén az egész ország tanulta meg egy-egy vidéki színház, egy-egy ren­dező, s egész sor színész nevét , ami külön öröm: az új nevek között igen sok volt a fiatal, úgyszólván kezdő művész. Rövid idő alatt négy-öt vidéki színház élére került új, fiatal igazgató vagy főrendező, vagy mind a kettő, s körülöttük lassan gyülekezni kez­dett a frissen végzett, vagy éppen csak egy-két éve játszó színé­szek gárdája is. Sőt: a közös munka során sok idősebb színész is valósággal újjászületett. Nos, már ekkor láttunk olyan rendezéseket, olyan színészi meg­oldásokat, amelyek addig ismeretlenek voltak a magyar hivatásos színházban, s csak az Universitas Együttes (valamikor fénykorá­ban), meg a legjobb öntevékenyek közül a jobb szó híján avant­­garde-nak titulált csoportok éltek velük. Feltört valami, ami nyil­vánvalóan nem egyik napról a másikra keletkezett, hanem már régen ott volt az agyakban, a művészi fantáziákban, s az izmok­ban. így jött sorra a szentendrei Teátrumban a Vízkereszt (Iglódi István rendezése); a szolnoki két Moliére és a Gácsérfej (Székely Gábor rendezései); a pécsi Falanszter (Hernádi Gyula darabja, Sík Ferenc rendezésében), s a legújabb: a Tévedések vígjátéka (ugyancsak Sík Ferenc munkája); jött a szegedi Bulgakov-előadás, a Rein mérnök álma (Sándor János rendezése), meg a kecskemé­tiek Shakespeare: Troilusz és Kresszidája, és a Savonarola, a szerb Jovan Hristic drámája (az előbbi Ruszt József, az utóbbi Székely István rendezése). A legmodernebb színház képviselői: a szovjet Tovsztonogov és Ljubimov, az angol Peter Brook és a lengyel Jerzy Grotowski éreztetik jótékony elvi és gyakorlati hatásukat ezeken az előadásokon. Ezek a produkciók nem azért korszerűek elsősorban, mert szolgai módon másolnak valamely divatos stílust Igazi jelentőségük ab­ban áll, hogy a modern stiláris elemek segítségével jobban, vilá­gosabban, izgalmasabban és szenvedélyesebben tudják - rende­zők és színészek - megfogalmazni saját, önálló, a mi valóságunk­ban gyökerező, a mához szóló művészi mondanivalójukat. Nem ön­célú, formalista modernkedések tanúi lehetünk, hanem olyan előadásokat élvezhetünk, amelyekben a tartalmi oldal újszerűsége, a jól elolvasott drámai mű követeli ki a formai újszerűséget. Elfogultság lenne persze azt állítani, hogy mindezek jelenleg csak a legjobb vidéki színházainkra jellemzők, hiszen még ott sem általánosak, s más társulatoknál is észlelhetők a biztató erjedés jelei. De ha a „vidéki" kifejezés színházi viszonylatban ma már elsősorban csak egyszerű helymegjelölés, azt javarészt ennek az egész színi kultúránkra pezsdítően ható lépésváltásnak köszön­hetjük. J . A Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség központi lapja. Főszer­kesztő: Szabó János. Főszerkesztő-helyettes: Gyulai Ferenc, Király Ernő. Felelős kiadó: dr. Petrus György. Szerkesztőség: Budapest Vill., Somogyi Béla u. 6. Tel.: 130-460. Kiadja: Ifjúsági Lapkiadó Vállalat. Bp. VI., Révay u. 16. Tel.: 116-660. Készült a Zrínyi Nyom­dában (73.2339-2/58) ofszet rotációs eljárással, Ultraset 72-es gé­pen. Felelős vezető: Bolgár Imre. Kéziratot, rajzot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bár­mely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (Bp. V., József nádor tér 1.) Előfizetési díj: havonta 13,— Ft, negyed évre 39,— Ft, fél évre 78,- Ft egy évre 156,— Ft. Postai irányítószám: 1983 Index: 25 538 2 fórum Levelek a szerkesztőséghez II család törv. védve (Megjelent a Magyar Ifjúság 18. számában, 1973. november 30-án.) „A családjogi törvény átdolgozása előtt meg­jelent érdekes gondola­tok egyikéhez szeretnék igen röviden és nem el­fogultan hozzászólni. A kérdések közül az egyik ama keres magyaráza­tot, vagy legalábbis út­baigazítást, hogy adott esetben a felbontott há­zasság után a volt fele­ség viselje-e a férje ne­vét, vagy se. Most szán­dékosam veszem azt az alapesetet, amikor a vá­lás mindkét fél kölcsö­nös beleegyezésével tör­ténik, úgy, hogy egyik­nek sincs mit a másik szemére vetni. Szabó Imre hozzászó­lásában véleményem szerint meglehetősen egyoldalúan közelíti meg a névviselés kérdését akkor, amikor a nők egyenjogúságáról beszél. Azt hiszem, az ő felve­tése csak akkor helyén­való, ha az elvált szülők esetében gyermek is­ van, s a törvény a gyerme­ket — vagy a gyerme­kek közül egyet is — az édesanyának ítél. Véle­ményem szerint ez az az eset, amikor kell, hogy a törvény védje a nőt, az édesanyát azzal is, hogy a férje után megtartja a gyermek érdekében a férjezett nevét. Megítélésem szerint az igazi egyenjogúság az lenne, ha automatikusan megszűnne a volt fele­ségnek férje utáni neve, minden ilyen esetet ki­véve. Ez szerintem csak látszólag annyira aggályos, mint ahogyan azt sokan felvethetik. Ezt a meglátásomat tu­dom bizonyítani azzal is, hogy általában, akik elválnak — tisztelet a kivételnek —, végleg le­mondanak arról, hogy volt társukkal keressék elrontott életük rendbe­hozását. Általában egy új kapcsolatban úgyis érvényét veszti a régi név. Nem árt viszont az, ha az elvált nő — amennyiben nincs gyer­meke — ismét leányne­vén szerepel.” Varga Gyula 3350 jál­ ­ék, amelyre a gyermek személyiségének fejlesz­tését bízzuk, nem sza­bad kiengedni a szak­emberek ellenőrzése alól. Véleményem sze­rint nem azzal kell fog­lalkoznia a Játék­bizott­­ságnak, hogy mennyit és mennyiért játszanak, hanem, hogy mit. Aho­gyan a képzőművészeti alkotásokat csak zsűri­zés után lehet eladni, ideje lenne létrehozni egy olyan játékzsűrit, amelynek engedélye nél­kül semmilyen játékot nem lehetne forgalmaz­­ni. Nevetséges helyzet, hogy ma is a KERMI foglalkozók a játékok minőségének ellenőrzé­­­­sével, és ha nem bal­esetveszélyes, bármire adnak árusítási enge­délyt. Ezenkívül a játé­kok választékával is baj van. Hiába árusítanak kétezerféle játékot, az nem ennyi típus. Ve­gyük például a társasjá­tékokat. Szerintem a visszaesés annak kö­szönhető, hogy ezek tel­jesen egy kaptafára ké­szülnek: egy előre kije­lölt úton kell végigmen­ni, melyen az előrehala­dást a szerencse (dobó­kocka) dönti el, mind­egy, hogy ezt csigabi­gának, vagy hegymá­szásnak hívják. A gye­rekek egy-két játékkal minden variációt kime­rítenek, melyekben a szerepük úgyis csak a bábuk tologatása. Ez alól csak néhány kivé­tel van. Ilyen a „Gaz­dálkodj okosan”, amely van már vagy tízéves, de ma is népszerű. Ugyanez mondható a já­tékkártyákról : a Fekete Péter óta ezekben nincs semmi új, csak ugyanaz , más-más színben. A konstrukciós játékok sem nyújtják, amit kel­lene. Áttértek a jól be­vált fémépítőről — en­nek két változatát is is­merem — a mindenféle műanyag építőkre. Ezek egyrészt törékenyek, másrészt olyan minimá­lis készlet van egy do­bozban és olyan egy­hangú formák, hogy csak a mintafüzetben le­vő szerkezetet lehet ösz­­szerakni belőlük. (Erre tervezték őket?!) Talán ezért vennék meg olyan sokan máris a LEGO já­tékot. Ugyanakkor az olyan egyszerű cikk, mint a fa építőkocka, szinte teljesen eltűnt. A kétezer fajta játékba bi­zonyára beleszámítanak az olyanok is, mint pél­dául a barkácskészlet. Ez egy ötdekás alumí­niumfejű kalapácsból, egy életlen fűrészből és vésőből, egy mérőpálci­kából és alumínium ha­rapófogóból áll. Az utób­bi az első fogásra eltö­rik. Ez a készlet valóban nem balesetveszélyes, de Tanuló fodrászok (Megjelent a Magyar Ifjúság 50. számában, 1973. december 14-én.) „Szeretném megcáfol­ni azokat a­­sorokat, il­letve gondolatokat, amit a Fórum rovatban a fenti cikkhez vélemény­ként olvastam. »Köztu­dott, hogy nincsenek ér­dekelve az oktatók ab­ban, hogy jók legyenek a jövő szakmunkásai.« Nem tudom, hogy a le­vélíró Laczó László mi­lyen munkakörben dol­gozik, de véleményem szerint ez nem így van. Ha valaki oktató, tudnia kell azt, hogy mit miért csinál. Felelős a munka­helynek, a társadalom­nak elsősorban azért, hogy olyan szakmunká­sokat neveljen, mint ő. Véleményem szerint a tanulók az oktatójukat vagy mesterüket szere­tik, becsülik, ha látják, hogy mindent megtesz értük. »Nincsenek érdekel­ve« — írja Laczó László. Lehetséges, hogy anya­gilag valóban nincsenek érdekelve, de mindenki­nek van a munkában célja és önbecsülése is. Természetesen ahhoz, hogy a tanuló elkészítse a napi tervezett munka­­dak­aidot, nem elég az oktató szigora és paran­csa. A tanulók igyekeze­te is szükséges. Az oktató felelősség­gel tartozik a vállalat vezetőinek termelési és erkölcsi dolgokban. Az sem hanyagolható el, hogy a szülők milyen véleménnyel vannak ró­la. Ha egy gyerek, ta­nuló csalódik vagy bán­­tódás éri, legelsősorban a szüleinek mondja ezt el. »Manapság egy oktató elmegy maszekolni, mintsem a tanulóval foglalkozna.« Ezt csak nagyon kevesen teszik meg, mert egy gyár te­rületén belül szerintem ez lehetetlen. A levél­írónak ez az állítása té­ves. Mivel ő az építőipar területén dolgozik, így véleményét csak erről a területről írhatja meg. Még egy utolsó gondo­latot szeretnék leírni Huszonhárom kötő­hurkolóipari konfekció: tanulót oktatok. Munka­körömhöz képest fiata vagyok, de legfőbb ál­mom, hogy bizonyítsa, hogy szaktudásomon kí­vül a szakma szeretete is átplántáljam a ta­nuláimba.” Nagy Ibolya 4026 Debrecen Játékaink (Megjelent a Magyar Ifjúság 50. számában, 1973. december 14-én.) „Megint nagyon érde­kes problémám hívta fel a figyelmet a Ma­gyar Ifjúság a játékok­ról szóló cikkével. A játék a gyerek munkája. Ép­pen azért az ilyen fontos dolgot, mint a jó­sok mindenre alkalmas, csak éppen barkácsolás­ra nem.” Koncz Gábor 1098 Budapest

Next