Magyar Ifjúság, 1975. január-április (19. évfolyam, 1-17. szám)
1975-01-31 / 5. szám
Vaszy Viktor kiváló művész Kertész Gyula Erkel-díjas igazgató-rendező és Szabó László zeneigazgató (Debrecen) 32 KULTURÁLIS MELLÉKLET A szegedi Nemzeti Színház Másfél éve, 1973 júniusának elején, Debrecenben került sor a vidéki operatársulatok és a Déryné Színház közreműködésével az első országos operai találkozóra. Több volt ez, mint egy a számos hasonló találkozó, fesztivál közül. Az előadások, a közönségnek és egymásnak kölcsönösen bemutatkozó társulatok produkciói mögé felrajzolódott a vidéki operakultúra helyzete, gondjai, megoldásra váró nehézségei éppúgy szélesebb fórumot kaptak, mint eredményei, sikerei. A találkozó programjába illesztett konferenciákon, vitaüléseken, baráti és hivatalos beszélgetéseken sok mindenről szó esett. A legfontosabb talán a felmérés, a számbavétel volt, az adott körülmények elemzése — de szorosan ehhez társult az a törekvés is, hogy meghatározzák a teendőket, kijelöljék azt a néhány kulcsfontosságú területet, amelyen konkrét javulást kell elérni a jövőben. 1973/26. számunkban, hírt adva a debreceni találkozóról és eseményeiről, megjegyeztük: kérdőjelek sorakoznak a vidéki operajátszás körül, s ha javulást, előrelépést óhajtunk, e kérdőjeleket kell ritkítanunk. Azóta eltelt tizennyolc hónap, lezajlott egy évad, s javában benne járunk az új évadban. A színház — s ezen belül az operajátszás — alkotói folyamatában másfél év nem túl nagy idő. De arra mindenképpen elegendő, hogy regisztrálhassunk bizonyos változásokat, felfigyelhessünk pozitív vagy negatív jelenségekre, melyek e másfél év alatt mutatkoztak. Műsor és közönség A három operatársulat Debrecen, Pécs, Szeged, — elmúlt évadbeli s jelenlegi műsortervét áttekintve, észrevehető egyfajta közeledés a kiegyensúlyozottabb repertoár kialakításához. Van ebben jó is, vitatható is. Jó, ha főként az operairodalom klasszikus műveire alapozzák műsorukat, s ha az átlagos évi öt produkcióból a két-három teljesen új betanulás egyike esetleg méltatlanul ritkán játszott mű. Ezzel mind a társulat jó irányú fejlődését, mind a közönség számára elérhető művészi élmények körének bővülését elő lehet segíteni. De az már kevésbé jó, hogy ez a fajta, a jelentkező közönségigényt igen magas szinten, előremutatóan, fejlesztően kielégítő törekvés nem, vagy csak ritkán párosul merészebb darabválasztással. (Ma már csak Szegeden ragaszkodnak a hagyományokhoz, az évi egy modern bemutatóhoz). A dolog persze megközelíthető úgy is, hogy a közönség elsősorban a jól ismert művek előadásaira megy be, s már az is egyfajta kockázat, ha egy-egy fiatalkori Verdi-művet adnak elő (mint évek óta Debrecenben), mert azt kevésbé ismeri az átlagos néző. Csakhogy a közönség ízlésének nevelése, a modernebb dalművekkel való megismertetése legalább olyan fontosnak tűnik, mint a nagy világrepertoár darabjainak műsoron tartása. Jó lenne, ha sikerülne valamit visszahozni abból a vállalkozó kedvből és művészi lendületből, amely még nem is olyan rég egész sor magyarországi bemutató dicsőségével övezte a vidéki operatársulatokat (egy pécsi Sosztakovics: Kisvárosi Lady Macbeth, egy szegedi Hindemith: Mathis, a festő, egy debreceni Britten: Szentivánéji álom éppen csak a legkiemelkedőbbek közül való példák). Biztosra vehető, hogy megfelelő előkészítéssel, a közönség értő tájékoztatásával a XX. századi műveknek is meglenne a vonzásuk. A látogatottság, a bérletek adatai ugyanis arra engednek következtetni, hogy ma már kialakult az a stabil közönségréteg — sőt egyre újabb rétegekkel gyarapodik —, amely hűséges látogatója az operaelőadásoknak. Helyben és tájon Mind a három operatársulat éppúgy kettős feladatot old meg, mint az anyaszínházak prózai és operett-társulatai. Azaz: a nagyszínházban tartott előadások mellett sok tájelőadást is vállalniuk kell. Debrecenben például a hetven helyi előadás mellett negyven tájelőadás az idei évadban a teljesítendő feladat. Szegeden az arány 80—30, Pécsett 50— 15, de itt ennél sokkal többet „gördülnek”, évadonként 65—70 előadást is, miután gyakorlatilag az egész Dunántúl az ő területük. A szervezők és a pénztári elszámolások tanúsága szerint az operaelőadások általában igen jó látogatottságúak. Különböző bérleti szisztémákkal sikerült elérni, hogy az opera- és a prózai előadások férőhely-kihasználtsága általában azonos szinten mozog. A vidéki előadások, a „gördülések” tapasztalata pedig általánosan az, hogy telt házak előtt játszanak, s ha a társulatok bírnák, akár kétszer annyi vidéki előadást is tarthatnának, mint most. A „gördülés” egyébként, nyilvánvaló művelődéspolitikai haszna mellett, igen súlyos teher is az egyes társulatoknak. Különösen Pécsett, ahol olyan távoli helyekre is eljárnak, mint Veszprém, Székesfehérvár vagy Ajka. Egy-egy itt tartott előadás gyakorlatilag három napot vesz igénybe, s még így is elkerülhetetlen bizonyos fokú művészi értékcsökkenés vagy inkább kompromisszum, a világítástól a díszleteken és a zenekar elhelyezésén át a nem megfelelő akusztikáig. Az utóbbi években mindegyik társulat igyekezett leszűkíteni a tájolási helyeket a legalább nagyjából alkalmas színházteremmel rendelkező városokra, de ha igazán következetesek lennének, akkor — különösen a Szeged vonzáskörébe tartozó játszási helyekre áll ezt a jelenlegi számot is a felére csökkenthetnék. A közönségigény viszont olyan mértékű, hogy erről szó sem lehet. Ami a közönség összetételét illeti, örvendetes az a javulás, amelyről a statisztikák a nézők életkori és foglalkozási megoszlását illetően beszélnek. Minden városban van külön diákbérlet, egyetemi bérlet, ifjúsági bérlet, vannak kombinált prózai és operabérletek, s a nagyszámú fiatal néző mellett igen jelentős a fizikai dolgozók köréből verbuválódó operalátogatók száma is. Vidéki előadásokon mindennapos, hogy egy-egy nagyobb gyár, üzem, vagy állami gazdaság, tsz szinte az egész nézőteret „megveszi” dolgozói számára. Érdemes lenne egyszer külön, alaposan felmérni, elemezni, milyen hatása van erre a nézőrétegre az operaelőadásoknak. Szólisták, kórus, zenészek Köztudott, hogy a vidéki társulatok helyzetét, évi és távlati műsortervét is milyen döntően befolyásolja, sőt, meghatározza, milyen személyi feltételek mellett végezhetik munkájukat. Másfél évvel ezelőtt Debrecenben nem kevés panaszkodó szó hangzott el ebben a témakörben. S úgy tűnik, itt találhatók még ma is a legnehezebben megoldható gondok. VIDÉKI OPERATÁRSULATOK DALLAM, DISSZONANCIA Horváth Bálint (Hoffmann) és Szabadits Judit (Giulietta) Offenbach: Hoffmann meséi című operájának pécsi előadásában