Magyar Ifjúság, 1975. január-április (19. évfolyam, 1-17. szám)

1975-01-31 / 5. szám

Győrben születtem 1948-ban. 1970-ben, végzett népművelő­könyvtárosként Veszprémbe hozott a házas­lét. Ma már sok minden és sok mindenki más is ideköt. Verset pa­pírra jó másfél év­­ma is áll belőle, tizede építek. Ami­galmatlanul kevés: a túltengő mennyi­séggel a jövő idejű minőség mindig go­noszul bánik. De a legszörnyűbb pokol­­raszállás is partra­szállás, a legszebb partraszállás is po­­kolraszállás. Csak mindig tudtam, hogy én voltam, vagyok és leszek az, akivel nem történik valami, hanem aki történik. 1944-ben szület­tem Székelyudvar­helyen. A háború után Felsőnánán végeztem az általá­nos iskolát, innen kerültem Szekszárd­­ra mezőgazdasági technikumba. 1966-ban jelentkez­tem Szombathelyre, a népművelés­könyvtár szakra. Az itteni tanulmányok befejezése után Za­lában, majd Kom­lón voltam népmű­velő. Ebben az év­ben a Veszprém megyei Moziüzemi Vállalathoz kerül­tem, filmművészeti előadónak. Felada­tom egyáltalán nem romantikus, de tisz­tán látom, hogy a realizmus követke­zetességére ma na­­gyobb szükség van. Terveim: verseskö­tetem összeállítása, regényem befejezé­se. Verseimet a Je­lenkor, a Kortárs, az Életünk és a Ma­gyar Rádió közölte. PATKA LÁSZLÓ Színészetek körülöttünk a képek: bariton-barnák és szoprán-kékek kapkodás-sárgák és terebély-zöldek szüzesség-pirosak és csapodár-vörösek engedékeny rózsaszínűek diplomata­szürkék ébredésfeketék fulladásos lilák tél-ezüstözésűek csalódás­­aranyozásúak tárgyilagosság-drappok cselező halványak tudálékosság-élénkek kín-fehérek és szemenszedettek lézengők és antianyag-nehezek szótlamok és félbe nem, szakíthatók: (s a képek közül a kétszínűek­­) BOTÁR ATTILA Születésnapi dal Hazám gyönyöröm sebeim Harminc évemmel itt vagyok Megszületőnél lucskosabb Föltámadónál fényesebb A mustos lábaknál vígabb Döngölt­ agyagnál súlyosabb A babonáknál feketébb Farsangolóknál pirosabb Kőzetnél irgalmatlanabb Szellővel töltve csontjaim Harminc évemmel itt vagyok S adósságom van fele kín Fele gyúlékony dadogás G. J. Nemtart már „Mikor szét­szakad a lánc / nem tart már, / magányosan dalol a csalogány. // Egyedül járom az utcát, / mert a lánc nem tart már, / szét­szakadt, szét hullt már. // Porba peregnek a lánc­szemek / és én, most már, / nem tudom, hogy mit tegyek. // Fájnak a nappalok, / fájnak az éjjszakák, / de a lánc nem tart már. // Szét­szakadt a lánc, / megpattant a húr, / s most már, minden a porba hullt.” A közmondás ilyen esetek­ben azt tartja: kutya harapá­sát szőrével. Néhányan azon­ban úgy vélik, hogy se lánccal se lánc nélkül nem az igazi. Verse sem. S. S. Kakukk „A falánk ka­kukk fióka / fészektársait ki­szorítja. / Apró nevelőszüleik neveli, mintha / saját fiókájuk volna / A kifejlett hálátlanja / tojását kis énekesmadár fész­kébe lopja. / S nevelőszüleik mintha ... / így megy ez újra meg újra. / Nem tör senki ne­mesebb célra! / Kakukk a fészkét nem rakja, / így élünk mi, kakukk fiók módra.” Talán a szerencsésebb la­káselosztás ezt is megoldja. Addig — sajnos — kakukk. M. É. Születéseim „Hétszer születtem, / Hétszer, hétszer / Hét kínnal a világra jöttem / Hét sebbel hetven szívemben / Kétszer hét évig mégis éltem. / Egyszer születtem kések kö­zött ... stb.” Érdekes, ahogy elbeszéli hét­szeres születését, de hadd em­lítem, hogy ezt részben már megírták, és jobban! Olvassa József Attilát! Józsefváros jeligére „Üres­ has táj, álom-varázs , te benned az egész világ / mivel álmot so­sem láttál / kicsordulsz, mint habzó pohár // Szürke dom­bok, szürke tájak / feltüremlő büszke árnyak, / álomvarázs, hajnalt hagyó / az igazat ta­gadó köd-fű hajó // visz el té­ged sima úton; / közel a cél­, mégis tágul / a láthatár bar­­nalány-síkon­­ és a szíved, és a szíved úgy elárvul.” Geográfiai érdeklődésünk mérsékelt, de ezt a láthatárt ezen a síkon megnéznénk. Sz. B. levelében írja: ”17. élet­évemet töltöttem december­ben. Középiskolában tanulok. Egy nagy elhatározásom szülte ezt a levelet. Ha lehetséges irodalmi pályára lépek. Sokat gondolkodtam, nem éreztem magamat megfelelőnek. De miután barátaim elolvasták a versemet nagyon gondolkodó­ba estem, és határoztam. Ké­rem a versemet bírálják el, s ha lehet a velem egykorú fia­talok mondjanak véleményt róla. Persze ez nem zárja ki az idősebbek nézeteit.” Részlet a versből: „Minden ember el­kezdi valahol / Hol az élet, s a tűz dalol. / Messze a ködös homályban fejezi be / ott az idő, s tér az úr.” Ne lépjen irodalmi pályára, legalábbis egyelőre. Igaz, ezt nem önnel egykorú, csupán egykori fiatal javasolja, de ta­lán így is hitelt érdemlő. Ez a pálya ugyanis fáradságos, sok tanulást igénylő, és egy vers kevés hozzá. M. P. Tűnődés „Mit adott ne­kem a sors?! / Mit adott ne­kem?!... Adott sötét éjszaká­kat / hogy átzokogjam őket. / Adott kedvest, hogy szeressem, / hogy érte ontsam könnyem, / adott lángot a szívembe / adott kést, hogy gyilkoljak ve­le. / Adott egy világot, / mely tágas és szertelen / űzött rajta végig, / hogy ne találjam he­lyem, / adott virágot, pompá­zatos fákat, / földig csüngött rajtuk mérhetetlen bánat. / Mit adott nekem a sors?! / Mit adhatott volna. / Szerel­mes himnuszt dalos ajakam­ra__” Levelében írja: Ez a versem, egy reménytelen, nagy szerelem utolsó szenvedélyes fellobbanásait foglalja magá­ban. Feltett kérdéseimre, mi­vel az élettől, a sorstól hiába várom a választ, önmagamnak kell válaszolnom. Az első nyolc sor tükrözi a felgyűlt szerelmet, a csalódást, az át­zokogott éjszakákat, és azt a tényt, hogy a fájdalom már ölni buzdított... A következő öt sorban próbáltam kifejezés­re juttatni azt, hogy hiába on­totta elém kincseit bőkezűen a sorsom, jogot nem adott hozzá, hogy élvezzem őket. A most következő három sor összege­zett tény... stb.” Nyilvánvaló, hogy ön tuda­tosan írja, amit ír. Mérlegelé­séből, önelemzéséből azonban hiányzik az alkotás megítélé­sekor legfontosabb szempont annak eldöntése, hogy művé­szi-e amit közread? Mi úgy találjuk, hogy ezt elsajátítva ítélheti meg legjobban: érde­mes-e tovább is verset írnia? L. Zs: Vérzik a kedv „Ere­dendő bűn, hogy megszület­tem / mint keresztes pók ka­­pálódzok a semmiben. Az élet göröngyös útjain halt meg a kedvem / még ezerkilenc­­százhetvenben. / „ ... Gyenge vagyok, erőm végére jár! Hogy fért bele ennyi zaj, lárma, szomorúság / a két év során, mert „ ezerkilencszázhetven­­kettő, szeptember 26-át / ír­juk már!?” Múlik az idő, s mert 1975-öt „írjuk már” talán ön is megvi­gasztalódott, s mosolyog a ré­gi szívfájdalmon — ahogy mi is Feladó nélkül Egy vagy a sok közül „Kedvetlenül tűnsz fel a reggel horizontján / Fáradt utasa az élet száguldó vonatá­nak. / Kiégett elárvult üstö­kösként bolyongsz emberfejű szörnyek között / S nem kel­lesz se életnek, se halálnak.­­/ S ha egy lelkes ember kerül bágyadt szemed elé, / Röhög­ve mutatsz rá nézd a buzgó mócsing.” Érdekes ötletnek tartjuk a száguldó vonaton utazó üstö­köst, amint P. Howardot ol­vas — ha jól sejtjük onnét a Buzgó Mócsing, írása azonban más irodalmi vonatkozást — sajnos — nem mutat. —ovi— ÉS Őszintén örül­tünk, hogy Hoppá !-rovatunk ötlete elnyerte tetszését, bár be kell vallanunk, ez nem a mi zseninkből pattant ki, hanem az UTUNK című külhoni lap hatására született, mely lap­ban K. Jakab Antal évek óta ilyen eszközökkel riogatja a dilettánsokat. Egyik megjegy­zésünket ért bírálatával egyet­értünk, köszönjük. B. E. KULTURÁLIS MELLÉKLET 31

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék